Ká és én a kisház felé robogtunk, hogy befejezzük az utolsó szoba bordűrözését, és megetessük az állatokat. Anyukám nokedlit csomagolt az ebeknek, amit annyira, de annyira szeretnek, hogy amikor meglátják, felugrálnak a levegőbe, úgy örülnek.
- Mit gondolsz, újhagymából ugyanolyan levest lehet főzni, mint "rendes" hagymából? - kérdeztem Ká-t, aki égkék szemeivel az utat fürkészte. Elmosolyodott, és fél kezével megfogta a kezem.
- Nem tudom, Mirzám, de ha te főzöd, biztos jó lesz. - válaszolta. - Ha pedig mégsem, a fiókomban van még egy kis csokoládém, szűkösebb napokra. - tette hozzá legszebb, kisfiús mosolyával (amit úúúgy szeretek) és egy puha puszit lehelt a kezemre.
A felújítási munkák utolsó előtti fázisához értünk: egy borostyánleveleket (az élet szimbólumát) ábrázoló bordűrcsíkot kellett felragasztanunk a fehér-sárga falainkra, hogy aztán jöhessenek a parkettások, akik munkájukkal megkoronázzák fáradozásunkat, felcsiszolják és lelakkozzák a kereken 67 éves hajópadlónkat.
Eredetileg nem terveztünk bordűrt, de a falak annyira ívesen (és ferdén) illeszkednek egymáshoz, hogy másképp nehezen tudtuk volna elhatárolni a két színt egymástól.
A bordűrözéshez előzetesen bevonalaztuk a falat, majd mindketten létrára másztunk. Titusz a földről figyelt minket, ahogy kentünk, tekertünk és ragasztottunk. Olykor még a kis nyelve is kilógott a nagy koncentrálástól. Érdekes, hogy egy pillanatra sem mozdult el mellőlünk április óta. Nem számított, hogy a fejére hullott a vakolat, csepegett a festék vagy épp szállt a por, Grófúr rendíthetetlenül állt és nézett minket. És még mondják, hogy a macska a házhoz ragaszkodik!
A takarítás után hátraszaladtam a veteményeshez, és kihúzgáltam egy csomó újhagymát, majd a kerti csapnál meg is mostam őket (hogy Ká ne duzzogjon, hogy összesaraztam a csomagtartót), majd elindultunk hazafelé.
Otthon aztán hozzáfogtam az Újhagymaleves elkészítésének. Megmostam és felkarikáztam 10 szál újhagymát. (szinte a teljes zöldjét felvágtam, olyan zsenge volt.) Karikákra vágtam egy kisebb darab paprikás kolbászt. Fogtam egy lábast, beletettem egy fakanálnyi vajat, rádobtam a hagymát és a kolbászkarikákat, és addig kevergettem, míg a kolbász megpirult (mennyei illata volt), és a hagyma picit összeesett. Felöntöttem vízzel, beletettem egy erőleves kockát, megsóztam, megborsoztam, megpaprikáztam, majd főni hagytam néhány percig. Közben összeállítottam egy kis galuskára-valót: egy tojássárgát összekevertem liszttel és vízzel, majd megsóztam, és kiskanállal a levesbe szaggattam. A gázt takarékra állítottam, és megvártam amíg a galuskák a leves felszínére emelkedtek.
Megterítettem, és bekevertem a kenyérsütő gépbe a Minipizzám tésztáját: 2,5 dl tejet, 1 teáskanál cukrot, 2 teáskanál sót, 1 tojást, 2 evőkanál olívaolajat, 50 dkg lisztet, 1 csomag élesztőt és egy teáskanál aprított kapribogyót. A gép hamar megkelesztette a tésztát, amiből kis lepényeket formáztam, kinyújtottam és sütőpapírral kibélelt tepsibe tettem. Tetejüket megkentem ketchup-pel, rátettem néhány csíkokra vágott sonkaszeletet, apróra vágott újhagymát, megszórtam oregánóval és bazsalikommal, megsóztam, végül kétféle sajtot szeleteltem rá és betettem a sütőbe.
Alig 10 perc alatt aranybarnára sült. Kitettem hűlni két kőtányérra és a szobába kiabáltam: vacsoraaaaaaa!
Ká elégedetten kanalazta a levesem.
- Hmmm...hmmmm! Mirza, ez a leves giga-mega jó! Most találtad ki? Szédületes vagy...! Jövőre még több hagymát ültetünk!
.jpg)
.jpg)
.jpg)