hdb20-bg hdb20-img hdb20-img

Keress receptre vagy hozzávalóra

Részletes kereső

Sütivásár

Annak ellenére, hogy a hét nagyobb részén betegek voltunk, rengeteg érdekesség történt, s szinte mindnek köze volt valamiképp a konyhához. Ettünk gyömbéres sütőtöklevest és csokis málnatortát, sütivásár volt a suliban, és megejtettük életünk első családi szalonnasütését.
Eső, betegség, iskolabusz

Még javában betegek voltunk az első eseménynél, s még nem is sejtettük, hogy jóval érdekesebb és elviselhetőbb lesz a napunk, mint amilyennek kinéz.

Odakinn zuhogott az eső, idebenn pedig épp megállapítottam, hogy ezeket a fiúkat ma semmiképp sem szeretném iskolába küldeni. Nem is volt ezzel gond egészen addig, míg eszembe nem jutott, hogy nem ilyen egyszerű a dolog, mert attól, hogy én tudom és telefonálunk az iskolába, attól a buszsofőr még nem fogja tudni, miért nem jelentünk meg a kis utcánk bejáratánál. Vagyis ki kell mennem, és értesítenem kell. Nem nagy távolság, de zuhogó esőben azért nem akartam kivinni a beteg fiaimat, hogy ott ázzanak-fázzanak, míg a busz megérkezik, csak azért, hogy elmondhassuk: nem is akarnak felszállni.

Nem sok ismerősünk van még itt, viszont van egy aranyos szomszédasszonyunk, akiről egyszer már meséltem, s akivel azóta egyre szorosabb kapcsolatot ápolunk:  mindjárt az elején  megleptem pár szelet süteménnyel (a zabos-cseresznyés lepényből),  s mi is kaptunk már tőle pár dolgot, például egy-két függönyt és egy finom almás sütit.  Biztos voltam benne, hogy ha ráér, akkor szívesen megteszi, hogy 5 percre ránéz a fiúkra, míg én a buszra várok, de sajnos sehogyan sem sikerült elérni őt. Nem volt más választásom, mint otthagyni pár percre a három gyereket a lakásban egymagára. A konyha melletti játszószobába tereltem őket. A picinek megtöltöttem a cumisüvegjét és az ágyába fektettem, a nagyoknak meg a lelkükre kötöttem, hogy ne veszekedjenek, amíg nem vagyok itt, és vigyázzanak a picire. Nem kellett messzire mennem, talán csak 100 méterre a háztól, és azzal nyugtattam magam, ez nem sokban különbözik attól a helyzettől, mikor az ember egy pillanatra kilép az udvarra, mondjuk, kiteregetni, de azért zavart a dolog. Ahogy azonban tekintgettem vissza a házunk felé - mintha kívülről is lehetne látni, ha gond van -, megláttam Jillt, a szomszéd nénit esőkabátban, gumicsizmában, amint épp a kertben foglalatoskodik. A zuhogó esőben szedegette a gallyakat a fűről, amiket levert a két napja tartó esőzés.

Megszólítottam, és gyorsan megkérdeztem, nem tudna-e  ránézni a fiaimra. Persze, ment örömmel. Én meg szaladtam a buszhoz a házsor túloldalára. Készítettem néhány képet, hogy el lehessen képzelni a dolgot, de végignéztem őket, és rájöttem, hogy így sem lehet elképzelni. Sebaj! Azért mutatok néhány fotót a környék házairól.

Otthon aztán meghívtuk Jillt egy kávéra, beszélgettünk kicsit. És itt árulom el, hogy ilyenkor franciául zajlik a társalgás, mert az angoltudásom igen szerény, a francia viszont kezd visszajönni, mióta Angliában élünk. Hogyhogy nem, oda jutottunk, hogy Jill meghívott magához aznap egy könnyű ebédre.

Így aztán, mikor a pici felébredt a délelőtti alvásából, összecsomagoltam a társaságot, és elindultunk szomszédolni.

Ebéd a szomszédban

Kívülről már nézegettem egy ideje a szomszéd házat - főleg esténként tetszett nagyon, szinte látszott, hogy jó és otthonos meleg van -, de még sosem voltam benn, mindig csak az ajtóban tárgyaltam. Hívtak ugyan, de nekem állandóan rohannom kellett, mert a 3 csemete, ha nem is volt épp egyedül, de számítottak rám. No hát most megláttam, milyen is az a ház, aminek kívülről olyan kedvesen csalogattak a fényei. Hát csudaszép! Azt hiszem, erre mondják rosszmájúság nélkül, hogy bájos kis lakás!

Minden olyan letisztult, tiszta, szép és ízléses volt, hogy a dobozoktól és függönytelen ablakoktól zilált lelkemnek már csak szétnézni is maga volt a gyógyulás. Látszott, milyen gondosan válogattak össze mindent: nem kapkodva, hanem megadva mindennek a szükséges időt. A konyha különböző formájú, de hasonló stílusú székeit például egészen biztosan úgy szedegette össze  több helyről - talán bolhapiacról vagy ismerősöktől -, és maga festette őket egyforma krémszínűre,  maga húzta vagy húzatta be az ülőkéket egyforma színes csíkosra. A ház maga kisebb, mint a miénk, mégis mindennek van helye, nincs zsúfoltság. Tudom, az ő életkörülményei mások: a gyerekei nagyok, kirepültek, férje nincs, egyedül él abban a helyes kis lakásban. Nem is irigység volt, amit éreztem, hanem valami biztonság féle. Mint mikor az ember végre meg tud kapaszkodni valamiben. Nem csak arról van itt szó, hogy jólesett végre rendet és rendezettséget látni magam körül, hanem arról a biztatásról, ami az egész helyből áradt felém: „van remény”!

Valaha én is ebben a bájos világban éltem az ésszerű és szép rend, a jól működő ház volt a fő profilom. De már jó néhány éve máshogy van ez, és szinte el is felejtettem, hogy ez is létezik, hogy így is lehet. Persze ettől még nem lesz nálunk ilyen összeszedettség az elkövetkező 10-15 évben biztosan, de olyan megnyugvás szállt rám abban a lakásban, mintha a rég nem látott nénikémnél vendégeskedtem volna.

A menü

Röpke, könnyű kis hétköznapi ebédnek indult, de aztán egészen ünnepivé teljesedett. Krémlevest készített a szomszéd néni, sonkatökből és sárgarépából, kevés friss gyömbérrel megbolondítva. Nem fényképeztem le, mert akkor még nem volt nálam a gépem (próbálok normális ember lenni, és nem fényképezővel szaladozni a szomszédba - megjegyzem: egyre kevésbé sikerül), pedig érdemes lett volna, mert jól mutatott és finom is volt - egyszerű,  szép  terítéken... A nagyfiúknak mindenesetre nem nyerte el a tetszését a leves, talán mert kicsit több volt benne a gyömbér, talán mert nem szoktunk ilyen sárga krémlevest készíteni, de az is lehet, hogy idegenkednek a sütőtöktől. Ők vajas kenyeret ettek tojással, paradicsommal. Flórisnak és nekem viszont tetszett a dolog. Mi is tojással és a többivel fogyasztottuk. Nagyon finom, tápláló, mégis könnyű ebéd volt. Be fogom vezetni nálunk is! Úgyis szezonja van a sütőtöknek!

Mikor minden gyerekbe nagy nehezen belediktáltam a szükséges táplálék-mennyiséget, jöhetett az almalé - kis gyógynövényes tinktúrával gazdagítva (ez utóbbit én hoztam otthonról, és nevezhetjük orvosságnak is). Akkor aztán a fiúk már nem bírták tovább az asztal körül, feltétlen fel kellett fedezniük a házat, játszani az előre kikészített kis játékokkal, kipróbálni a zongorát, megnézni az emeleti szobák berendezését és dísztárgyait is. (Találtak is két textilbékát.)

Pedig akkor következett csak a java: a desszert málnás csokoládétorta volt. Nos, ezt viszont nem nevezném könnyűnek! Ez is szép volt és finom, bár picit talán túlságosan édes, de akkor ez az édesség sem zavart. Kakaós kevert tészta volt az alap: a krémet pontosan nem tudom, csak annyit, hogy vaj, kakaó és málnalekvár volt benne. A tetején gyönyörű málnaszemek díszelegtek.

Nagyjából a kávé ideje alatt gyönyörűen kisütött a nap, és lehetetlen volt tovább a lakásban maradni - pláne hogy olyan csodás kis kertecske hívogatott minket. De nem voltunk hosszabb kint-tartózkodáshoz öltözve, ezért haza kellett ugranom melegebb holmiért. Ekkor vettem magamhoz a fényképezőt, s így tudtam képet készíteni a sütemény megmaradt darabjáról (is).

A kertben aztán le is szaladgálták a fiúk azt a kevés ételt, amit ebéd-gyanánt magukhoz vettek, de nem bántam, mert szemmel láthatóan jobban voltak. Háromkor jöttünk haza, és boldog voltam, hogy az ölünkbe pottyant ez a tartalmas és pihentető délután, ami feledtette vagy enyhítette egy kis időre mindnyájunkkal a betegséget.

Hálás köszönet!

Más módszerekkel is próbálkoztunk természetesen, úgyhogy mostanra egészen tűrhető állapotban vagyunk mind. Az éjszakák rendje is visszaállt végre a régi kerékvágásba, és ez mindenképp a gyógyulás jele. Hálásan köszönöm azt a sok ötletet, amiket kaptam a hagymás receptekre! Ebben a cikkben szerettem volna írni ezekről, de azt hiszem, jobb, ha legközelebbre hagyom, mert rengeteg mondanivalóm van még!

Csőben sült disznóság sok zöldséggel

Csütörtök este ezzel leptem meg a családot. Régi receptem - még anyukám planétás-kártyáinak egyikén szerepelt. Időről időre megcsináltuk odahaza is. Nagyon egyszerű és nagyon finom! Az eredeti receptben csülök szerepel, de jó más bőrös disznósággal is. Én elkészítettem azóta zsírosabb sertéshúsból (tarjából), és úgy is finom, de messze nem éri utol az eredetit. Nos, nem ez az út vezet a reformkonyha felé, az biztos, de néhanapján, ha amúgy is csülköt készítenénk, érdemes a babfőzelékes változat helyett ezt választani: nem fogjátok megbánni!

Hozzávalók:
1 csontos vagy csont nélküli nyers csülök - de mindenképp olyan, ami belefér egy lefedhető jénai tálba vagy cserépedénybe
3-4 vöröshagyma
4 gerezd fokhagyma
3-4 tv-paprika vagy lecsópaprika (én kaliforniaival készítettem, mert itt az általam javasoltak közül egyikhez sem jutok hozzá - de magyar paprikákkal finomabb!)
2-3 paradicsom
2 dl tejföl
2 evőkanál olaj (bizony, bizony! mintha a csülökben nem lenne elég zsiradék - de kell hozzá)
3-4 evőkanál liszt
1 evőkanál őrölt pirospaprika
1 kiskanálnyi őrölt bors

 
Elkészítés: A csülköt sózzuk be. Majd vagdossunk le a húst a csontról amennyire csak lehet, és helyezzük el a jénaiban vagy cserépedényben (ha cserépedényben készítjük, akkor azt is be kell áztatni előtte pár órával). A paprikát, paradicsomot, hagymát felnégyeljük, és egy icipicit megsózzuk. Majd a fokhagymával együtt szépen elrendezzük a húsdarabok közt.
Ezután egy mélytányérban összekeverjük a lisztet, a pirospaprikát és a borsot, Egy másik tányérban az olajat és a tejfölt. Végül a kettőt összedolgozzuk, és a zöldségek tetejére kenjük, majd rátesszük a tál tetejét. 200 fokos sütőben sütjük kb. másfél órán át. Mikor a tejfölös keverék megkérgesedett a tetején, akkor öntsünk alá egy pohár meleg vizet!

Igazából friss kenyérrel kellene enni, de mostanság nem nagyon érek rá kenyeret sütni, úgyhogy árpagyöngyöt főztem hozzá, és egy ecetes, burgonyás babsalátát dobtam hozzá össze fokhagymával és vöröshagymával - igaz, volt aki leszavazta a salátámat, és inkább házi savanyúsággal ette.

Sütigyár

Csütörtökön pedig nagyon-nagyon nagy munkába kezdtünk. Péntekre jótékonysági sütivásárt hirdettek a fiúk iskolájában. A gyerekek süteményt vittek az iskolába, pénteken tanítás után néhány standot felállítottak az iskola területén, kirakták a süteményeket, és mindenki vásárolhatott kedvére. A befolyt összeget jótékony célra fordítják.
Nos, mivel nekem két gyerekem is jár ebbe az iskolába, alapvető volt, hogy legalább két sütit süssek - és akinek édesség-éhes kisgyereke van, az tudja, hogy ilyenkor sütni kell egyet itthonra is, mert nem csupán jótékonykodás a világ!

Aznap nehezen indult a reggel, mint mindig mostanában. Szeretik a fiúk az iskolát, csak az a fránya iskolába járás ne lenne!!  Ez csak félig vicc, tényleg igaz: az ott-léttel már nincs probléma, csak elindulni nehéz. Fáradtak, szívesebben játszanának reggeli után csendesen a játszószobában, minthogy öltözzenek, fogat mossanak (de rendesen ám!), és szaladjanak, hogy elérjék a buszt... Kele aznap reggel is kivágta a nagyhisztit, hogy ÚÚÚÚÚÚTÁLJA az iskolát!!! És ő nem is akar menni! Csak úgy sikerült leszerelni, hogy megengedtem, hogy maga válasszon, milyen sütit süssünk a sütivásárra. A citromtora lett a befutó. S ha már ő választhatott, engedni kellett a választást Sebőnek is. Az eredmény: csokitorta... Még szerencse, hogy a harmadik sütit rám bízták.

Igen, tudtam, hogy lesz ezzel dolgom elég, de fel voltam rá készülve. A múltkor, mikor még a másik iskolában rendeztek sütivásárt, láttam, hogy mindjárt elsőnek elkapkodták a legócskább, sütinek sem nevezhető édességeket (pár riszszem csokis löttyel leöntve), és a rendes, tisztességes hókifli csak a végén fogyott el (igaz, akik ebből vettek, azok közül többen repetázni szerettek volna,  no de akkor is!) Nos, akkor elhatároztam, hogy legközelebb megmutatom ezeknek a muffinevő angoloknak, milyen is egy igazi sütemény!

Tényleg nagy fába vágtam a fejszém, pláne, hogy még segítségem is volt (Flóris), és egyéb teendők is akadtak aznapra a házban s a ház körül. Sőt, mindig újak termelődtek.

Nem is részletezem, elég az hozzá, hogy a nap folyamán néhányszor átfutott az agyamon: inkább azt kellett volna megmutatnom az angoloknak, milyen is a jó kevert süti, de azért csak nem változtattam. Este kilenckor végre sikerült betölteni a csokis süteményeket is. Akkor aztán állhattam neki mosogatni. Normális körülmények közt ezt már mindenképp másnapra hagytam volna, de ebben a nagy süteményesdiben másnap nemigen lett volna miből reggelizni...

Két tekercs, egy torta

Úgy döntöttem, tojástakarékosabb módszer, ha piskótatekercsnek készítem el a két „tortát”, plusz sütöttem egy sima piskótát itthonra is.
A citromosat a citromtorta-receptem alapján készítettem, csak most nem kevert tésztája volt és nem került a tetejére máz, ehelyett fehér csokit reszeltem rá. A csokishoz kakaós piskótát készítettem 4 tojásból. A krém pedig a lúdláb-receptem krémje lett.

Ennek a csokis krémnek a mennyisége éppen elegendő volt, hogy megtöltsem a piskótaroládot és a mi itthoni sima fehér kis piskótácskánkat is.

Sajnos a fényképezgetésre nem tudtam már túl sok időt szánni, így a képek talán nem olyan jók, de azért dokumentáltam a dolgot. Aztán szombaton, mikor már kicsit több időm volt, akkor lefényképeztem a mi piskótácskánk utolsó 3 szeletét kicsit „csinosabb” formában is.

A vásár

A sütivásáron én magam nem voltam ott, de szerencsére a férjem el tudott menni aznap a gyerekekért, így ők a vásárlásban is részt tudtak venni.

Apa keresgélte a süteményeinket - szeretett volna venni belőle, különösen a citromosból, mert a két tekercsből épp csak annyit vágtunk le magunknak, hogy beleférjen a dobozba, amiben vitték. Neki így már nem jutott belőle.

Persze az elején megint a muffinok, cupcake-ek fogytak. Először a csokist látta meg apa, de nem arra pályázott. Kereste tovább a citromosat. Meg is találta: épp akkor vette meg valaki az orra elől egyben az egész süteményt 5 fontért!! Egy szelet vagy darab süteményt 20 pennyért árultak, szóval az 5 font nagyon magas árnak számított. Nos, erről lemaradt. Indult is vissza, hogy akkor legalább vesz a csokisból, de már az sem sikerült neki: az ugyan szeletenként, de pont elfogyott.
Gyarlóság, tudom, de iszonyat büszke voltam! Ez a siker kárpótolt az éjjeli mosogatásért! Ha tehetem, legközelebb sem adom alább!

Szalonnasütés

És itt még nem volt vége a hétnek!! Szombaton tüzet raktunk (egy régi cserépbe), és szalonnát sütöttünk. Régóta terveztük már, s most, hogy megvolt végre az első hosszú hétvége a férjem iskolájában (péntek déltől vasárnap estig), végre időnk is jutott rá. Sebő teljesen belehabarodott a szalonnazsíros kenyérbe. Legszívesebben mindünkét megette volna egyedül. És Kele technikája volt a legprofibb, az ő szalonnája lett a legjobb. Én pedig azt sajnáltam legjobban, hogy nem sütöttünk egy nyársravaló hagymát - mert szerintem az volt a legfinomabb.

Ezek is érdekelhetnek

Friss