Minden nagyon szépen kezdődött. A házban jázminillat terjengett. (Szilviéktől kaptam a szép fehér virágot, ami azóta a hálószobában illatozik.) Arra ébredtem, hogy Ká engem néz. A párnán könyökölt, és amikor kinyitottam a szemem, elmosolyodott.
Isten éltessen, kis szerelmem, mondta, és teljesen elérzékenyültem. Nekem ő a legnagyobb ajándékom, amit az élettől kaptam. Minden más csak apróság. Mondtam is neki, ne készüljön semmilyen ajándékkal. Egyszerűen csak kössön magára egy piros masnit. :o)
- Felkészültél a köszöntésre? - kérdezte.
- Fel. Miért, valami sokkoló ajándékot szeretnél adni?
- Remélem - válaszolta, miközben a nappali közepére vezetett.
- Itt várj, amíg visszajövök, és csukd be a szemed!
Becsuktam. Annyit azért még láttam, hogy egy gurtnit vitt magával.
De mihez kell neki az a vastag kötél? Valami szekrényt fog behúzni vele? Vagy valami vadállatot? Esetleg egy nagy létrát? Hajóládát?
A következő percek néma csendben teltek el. A fülemben hallottam a saját szívdobogásomat.
Egyszerre csak kivágódott az ajtó, és Ká lépett be, lihegve.
- Nem bírom el egyedül, gyere, segíts! És fülig ért a szája.
Ez valami nagy-nagy beugratás lesz biztos - gondoltam magamban, és gyanakodva mentem utána. Mi lehet olyan nagy, hogy ketten kellünk ahhoz, hogy megemeljük?
Az autónk a garázs előtt állt, a hátsó ülésről kékeszöld doboz kandikált ki. A szívem őrülten pumpálni kezdett, amint megpillantottam a feliratot.
- Egy akvárium!!! - ordítottam fel boldogan - Ez egy akvárium, igaz? Azt sem tudtam, hova legyek örömömben. Ká nyakába ugrottam. - Ezt nem hiszem el! Tényleg vettél nekem egy akváriumot?
- Igen. Isten éltessen sokáig.
Percekig fel sem fogtam a történteket. Ká azt mondta, hogy majd akkor lehetnek halaim, ha már minden bútort megvettünk a házba, és nem csupasz villanykörték lógnak a plafonról. Azaz sok-sok év múlva.
- És a bútorok meg a villanykörték? - kérdeztem, miközben az óriás dobozt becipeltük a házba.
- Ráérnek - felelte nevetve Ká. - Helyettük ott lesznek a halaink!
A nappaliban aztán kicsomagoltuk az ajándékot. Egy 96 literes akváriumot, vízszűrőt, melegítőt, hőmérőt és különféle flakonokat rejtett a doboz. Az egyik antibakterizáló, a másik a víz klórtartalmát szabályozza, a harmadik nem is tudom, mire való.
Ká alaposan felkészült, boldogságom pedig határtalan volt. Állvány híján a doboz a földre került. Megbeszéltük, hogy amint elkészült a kályha, útrakelünk, és szerzünk egy kisebb szekrényt. Aztán berendezzük az akváriumot, hagyjuk, hogy 2 hét alatt "beálljon" a víz (bizony, Ká kiművelődött akvarisztikából), és aztán jöhetnek a lakók is! :o)))
A köszöntés után csomagolni és pakolni kezdtünk. Ez az egy napunk maradt ugyanis arra, hogy a kályhaépítés előtt mindent elpakoljunk és az egész alsó szintet lenejlonozzuk. Ká azt mondta, ne főzzek, délután elvisz ebédelni.
Nekiálltunk kartonozni, és néhány óra alatt az alsó szint egyik felét teljesen kiürítettük. Ká nejlonozni kezdett, én pedig nem tudtam ellenállni a kísértésnek (egyszerűen irritál a kosz), és szivacsot ragadtam, hogy ha már úgyis egy nap szabit vettem ki, lesikálom a gáztűzhelyet.
- Mirza, viccelsz? Hagyd már abba a takarítást! - szólt rám Ká a nejlonfüggöny mögül.
- Jó, mindjárt, csak lemosom a sütőt - válaszoltam.
Nemrég vettem egy meglehetősen erős szagú króm tisztítót. Csak rá kell fújni a sütőre a habot, majd 1 perc múlva nedves ronggyal letörölni. Gyors, nem karcolódik a felület, és tényleg hatékony.
A szaga kevésbé. Olyan büdös, hogy szinte megfájdul tőle az ember tüdeje.
Néhány perc múlva a sütő ragyogott, én pedig elégedetten öblögettem a szivacsomat a folyó vízsugár alatt. A következő pillanatban azonban beütött a ménkű. Ahogy összenyomtam a szivacsot, a szemembe fröccsent a vegyszeres lé. Vagy a víz? Nem tudom, mindenesetre megállt bennem az ütő.
Taknyos gyerekként ordítva-bőgve a fürdőbe rohantam, és ezerrel zuhanyozni kezdtem mind a két szemem.
- Ká gyere gyorsan, nagy baj történt - üvöltöttem kétségbeesetten, miközben a szememből folyamatosan folyt a zuhanyrózsából ráirányított víz. Mindkét szemem fájt, de nem tudtam, hogy a tisztítószertől vagy a zuhanytól.
Ká rémülten jött utánam, majd a neon fényénél megvizsgált.
- Nincs semmi baj, jó, hogy ilyen gyorsan kimostad - mondta. - Csak a sírástól és a zuhanytól piros egy kicsit. És a fejemre nyomott egy csókot.
Én persze egyre csak bömböltem. És ha mégsem jött ki? És ha kimarja a szemem? Úristen, mi lesz velem?! (Most komolyan. Ilyen egy 33 éves felnőtt ember?)
Ká nem sokat teketóriázott, az autóba nyomott. A gonosz flakont is magával hozta, az autó hátsó ülésén.
Két perc múlva már az ügyeleten hullajtottam a kövér krokodilkönnyeket, miközben elcsukló hangon próbáltam megosztani az orvossal a sütőtisztítás horrorisztikus történetét.
Az orvos mosolygott.
- Nyugodjon meg. A szer jócskán hígítva fröccsent ki, és maga azonnal kimosta. Nem lesz semmi baj. Ha kimarta volna a szemét, már vérvörös lenne a szaruhártyája.
Hosszasan megvizsgált, belevilágított a pupillámba, látásgyakorlat, és újabb vizsgálat következett. Közben majd'' megfulladtam az idegtől.
- Semmi baj nem történt. Nem roncsolódott a szeme, nyugodjon meg.
Alig hallottam a szavait, mintha csak egy némán tátogó szájat figyeltem volna.
- Dobja ki ezt a flakont, és használjon helyette környezet- és emberbarát szereket - mondta búcsúzóul. A szemével semmi tennivaló nincs, a vörösség néhány órán belül elmúlik.
Kábán és összetörten értem haza. Noha az orvos elmondta, hogy ezek a szerek még töményen sem okoznak vakságot, csak durván begyullasztják a szemet, romjaimban voltam. Halak ember lévén ugyanis hajlamos vagyok a legrosszabbra gondolni. Pedig megsegített az Isten és az angyalok (és Ká), és nem lett semmi bajom.
A vörösség egy órán belül elmúlt, és a legcsekélyebb jele sem maradt annak, hogy nem sokkal korábban valóságos rémálomba csöppentem.
Ká ígéretéhez híven ebédelni vitt. Igazi születésnapi menüt kaptam. Erőlevest májgombóccal, fűszeres sajttal töltött pulykamellet salátával és egy csokis-marcipános tortát. Minden mennyei volt, mégis kimerülten és megtörten kanalaztam. Pszichopata módon a látásomat vizsgáltam. Vajon el tudom olvasni azt a feliratot az étteremmel szemben? És az árlistát? A szalvétára írt apró betűs reklámszöveget? Minden simán ment, mégis padlón voltam. Ká vígasztalt. Otthon egy tükröt nyomott a kezembe.
- Látod? Még csak nem is piros. Csak a sírástól érzed úgy, hogy ég. Majd elmúlik, és elfelejted, mint egy rossz álmot.
Ebéd után sétáltunk egy nagyot, és megnyugodtam. Mire hazaértünk - 6 órával a baleset után - a szemem fehérje is csodaszépen kitisztult.
- Túléltem a szülinapomat- mondtam mosolyogva, és Ká-hoz bújtam. - Segítek neked befejezni a nejlonozást, jó?
- Rendben - bólintott Ká boldogan.
Ragasztani kezdtünk. Ká rakta le a takarófóliát, és minden egyes darabot egymáshoz rögzített, én pedig a ragasztószalagot vagdaltam egy sniccerrel...
- AÚÚÚÚ - ordítottam fel a következő pillanatban. Az éles penge kíméletlenül elvágta az egyik ujjamat. Az élénkpiros vér a gondosan összehajtogatott kartonra csöpögött.
- Ez nem lehet igaz - indult el felém Ká, én pedig egy rongyba tekertem a sérült ujjpercet. Kínunkban röhögni kezdtünk.
- Mély?
- Nem.
- Fáj?
- Nem. De úgy látszik, ez nem az én napom - jelentettem ki fáradtan.
- De, nagyon is a tied - mondta Ká. Csak nem kellett volna dolgoznod. A születésnap másról szól. Örömről, gondtalanságról, mókáról és kacagásról.
Igaza volt. Abba is hagytuk a fóliázást, a lakás már úgyis úgy nézett ki, mint a Vírus című filmben, amikor Dustin Hoffman a vírus megfékezésére karantént rendel el. Visszavonulót fújtunk, és a születésnapom utolsó óráit álmodozással töltöttük. Összebújva tervezgettük az akvárium belsejét, majd lélekben a hamarosan felépülő cserépkályha felé és a kis kertünkbe ültetendő fák felé kanyarodtunk. Aztán az esküvő következett, és a születendő gyerekeink fel-felsejlő képe. Az álom pedig nem ért véget, és remélhetően soha nem is fog végetérni... :o)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
