Álmok és kalácsok karácsony táján

A férjem és én lassan kizárólag névmásokkal és viszonyszókkal társalgunk:
– Hol a pulóverem?
– Melyik?
– A tegnapi.
– Ahova tetted...
– Ezzel sokat segítettél...
Vagy:
– Ki látta a marcipánt?
– Én nem...
– Ide tettem, de sehol se látom...
– Ott volt valahol... - mondja, de nem mutat sehová.
– Hol???
– Ott, ott! - mondja, miközben tovább olvas.
– Mondj már valami közelebbit! Legalább azt, hogy langyos vagy hideg!

Velünk szemben Sebő új szavakat alkot – igaz, ő is időtakarékosságból. A legújabb találmánya az “időigénytelen sütemény”. Már csak a receptet várom hozzá.

Karácsonyi álom

Van egy álmom. Több is, de most csak a karácsonnyal kapcsolatosat mondom el. Tulajdonképp nem új – évről évre nagyjából ugyanaz.  Ez az év azért más, mint a többi, mert most a tradíció ellenére nem betegedtem meg az ünnepek előtt (csak el ne kiabáljam!!), úgyhogy kivételesen jó esélyem rá, hogy be is teljesüljön.

Arra vágyom, hogy a 24-i nap az ünnep szellemében telhessen. Persze készülődéssel, de mégis meghitten, kényelmesen, szeretetben – nem pedig kapkodva, idegesen vagy kifulladtan, hajszoltan és csapzottan. Az a vágyam, hogy minden fontos meglegyen, és semmi miatt ne kelljen aggódnom. Hogy legyen egy kis csillogás, egy picike fényűzés, és azon túl minden egyszerű és átlátható legyen: a helyek, az idők és az ételek egyaránt. Hogy frissen mosott, kedvem szerint helyére igazított frizurával, szolid, de nem összecsapott sminkkel, vasalt ruhában (mégpedig abban, amiben szeretnék, nem ami épp a legközelebb esik hozzám) indulhassak a délutáni szertartásra a templomba. És mikor megjövünk, terített asztal, feldíszített fa, rendes lakás fogadjon. Az étel csak a melegítésre várjon, a lámpák pedig arra, hogy gyertyák vegyék át tőlük a feladatot egy időre.

Nagyjából két hete ezen munkálkodom. Süteményeket sütök – bejglit, kalácsot -, és pakolom a mélyhűtőbe. Pácolva fagyasztom le a mézes-fűszeres húst, panírozva a halat, tejbe áztatva a gubakiflit. Mosok, mint egy hivatásos mosómedve, és vasalok, ha jut idő pihenésre.

Magam csinálok mindent, de előre dolgozok. És nagyon élvezem: olyan ez, mint mikor pénteken este felkészülünk a jövő heti órákra, annak reményében, hogy aztán két teljes napot tölthetünk édes semmittevéssel.

Sütemények

Az idei karácsony akár a “mézes” melléknevet is kaphatná. A múltkori mézes krémes után most rátaláltam egy remek mézeskalácsreceptre is. (Tulajdonképp már tavaly is rátaláltam egyre, de elvesztettem.) Mindenesetre ezt az ideit nem győzöm csudálni. Olyan jó, hogy bátran megosztom veletek. Egyszerű, jól kezelhető - és puha az első pillanattól! Díszíthető a szokásos mázzal is, de mi egyelőre csak a szokásos díszítést alkalmaztuk: még sütés előtt megkentük tojásfehérjével, és mindenféle magokat, aszalt gyümölcsöket tettünk rá. Kisütöttem párat tojás és dísz nélkül is – vagyis tervben van a szép fehér cukormáz is, de lehet, hogy arra már csak az ünnepek alatt kerül sor.

Annamari mézeskalácsa

Ez a recept is egy osztálytársamtól származik (mint annyi másik), és - mint mondtam - nagyon hálás vagyok érte. Köszi, Annamari!!

Az eredeti 1 kg lisztet ír, én először csak fél adagot készítettem, és abból is elég sok lesz, de mivel vittek a fiúk az iskolai karácsonyfára is, meg nagyon kapós is lett, hát hamar el is fogyott. Úgyhogy legközelebb 1 kilóból kellett tésztát gyúrnom.

Hozzávalók:
1/2 kg liszt
12,5 dkg porcukor
1/2 csomag őrölt fahéj vagy mézeskalácsfűszer
2 tojás
1 púpozott teáskanál szódaikarbóna
5 dkg zsír - de nekem nem volt, úgyhogy helyette 7 dkg margarint tettem bele + 2 evőkanál tejfölt
15 dkg méz

Elkészítés: A hozzávalókat összegyúrtam, kinyújtottam, szaggattam. Nem pihentettem, nem kellett semmi extraság. A tetejüket tojásfehérjével megkentem, és magokkal díszítettük. Sütőpapírra tettük. 175 fokon sütöttem kb. 12 percig. Puha volt, mikor leszedtem a tepsiről, és az is maradt!!!

Mint mondtam, egy fél adagnál nem álltunk meg. Most másfélnél tartunk, de legalább még egy teljes adag el fog készülni holnap – és ez sem biztos, hogy elég lesz, mert pár barátnak, szomszédnak (pl. Jillnek) is mézeskalácsokat szeretnék ajándékozni – de valahogy sose marad...
Hova tűnt ez a sok?

Az első fél adag java, mint írtam, az iskolai fára. A második (teljes) egy része még várja, hogy ünnepi díszbe öltöztessük, más részét megettük, a harmadik része szintén az iskolában kötött ki. A fiúk már két hete minden nap egy rakás képeslappal jönnek haza. Minden osztálytársuktól kaptak egyet. Jó kedvemben voltam, kifeszítettem egy szalagot az asztaluk fölé, és felaggattam rá a lapokat szép sorban. Fogalmuk sincs, melyiket kitől kapták – vagy hogy melyiket melyikük – de a “képeslap-kötélre” nagyon büszkék, és gyönyörködnek benne, akár az angol gyerekek. (Na jó: ennyi még belefér, ettől még nem asszimilálódunk :D)

Mindezt persze viszonozni kell. Úgy terveztem, hogy mi idén (képeslap vagy szaloncukor helyett) mézeskalácsot sütünk az osztálytársaknak. Úgy is lett: csütörtökön pár bejgli és kalács mellett kisütöttük az egy kiló lisztből készült adagot is – abból jutott nekik.

Sütidíszítő összejövetel

Ezzel azonban még nincs vége a mézesek történetének! Sőt még a mézeskalácsénak sincs. Volt pár meghívás-elmaradásunk... (építeni kell a szociális kapcsolatokat, no!), mégpedig annyi, hogy kicsit aggódni kezdtem, hogy az ünnepek alatt alig lesz nap, amit csak magunk tölthetünk - amikor pl. hagyhatom szaladni a házat, ha úgy esik jól), mert mindig jön valaki - ünnepek előtt meg már semmire sincs időm...

Illetve...! Azt találtam ki, hogy ha már így belejöttünk a mézeskalácsosdiba, hát adjunk neki még egy szerepet: jó móka a díszítés, ki ne szeretné...?  Hívjunk meg mindenkit egyszerre, és tartsunk egy karácsonyváró, sütidíszítő "meetinget". Így aztán szombaton én leszek az ügyeletes tanítónéni. 11 gyereket kell leültetnem az asztalhoz, és kenegethetem tojásfehérjével a sütiket, míg görcsöt nem kap a csuklóm, de most ezt cseppet sem bánom.

Lesz mézes bőven, kétség nem fér hozzá! De mivel a sütik nagy részét elviszik a vendégek (mindenki a maga alkotásait), nem teljesen biztos, hogy nekünk marad elég arra, hogy eltehessük ínséges idő vagy váratlan vendég esetére. Szóval lehet, hogy itt még mindig nem állunk meg...

Bejgli kis szépséghibával

Nálunk a hagyományos karácsonyi sütemény a mákos és kakaós-marcipános kelt kalács. A kalács általában nem szokott már gondot jelenteni, de ha máskor nem is, karácsonykor szinte mindig megreped. Mert ide is figyelek, oda is, folyton kifutok az időből... Vagy a sütő előtt kelesztem túl, vagy a sütőben. Lassan el is nevezhetjük a repedt kalácsokat “karácsonyi kalácsnak”.

Tavaly a kalács mellett megpróbálkoztam életem első bejglijével is. Nagyon finom volt. De megrepedt. Idén újrapróbálkoztam: készült hagyományos mákos és mákos-aszaltszilvás is. Kicsit sokáig pihentettem a hűtően: ez is megrepedt...

Még este begyúrtam egy újabb tésztát, és másnap megkérdeztem, milyen béléssel készítsem az újat. Apa mindjárt rávágta, hogy dióssal, mert a dió az egyik kedvence.
– Renden. De azt tudod, hogy ahhoz jó sok diót el kell használnom...
– Akkor nem – jött a válasz. (Nem herdáljuk a családi vagyont!)

Gondolkodóba estem. Hogyan készíthetnék valami diósat, ami ráadásul bejgli, anélkül, hogy brutálisan belerontanánk a télire felhalmozott készletekbe...? A mazsolát többen is nehezményezzük a süteményekben – az szóba sem jöhet. Mandulával kiegészíteni talán még annál is nagyobb luxus lenne, mintha az egész dióból lenne...Végül kis gondolkozás után kisütöttem (egyelőre csak fejben): legyen zserbós bejgli!!!

Mindenkit teljesen felvillanyozott a gondolat. Apa örült a spórolásnak és a diónak, Kele annak, hogy ő is ehet bejglit, mert nem csak mákos lesz. A többi gyerek a csokimáz felett örömködött, én meg titkon abban bizakodtam, hogy ezúttal hátha nem reped meg...!

Megrepedt. Azóta gyanítom, hogy túl sok vajat tettem bele, és talán kicsit alacsonyabb hőfokon is sütöttem, mint kellett volna. (Hé, azt nekem senki nem mondta, hogy bejglit nehezebb sütni, mint kelt kalácsot!!)

Repedt, nem repedt: fogy!

Mégpedig vészesen. Szerdán eltettem a mákosakat a mélyhűtőbe, de elöl hagytam a már megkezdett rúd végét - hogy majd közösen elcsemegézzenek belőle az érdeklődők uzsonna után.

Kimentem a fiúk elé. Fújt és esett, majd'' elvitt minket a szél, nem láttam rendesen az esőtől, hány gyerekem száll le a buszról… Ahogy közelebb értek, már meg tudtam számolni őket. A nagyok a szelek szárnyán előre szaladtak, mi meg kullogtunk hátul Flórissal – és küzdöttünk az elemekkel.
Beérek az ajtón, hát a következő látvány fogad: Sebő, hóna alatt a Bagollyal s a méretes bejgli-véggel a kezében slisszol befelé a játszó szobába. Gondolta, uzsi helyett éppen elég lesz neki az a "kis" mákos... Kele nem szereti, Flóris meg ne rongálja a fogát! Majd kényelmesen befészkeli magát a kanapéra, könyvvel a kezében, és olvasgatnak, morzsázgatnak a Bagollyal... (Aztán később jönnek az egerek is a morzsára - hogy a Bagoly se maradjon éhen). Persze kiküldtem a konyhába enni, de a mákost hagytam. Legyen neki (elő)karácsony: hadd egyen repedt bejglit uzsonnára!

A repedt tészták ismét eszembe juttatták a nagy igazságot: hiába tudok ezt-azt megsütni, azért még mindig tanuló-fázisban vagyok. Irány az iskolapad! Nézzük, hogy csinálják ezt a “nagyok”! Kaptam is pár ötletet, receptet. Ki is próbálom majd őket – de lehet, hogy már nem idén karácsonyra...

Mindenesetre jólesett visszatérni a “kaptafához”: önbizalomnövelőnek megsütöttem a szokásos kelt kakaós kalácsot – felét marcipánnal, felét anélkül (mert Kele azt sem szereti, Sebőnek meg az a két kedvence, alaphelyzet). A drága jó kalácsok megsajnáltak: engedelmesen aranyos barnára sültek, éééés… nem repedtek meg. Végre! Deo gratias!!!

Tácán

A betervezett készülődés mellé érkezett egy váratlan is. Apa két szerencsétlenül járt (lelőtt) fácánnal tért haza az utolsó utáni tanítási napon az iskolából. Egy helyi vadász lőtt párat a múlt héten, és az iskola igazgatójának ajándékozta. Az meg szétosztotta az önként jelentkező tanárok között. Flóris ezt így interpretálta az iskolából hazatérő fiúknak:

“Fiúk! Fiúk! Apa hozott két tácán madajat!!! Az iskojában ekapta és hazahozta azokat!”

Falusi lány vagyok, volt már dolgom csirkével, tyúkkal, kakassal, kopasztottam már kacsát nem egyszer (bár nem is mostanában), de fácán új volt. Meg is küzdöttünk egymással rendesen. Hogy ezek a vadmadarak hogy ragaszkodnak a tollazatukhoz!!! Mindent próbáltam: a szárazat is meg a forrázottat is – és néhol, akaratom ellenére - a nyúzást is. Flóris bejött.  "Szegény tácán – mondta -, most fázik. Be kejj takajni neki magát" Én is megsajnáltam szegény madarakat egy kicsit. Olyan szép és puha tolluk volt, nem is gondoltam volna. A házi szárnyasoké nem ilyen lágy. De nem hagytam, hogy az érzelmeim vezéreljenek: hősiesen megharcoltam - és nyertem! (Szerencsére a takarítást aztán vállalta Apa.)

Másnap fácánlevest ettünk. Megszolgálta a hírét: tényleg olyan finom, mint mondják! Úgy készítettem, mint a tyúkhúslevest. Alföldies módra: csak sárgarépa, zöldség (= petrezselyemgyökér), paprika, fokhagyma, vöröshagyma, petrzselyemlevél, só, bors. Ráadásnak egy kis szárzeller. És persze a “tácán”.  Minden fáradságot megért!

Ünnepi előzetes

Az öröm vasárnapja után megváltozott az élet – több szempontból is. Például végre díszíteni kezdtem a lakást. Ajtódíszt készítettem, mézeskalácsokkal cicomáztam fel a konyhai lámpát. Még sok tervem van, de jól haladok.

Aztán Apának véget ért a tanítás erre a naptári évre. Hallelúja!! És megkezdődött számunkra is a “karácsony-menet”: minden napra jutott egy iskolai rendezvény – némelyikre kettő is: Christmas partyról Nativity play-re (betlehemesre), onnan meg Carol service-re (templomi karácsonyváró szertartásra) mentünk, és vissza. Program Sebőnek, Kelének, sőt még Flórisnak is. Rohanás. Rohanás, rohanás. Pihenésként sütés, főzés, takarítás, ajándékrendelés. Holnaptól csomagolás is.

A rejtélyes csomag

Jöttek a héten a kis csomagok szép sorjában.  Meg is érkezett minden, amit vártunk. Sőt még az is, amit nem! Egyik nap ebéd után egy rejtélyes küldeményt kézbesített a postás. Erős falú, vaskos doboz volt, tele nehéz tárgyakkal. Könyvnek látszott.
– Apa, ez a tiéd lehet – mondtam.
– ?
– Könyvek, gondolom.
– Hm. Nem is tudom... Lehet. 
(Apa folyton könyveket rendel, maga sem tudja számon tartani, pontosan mi jött meg, és mi van még úton. Olyan, mint a tyúkanyó a fiókákkal: nem tudja őket megszámolni, de ha valamelyik hiányzik, azt észreveszi.) Kibontottuk. Hát mi volt benne...? Valami, amire olyan régóta vártunk, hogy már nem is gondoltunk arra, micsoda öröm lesz, ha majd egyszer tényleg megérkezik. Ott volt előttünk az erős falú dobozban eddigi külhoni tartózkodásunk legfőbb értelme - hat példányban.

Tudtuk, hogy a férjem könyvének megjelenését karácsonyra ütemezte a kiadó, de az valahogy ki is ment a fejünkből, hogy ebből esetleg mi is kaphatunk... Igazi karácsonyi ajándék volt ez kettőnknek.

Áldott karácsonyt kívánok mindenkinek!