Keress receptre vagy hozzávalóra

Részletes kereső

Emlékszem

Anyai nagymamámat mindig Mamának szólítottuk, ugyanabban a faluban laktunk, gyakran vigyázott ránk. Mikor nagyobb voltam, és már tudtam biciklizni, sokszor elkerekeztem hozzá.

A Papát nem ismertem, meghalt, mikor még nagyon kicsi voltam, nem is emlékszem rá. De Mamára igen.

Egyszer egy Füles magazinban arról írtak, milyen is az ideális nő. Persze valami humoros írás volt, nem komoly szociológiai mű, ezt nem is várta el senki a Fülestől, és az egyik mondat valahogy úgy hangzott, hogy az ideális nő dolgozik, mint egy gép. Mondtam is a Mamának, mikor megpihent kapálás után, Te egy ideális nő vagy, úgy dolgozol, mint egy gép, megállás nélkül. Anyuék is ott voltak és nem értettem, mit nevetnek az én dicséretnek szánt mondatomon.

Szerencsére más emlékem is van. A nagy hímződobra kifeszített fehér abrosz, egy a sok közül, a matyó mintás sötétkék ruhám, a malackák az ólban, a ketrecbe zárt libák, a sok fehér tyúk, ahogy óvatosan lépkedek köztük a Mama után. Emlékszem a túrós lepényre, a kakaós kalácsra, a disznótorokra, ahol ő volt a főszakács. Emlékszem, ahogyan néztem, hogy húzza a rétes tésztáját. . .

Kicsi voltam, nem tudom, hány éves. Az ebédlő közepére húzta az asztalt, engem pedig leültetett a legtávolabbi sarokba. Mikor közelebb húztam a széket, visszaküldött: Itt gajibázni fogsz kis halam, oztán majd víletlen rálípek a lábadra... hát visszamentem. Az asztalt leterítette egy hófehér abrosszal, meglisztezte és rátett egy kis fehér kupacot, a tésztát. Hogyan lesz ebből rétes? Ebből a pici kis kupacból egy óriási kígyó, ami csak hosszas tekergés után fér bele a tepsibe? Mivel fogja elnyújtani, hisz se deszka se sodrófa? De nem kérdeztem semmit, a Mama már nem figyelt rám, ezért csak a nyakam nyújtogattam. A kis kupacból először kis tányérnyi, aztán lapos tányérnyi kerek lett, a Mama meg csak sétált az asztalt körül, és a tészta egyre nagyobb és vékonyabb lett, ahogyan öreg és a sok kétkezi munkában meggörbült drága ujjai egyre csak simogatták és húzták kijjebb az asztal széle felé, míg csak elérte azt. és még túl is jutott rajta. A cigarettapapír vékonyságú tészta az abrosz fölött lebegett, mint puha vánkos, az egész asztalt betakarta, csak a széléhez ért hozzá. Akkor jött a töltelék. Darás cseresznyés rétest ígért a Mama, azt szerettem a legjobban, a sok-sok finom dara keveredett sok-sok cseresznyével. A meggyes is finom volt, de akkor még a savanykásabb meggy helyett az édes cseresznye volt az első helyen nálam. A legfontosabb mégis a dara és a gyümölcs aránya volt, mert ha sok volt a dara, akkor nagyon száraz volt a rétes, ha sok volt a cseresznye, akkor meg elázott az egész. Amíg ezt végiggondoltam, Mama behozta a konyhából az elkészített, megpirított darát és a kimagozott cseresznyét. Apró kis halmokat szórt szét az asztalon, ahova pottyant egy kis kupac, ott picit behorpadt a tésztapárna, utána jött a cseresznye. Szerintem nagyon kevés volt a töltelék, hogyan lesz ebből magas rétes, hisz alig van benne cseresznye, hogy a darát ne is mondjam? Mama, tegyél még rá, hisz ez semmi! Elíg lesz ez, kis halam, ha sokat teszek rá, akkor meg kireped, hugyan fog akkor kinízni? Nem is tett rá, de nem is tehetett, mert elfogyott közben. Akkor nekilátott összetekerni a rétest, ilyet se láttam még, megfogta az abroszt, a tésztához nem nyúlt, csak akkor, ha véletlenül ráragadt az abroszra. Aztán az asztal hosszabbik széle mellett ott feküdt a rétes, és bizony nem kis vékonyka giliszta volt, hanem egy jól megtermett kígyó. Megnyugodtam, hogy tényleg elég a töltelék, tényleg nem kellett bele több. Mama behozta a kizsírozott tepsit, és neki látott belerakni a rétest. Óvatos, de nagyon határozott mozdulattal fogta meg a rétest, azt hittem, mindjárt elreped, hiszen a tészta szinte átlátszó volt, de nem, sikerült épségben a tepsi sarkában elhelyezni a rétes-kígyó végét. A tepsi másik végében szépen elkanyarodott a rétes, visszafordult, hogy az eleje mellé érve megint egy hátraarcot csináljon, amíg csak el nem fogyott az egész. Egy kis lábasból még kent rá valamit a Mama, és betette a sütőbe. Mikor felszeletelve az asztalra került, Mama annyit mondott: Ezt a Hugikával csinátuk ketten, hát úgy egyítek! Hálás voltam neki, hogy engem is bevett a csapatba, pedig én csak megfigyelő voltam.

Egyszer, akkor már felnőtt nagylány voltam, meg akartam tanulni tőle valamit sütni, kelt tészta lehetett, mert sokáig kellett dagasztani. No, látod, kell még egy kis liszt bele, oztán csak dagaszd. De mennyi liszt kell bele? Hát úgy, hogy jó legyen. Nem emlékszem, használt-e valaha mérleget, volt-e szakácskönyve. Azt hiszem, csak a fejében voltak meg a receptek, ha kérdeztem, mennyi hozzávaló kell, csak annyit mondott, annyi hogy jó legyen. Milyen meleg sütőben kell ezt sütni? Hát nem nagyon forróban, de ne is legyen hideg. Mennyi liszt kell bele? Hát amennyit felvesz. Tejet mennyit? Csak löttyincsé bele valamennyit, oztán majd meglátod.

Nem tanultam meg tőle se főzni, se sütni, de legalább az emlékek megvannak.

És a hímzett fehér abrosz. Egy a sok közül. . .

Ezek is érdekelhetnek

Friss