Nem kimondottan diétás, pedig csak két kanál liszt van benne, és nem is kifejezetten gazdaságos, mert bőven kerül bele csokoládé, vaj, tojás. No meg mascarpone. De karácsonyra ennél különlegesebb (és egyszerűbb) desszertet el sem lehet képzelni.
Kardamomos csokitorta mascarponekrémmel és bébinarancs kompóttal
Hozzávalók:
A csokitortához:
30 dkg étcsokoládé
25 dkg vaj
1/2 rúd vanília
fél teáskanál őrölt fahéj
5 tojás
2 evőkanál liszt
18 dkg kristálycukor
8 kardamom
A krémhez:
1 dl tejszín
10 dkg mascarpone
3 evőkanál porcukor
1/2 rúd vanília
A kompóthoz:
10 dkg bébinarancs (kumquat)
2 evőkanál cukor
csipetnyi gyömbér
Elkészítés: 1. A kardamomot kibontjuk, a magokat kiszedjük, és mozsárban finomra őröljük. Az étcsokoládét a vajjal vízgőz felett felolvasztjuk, hozzáadjuk a cukrot és a vaníliarudat. Amikor felolvadt, levesszük a gőzről, visszahűtjük, majd habverővel lassan belekeverjük a tojásokat. Kanállal hozzákeverjük a 2 evőkanál lisztet és a porrá tört kardamomot, majd kikent, kilisztezett 24 cm-es formába öntjük, és előmelegített sütőben 190 fokon 35 perc alatt megsütjük.
2. A bébinarancsot félbevágjuk, kimagozzuk, és a cukorral pár perc alatt megpároljuk, végül késhegyni gyömbért teszünk bele.
3. A mascarponét összekeverjük a porcukorral és a fél rúd vanília kikapart belsejével, hozzákeverjük a felvert tejszínt.
4. A kihűlt csokitorta tetejére kenjük a krémet, és a narancsokkal díszítjük.
Először is tisztáznék valamit. Az, hogy a profi szakácsok nem forgatnak szakácskönyveket, az csak legenda. Én is gyűjtök – vagyis inkább begyűjtök – szakácskönyveket. A szakácskönyvgyűjtő nevet azért nem használnám az én esetemben, mert ezt tiszteletteljes hobbinak tartom, én pedig nem ilyen célból használom a könyveimet.
Volt szerencsém találkozni igazi gyűjtőkkel. Jártam például az ország legnagyobb gyűjtőjének lakásában a belvárosban, amelynek minden négyzetméterére tengernyi könyv jut, az ember szinte oldalazva sasszézik a kupacok között. A magamfajta szakács pedig azon gondolkodik, hogyan költözhetne be mondjuk 3 hónapra ide, hogy ihletet meríthessen a régi könyvek világából és az újak modernitásából. Itt a lehetőség a kuriózumok között andalogni, leemelni egyet-egyet a polcról, belelapozgatni… és már indulna az ember azonnal a konyhába, hogy elkészítse rögvest, amikor lapoz még egyet, és egy még jobb receptet talál, és egy újabb lapozás után hirtelen megtorpan és felismeri, hogy egy élet is kevés ezeknek a remek könyveknek az áttanulmányozásához, hát még a receptek elkészítéséhez.
Személyes jó barátom Szegedről Ferenczi Dezső (egyik legelső mentorom), aki nagy tiszteletnek örvend elkötelezettsége és szaktudása miatt. Ő szintén nagy szakácskönyvgyűjtő, és gyakran múlatom az időt nála, lebzselek a könyvtárszobájában, olvasgatok (egy ilyen olvasgatás közben találtam egy ezerhétszázas évek beli német szakácskönyvet, amiben már készítenek pörköltet fűszerpaprikával), és figyelem, milyen szeretettel veszi kézbe a könyveket.
Felrakja a szemüvegét, méricskéli, összehasonlítja (egy gyűjtőnek több ugyanolyan könyve is van eredetiben, más kiadásban stb.), rendezgeti, rakosgatja, mesél egyes könyvei megszerzéséről. Néha én viszem el neki az új könyveit Budapestről, amelyeket távaukciókon szerez meg. Persze a legnagyobb titokban, hogy a felesége előtt ki ne derüljön az egyes darabok tényleges ára…
Szóval a gyűjtők külön világ. Nem feltétlen a főzés miatt vesznek szakácskönyvet, sokkal ket inkább szépségük, illatuk vagy az információtartalmuk miatt.
Visszatérve saját kis minigyűjteményemhez: már legalább 1 éve megvan az a könyv, amelyből ezt a receptet merítettem, természetesen saját ízlésemre formálva. Nem egy könnyű darab, de megéri kipróbálni. Isteni.
.jpg)
.jpg)
.jpg)