2005. május 20. Diós-mazsolás kalács a fugázóknak

Ká és én a fürdőszoba felújításánál tartunk. (Szóval nem Bach-darabokat játszunk, ez nem az a fúga.) Ez az, amikor össze-vissza kenjük a csempét (hogy közötte a rések színesek legyenek), majd minden hihetetlen ronda lesz, és nem is lehet lemosni.

Az egész akkor kezdődött, amikor az egyik barkácsáruházban Ká kiszúrta, hogy vagy húszféle színes fuga kapható.
- Mirza, nem gondoltál még arra, hogy fugázzunk a fürdőben?
- De. Fessünk mindent tengerkékre és vegyünk csigás meg halas csempeszegélyeket! - vágtam rá lelkesen.
- Azt nem lehet - csóválta a fejét elgondolkozva. - A kék hideg. Abban állandóan fáznánk. És különben is depós lenne télen. Pláne, hogy még fűtésünk sincs. És nem is illik oda. Nem?

Azt bírom Ká-ban, hogy lyukat beszél az ember hasába. Fél óra múlva már a fürdőszobában ácsorogtunk egy tubus új, szilikonos, szörnyű-sötétbordó fugával a kezünkben. Ja, mert orgonalila a fürdőszobánk, és ahhoz az illik, majd meglátom - mondta. A fugázó csőre persze mindenhova nyomta a festéket, csak oda nem, ahova kellett volna, így kesztyűvel és különféle spaklikkal próbáltuk az átváltoztatni kívánt felületekre kenni - többnyire sikertelenül. Illetve minden bordó lett, csak a rések nem. Közel egy órás harc után aztán "úgyis tök ronda volt a színe és szar a konstrukciója" felkiáltással távoztunk a helyszínről és visszamentünk a barkácsáruházba panaszkodni az undorító szagú, kezelhetetlen és gyűlöletes fugáról (amit majd én lesikálok az összerondított 3,2 négyzetméternyi csempéről, amíg Ká más fontos feladatokkal foglalkozik).

Nincs mit szépíteni, belebuktunk a szilikonos cuccba. Amit vettünk, az kis felületekre, kád szélére, mosogató peremére alkalmas valami, nekünk pedig nem ez kell - mondták az eladók, és a kezünkbe nyomtak két zsákot. Pasztell mályvát, és egy fenyőzöldet (lila fürdőbe, zöld konyhába).
Újabb kört futottunk: Ká bekeverte a fugát, és olyan hígan kente fel az egészet, mint a vizet. Az eredmény magáért beszélt: életre keltek az öreg csempék!

A fürdőszoba falai eddig törtfehérek voltak, szürke csempével, és sötétbarna volt az ajtó és a kis ablak. A plafon és a nyílászárók most vakító fehérek, orgonaszínűek a falak és a tetejüket díszítő vékony bordűr, és egészen halvány mályva színű a fuga.

 

 

A konyha falai szintén törtfehérek voltak, a falon kopott, zöld csempe, és egy öreg, barna konyhaszekrény. Most a plafon és a konyhaszekrény hófehérek, a fal halványzöld, amelyet egy gyönyörű sötétzöld kacskaringós mintájú bordűr keretez. Sokat dolgoztunk érte, de megérte.

 

Mivel hetek óta festékek és nejlonok közt téblábolunk a lakásban, előző nap diós-mazsolás kalácsot sütöttem magunknak, hogy a munka végeztével teli szájjal gyönyörködhessünk eddigi eredményeinkben.
Összegyúrtam a tészta hozzávalóit: 1,5 dl olívaolajat, 4-5 evőkanál ananászlevet, 22 dkg lisztet, 6 dkg cukrot, 1,2 dl tejet, 12 dkg vegyes aszalt gyümölcsöt (főleg mazsolát, diót és ananászt) és 1 csomag sütőport. (anyukám szerint nem mindegy a sorrend, de úgy tűnik mégis) A tésztát  beletettem egy kivajazott - kilisztezett tortaformába (amit még mandulaforgáccsal is megszórtam), és barnára sütöttem. Másnap aztán stílusosan hófehér konyharuhába tekertem, és kis kosaramban magammal vittem.
Ká nagyra értékelte a buzgalmamat. Egy hokedlin ülve jókedvűen majszolta aranybarna, ropogós diós-mazsolás kalácsomat, és széles mosollyal a száján megjegyezte:
- Mirza, gondoltad volna, hogy ilyen királyok vagyunk? Csak úgy, sitty-sutty kifugáztunk...

A Morzsáló korábbi részeiből itt olvashatsz >>>