Egy sarki asztalnál próbálunk elbújni, hogy nyugodtan beszélgethessünk, de így is minden második, harmadik vendég odaköszön Laci bácsinak. Vannak köztük olyanok, akik évtizedek óta visszatérnek, gyakorlatilag az ő fagyiján nőttek fel, és vannak, akik először járnak itt, hogy megkóstolják a finomságokat, valamint, hogy jó egészséget kívánjanak az ország legidősebb fagyis bácsijának.
Üvegesnek tanult
Laci bácsi májusban töltötte a 88. évét, felesége egy esztendővel fiatalabb nála. Iskolások voltak, amikor megismerkedtek, ott kezdték el nézegetni egymást, és ahogy ő fogalmaz, „úgy maradtak”. Januárban ünnepelték a 67. házassági évfordulójukat. Két fiúk mellett, a közösen felépített és megteremtett fagyizó is megerősítette a szövetségüket.
– Éjjel-nappal dolgoztunk, hogy ezt megvalósítsuk öregkorunkra – meséli Laci bácsi. – Igazából, én 12 éves korom óta dolgozom, akkor lett vége a háborúnak. Tavasztól őszig napszámos voltam, amikor meg már nem volt kinti munka, iskolába mentem. Akkoriban ez nem volt különleges dolog. Az eredeti szakmám üveges és képkeretező, a feleségem miatt csöppentem a fagylalt világába. Annak idején, a dupla sáv helyett, csak egy út volt itt. A körforgalom helyén pedig egy jó nevű cukrászda állt. A feleségem mindig körülötte lófrált fiatal lányként, a cukrász meg felfigyelt rá és felvette. A háború után államosították a helyet és a feleségem ott maradt vezetőnek. Azóta csinálunk együtt cukrászdát valamilyen formában.
– Nem bírta egyedül, így a saját munkám mellett besegítettem neki. Emlékszem, akkor még 1 forint volt egy gombóc fagylalt. Olyan forgalom volt, hogy egyszer az egyik ismerős megszámolta, ő volt a 98. a sorban állók között. Volt olyan vasárnap, amikor ebéd után visszamentem segíteni, olyan szép volt azt látni, hogy a téren minden ember kezében a mi tölcsérünk volt. Én is szeretem a fagyit és 70 év után is a vanília a kedvencem.
Hajnalban készül a fagylalt
A mostani boltot 1998 tavaszán nyitották ki, amit hosszas előkészületek előztek meg. A szépen felújított üzlethelyiség Laci bácsi keze nyomát is magán viseli. A hajós képek mellett családi fotókat is találunk a falon. Büszkén mutatja például, milyen szép és csinos volt a felesége, amikor az első cukrászdában dolgozott.
– Zsidó ház volt ez valamikor, később pedig lakásokat alakítottak ki benne – mondja. – Amikor mi megvettük, szét volt lőve benne minden. Nem volt se ajtó, se ablak, se mennyezet. Három éven keresztül újítottam fel telenként, amikor véget ért a szezon és bezártunk pár hónapra. Világéletemben szerettem barkácsolni. Szegény öreg apámtól sokat tanultam ilyen téren, mindent meg tudott csinálni. Kisgyerek voltam, amikor már a kezembe nyomta a kalapácsot, meg a szeget. Ki se tudtam mondani még, hogy kalapács, azt mondtam: lespás. Nem volt segítségem a felújításban, de ráértem és szerettem csinálni.
– Szinte minden napra emlékszem, amit itt töltöttünk – meséli. – Kezdetben három lány dolgozott kiszolgálóként, a feleségem meg felügyelte őket és takarított. Én meg hajnalonként megcsináltam a fagylaltot. Olyan boldogan jöttek a lányok dolgozni, szinte összevesztek, hogy ki maradjon. A feleségem főzött rájuk, rendesen meg is voltak fizetve. Szép időszak volt, de minden elmúlik egyszer. 10-15 éve álltam be én magam is a pultba, aztán magamra maradtam. A feleségem már jó ideje nincs olyan egészségügyi állapotban, hogy itt tudjon lenni, pedig ő is nagyon szerette.
„Bele kell tenni, ami bele jár”
A fagyizó fénykorában, ha két mázsát adtak el egy nap, akkor az csak átlagosnak számított. Ma már persze más idők vannak, most ha elfogy 15-20 kiló, azzal már elégedettek.
– Sok minden változott az évtizedek alatt – mondja. – Ma sokkal könnyebb fagylaltot készíteni. Régen ott indult, hogy nem volt pasztőrözött tej. 25 literes kannában hozták a tejet, amit fel kellett forralni, majd lehűteni. Maga a fagylaltkészítés is több órát vett igénybe. Ma meg olyan gépek vannak, hogy egy 3 kilós adag fagyi, 8-9 perc alatt elkészül. A receptekkel évtizedeken át kísérleteztem, hogy miből rakjunk többet, kevesebbet. A jó fagylaltnak csak annyi a titka, hogy bele kell tenni, ami bele jár.
Egészen két évvel ezelőttig Laci bácsi csinált mindent: fagyit készített, kiszolgált, takarított, beszerzett. Mára már megvan az utánpótlás, méghozzá az egyik fia vette át a stafétát, de amikor csak lehet, ő is itt van.
– 86 évesen azt mondtam, hogy kell a segítség – vallja be. – Az egészségügyi állapotom most is jó, de hamar fáradok. Azt éreztem, hogy már nem vagyok ide való. De bevallom, hiányzik. Az emberek miatt szerettem ezt a munkát, mindig volt kivel beszélgetni. A nyugdíjas életben nem sok szép van, azon kívül, hogy nem kell hajnalban kelni. Két-három éve történt az is, hogy egy férfi megkért, hadd’ készítsen rólam egy közös képet a feleségével. Kitették az internetre, aminek az lett az eredménye, hogy az egész országban hírem ment. Nagyon sok tévés stáb járt itt azóta, mert kíváncsiak arra, hogy ki ez a vén bolond…
Ajánljuk még:
-(1).jpg)
.jpg)
