„Valaki megnézte a zsebóráját. Öt perc múlva friss csapolás, azt már megvárom – mondta, a poharát az asztalközépre tette, ahonnan majd Fridolin egybegyűjtve viszi ki a poharakat a friss csapoláshoz… A bennfentes urak a legszebb hölgyeket is otthagyták a Váci utca közepén, hogy megnézzék, mikor van Lajos barátunknál friss csapolás… És amikor már minden asztalt elfoglaltak, minden széket kimozdítottak a helyéből, és minden fogast teleakasztottak kalapokkal, kabátokkal, megindult az ostrom Fridolin ellen: Ringlit. Sörbombát. Tojást. Fiatal hagymát. Piros retket. Liptói túrót. Egyfogatút zaftban. Friss sóskiflit. Egy kör sört ide az asztalra…” (Krúdy Gyula: A pincér álma)
Persze azóta megváltozott a világ, még Angliában is, ahol a sörözés (csapolt sörrel!) a helyi kocsmában, a pubban hozzátartozott bizonyos angol életformához.
Egy angol gourmet szerint: „Amit soha nem hittek volna, a valamikor verhetetlennek tartott csapolt sörnek egyre inkább versenytársa lett a palackozott sör. Divat lett otthon sörözni. Már akinek többet jelent a televíziózás, mint a csevegés a pubban.”
A televízió előtt – az más. De a pubban ma sem rendel senki palackozott sört. Mint ahogy Krúdy Gyulának sem jutott volna eszébe egy pesti vagy budai kiskocsmában. Különösen délelőtt nem. Ahogy Boldogult úrfikoromban című regényében mondja egy pesti vendéglős:
„Nekem mondhatnak a doktor urak, amit akarnak, délelőtt nem lehet mást inni, mint sört. Ha valami gusztust csinál az élethez, az mégis a frissen csapolt sör. Úgy bizony, uraim.”
