A tarhonyás és spenótos kajákon, továbbá a mákos és grízes tésztákon túl a levesek is megértek egy misét, hiszen bármilyen névre is keresztelték őket a konyhán, a Vegetához hasonló, ipari méretekben gyártott levespor volt az alapja mindegyiknek. Ha szerencsénk volt, az apróra vágott belevalókat talán még meg is találtuk a tányér alján. Nem véletlen, hogy a diákszleng a sportleves, azaz „Mindent bele!” vagy „Minek nevezzelek?” nevet ragasztotta a legtöbb ilyen előételre.
Ne feledkezzünk meg a nyolcvanas években a gyíkhúsnak is gúnyolt löncshúsról, vagy sertésmájkrémről sem, hiszen akkoriban egy igen kedvelt túrázós kosztként tartották számon a sulis kiruccanások során. Akinek nem ízlett, az társával gyakran elcserélte párizsis szendvicsre, vagy Mackó sajtra – persze csak ha volt kereslet.
Ahogy az osztálykirándulások során sem divat már a gyereknek konzervet adni, úgy a Kádár-korszakra jellemző gasztrokultúra is a múlté. Szerencsére. Igaz, a rendszerváltás után az iskolai és munkahelyi menzák még évtizedekig vitték tovább a kor örökséget, de akkor már láttuk a fényt az alagút végén. A vendéglátásban és a családi főzéseknél már javában tartott a gasztroforradalom a tűzhelyek körül.
Ajánljuk még:
.jpg)
