ZÖLDSÉG- ÉS GYÜMÖLCSHATÁROZÓ

A spenót talán a Kaukázusból vagy Afganisztánból származik, de az is lehet, hogy perzsa eredetű növény: arab eredetű neve, "esbanach", vagy "sebanach" állítólag a perzsa "ispany" szóból származik. A világnak ezen a részén még mindig magától megterem. A spenótot az ókori görög és római civilizációban nem ismerték. Andalúziába állítólag az arabok közvetítésével került időszámításunk szerint 1000 előtt. Az arab orvosok pépes borogatást készítettek belőle, amellyel a máj vagy a gyomor fájdalmait kezelték. Franciaországba a keresztes hadjáratok idején került, ám ott alig becsülték valamire: elnevezése „böjti fű” volt. A spenótot csak Medici Katalin – aki nagy kedvelője volt - idejétől kezdik valóban termeszteni, erre emlékeztet a zöldség "à la Florentine", azaz firenzei módra történő elkészítése. A leveles zöldségek kategóriájába tartozó spenót jótékony hatásának köszönhetően gyorsan elterjedt: megkönnyíti az emésztést, és ezért kapta a „gyomor seprűje” elnevezést. Az orvosok évszázadokon át nagyra becsülték, még jóval azelőtt, hogy a híres Popeye-nek köszönhetően a nagyközönség köreiben is népszerűvé vált.

Szilva A mai szilvafajtákat a kökény és a cseresznyeszilva keresztezéséből nemesítették. Már az egyiptomi fáraók sírjaiban találtak aszalt szilva maradványokat, és Svájcban a bronzkorból származó szilvamagok is előkerültek. Kis-Ázsiából és a Kaukázus környékéről a római légiók hozták Európába a szilvát. Már ekkor több mint 12 szilvafajtát ismertek. Igazán népszerűvé a középkorban vált. Itthon a szilva szó egy 1231-es dokumentumban fordul elő először „silwafa” formában. A 16. században már az alábbi fajokat ismertük: kökény, sárga, besztercei, nemes magyar, duráncai, vörös, katalán, fekete lószemű, fehér lószemű szilva.

A szőlő évmilliók óta jelen van a Földön, a módszeres termelést a kaukázusi népek kezdték el, mintegy nyolcezer évvel ezelőtt. Európával a rómaiak ismertették meg e nemes gyümölcsöt. A legenda szerint az első számon tartott részeg ember nem volt más, mint a bárkájáról nevezetes Noé, akinek hétezer évvel ezelőtt saját szőlőjének leve ártott meg. A görögök és rómaiak kultuszszerűen használták a szőlőt. A középkorig levét csupán azok élvezhették, akiknek a kertjében megtermett. A kolostorok földjein a középkortól új és új szőlőfajták születtek. A barátok aprólékos gonddal válogattak közülük. Eleinte szívesebben készítettek vörösbort, hiszen az Krisztus kiontott vérét jelképezi. Később a fehérbor is népszerűvé vált. Nemes, sokáig érlelhető borok csupán a 16. század második felétől léteznek.

Az enyhén pejoratív „tök” gyűjtőnév egyértelműen a főzőtököt juttatja az eszünkbe. Pedig a tökfélék családjának a legkülönbözőbb formájú, színű és ízű tagjai vannak. Érdemes felfedezni ezt a sokszínű zöldséget. Van, amelyiknek mandula- vagy mogyoróaromája van, a másik krémes és gesztenyeillatú.

Minden valószínűség szerint India északi részéről ered (ahol legendás történetek szereplője), és nagyon hamar elterjedt Kína és a Közel-Kelet felé. Az egyiptomiak a Nílus partján termesztették, nagy mennyiségben fogyasztották, és az isteneiknek felajánlott áldozataik között is szerepelt. A görögök és a rómaiak is nagyra tartották az uborkát: Plinius elmeséli, hogy Tiberius császár nap mint nap lakmározott belőle, a kertészek pedig búra alatt termesztették, hogy gyorsabban megnőjön. Európában hivatalos említést először a IX. században találunk róla, amikor Nagy Károly elrendelte, hogy birtokain termesszenek uborkát. XIV. Lajos nagy kedvelője volt az uborkás leveseknek és salátáknak. A mai uborkánál sokkal keserűbb zöldségféle rendszeres lakója volt a zöldségágyásoknak. A szabadföldi termesztés után napjainkban leginkább üvegházban termesztik.

Eredetileg Dél-nyugat Ázsiából származik, jóval időszámításunk előtt ismerték, már Hérodotosz is megemlíti, mint a Kheopsz piramist építő munkások egyik fő eledelét. A növekedés és termékenység szimbóluma is, a piramisok falain számos hagymás festmény is bizonyítja elterjedtségét. A görögök, rómaiak és ókori zsidók feljegyzéseiben is szerepel. Hazánkban a középkortól termesztik folyamatosan. Legjelentősebb termőhelye Makó környéke, a makói vöröshagyma mára hungarikum és jelentős exportcikk. A népi orvoslásban minden bajt gyógyító növényként ismert.

Bár már őseink is felismerték a zellergumó vízhajtó és idegrendszer-stimuláló hatását, csak a reneszánszban vált konyhakerti növénnyé. A középkorban a zeller vadon termő elődje, a mocsári zeller az egyik legegyszerűbb, ám leghasználatosabb gyógynövény volt. A népi hiedelmek ezernyi jó tulajdonsággal ruházták föl: úgy tartották, megelőzi a melankóliát, meghatározza a születendő gyermek nemét, jó fogfájásra. A konyhakerti termesztésbe bevont, s nemesített ősi zeller három fajtának adott életet: ismerünk metélő, halványító és gumós zellert. A zellert először csak ízesítésre használták, ám a gumós zeller szép lassan fontos helyet vívott ki magának a konyhában, s önálló felhasználású zöldséggé vált. Európa asztalain azonban csak a XIX. század közepétől vált általánossá, miután Németországban jelentős nemesítésen esett át.

A közkedvelt hüvelyes a kutatások szerint az Újvilágból származik - tudjuk ugyanis, hogy Peruban és Mexikóban már több ezer évvel ezelőtt termesztették. Francia elnevezése (haricot) azték nevéből, tehát az "ayacolt" szóból ered. 1542-ben a híres botanikus, Fuchs írta le nagy pontossággal a növényt. A babot sokáig csak szemesen, frissen vagy szárított formában fogyasztották. Az olaszok voltak az elsők, akik a XVIII. század végén elkezdték friss zöldségként enni a még éretlen, zsenge babhüvelyeket. Így született meg tehát a „zöldbab”. Azóta pedig a termesztők egyre változatosabb és egyre jobb fajtákat nemesítenek.