Mézeskalácssütés apró gyerekekkel

Az út szépségei

Az út az óvodába és vissza hol hosszabb, hol rövidebb, hol biciklivel tesszük meg, hol babakocsival. Van, hogy napsütésben, van, hogy esőben és sárban, és az is megesik, hogy tejfehér ködben lépkedünk, károgás kíséretében.

Minden út külön kaland. Időnként tehenek akarnak velünk közvetlen kapcsolatba lépni (úgy értem, karám, kerítés és villanypásztor-mentesen) vagy kutyák szimatolják meg, mi minden jót vásároltunk hazafelé a boltban, esetleg kisborjak akadnak az utunkba, én tágra meredt pupillákkal lesem, nincs-e a közelben a mamájuk, és kínomban átírom a Boci-boci tarkát...

– Mamma, mért jön ide az a maaha? - kérdezi Flóris, mikor megindul felénk egy borjú nélküli fiatal kis tehén.
Nem válaszolok, mert más dolgom van:
– Hő! Hőőőőő!! - igyekszem az állat tudomására adni, hogy eddig, és nem tovább – de nem tudom, hogy ezzel ártok-e vagy használok az ügynek. Mi van, ha megijed? Vagy ha összefog az „asszonynép”, és bosszút áll a betolakodón? (Nekünk ugyan azt mondták, jöjjünk csak erre bátran, szelíd jószágok ezek, de ahogy elnézem, van köztünk egy kis méretkülönbség, és ez nem hagy nyugodni.)

Szerencsére okos tehénnel van dolgunk: megértette, hogy nem fogunk parolázni. Iszkolunk. Persze kimérten, csak semmi feltűnés. („Flóris, ne hadonássz a táskáddal!”) Hátranézni is alig merek, de muszáj, csak a megnyugvás végett. Nem jön. („Jól van, fiam, most már beszélhetsz!”)
– Mit akart az a maaha? - kérdezi a gyerek.
– Nem tudom. Szerintem barátkozni akart velünk – adom a higgadtat.
– Ó, igen! Biztos az a maaha meg akart engem puszilni! - örvendezik a babakocsiban.
– Hát… lehet - egyezek bele, mert már a kapunál vagyunk, aminek a túloldalán csak varjak vannak.

Azelőtt sosem találkoztam tehenekkel ezen az úton. Ez is egy remek Murphy-törtvény. Hogy ezeknek mindig akkor kell itt lenni, amikor annyira sietős a dolgunk... Sajnos a másik út 15 perccel hosszabb, és egy ideig az úttesten kell gyalogolni, ami talán nagyobb veszélyeket rejt, mint a tehenek társasága. Ott szimatolnak a fent említett kutyák is... Nem tudom, melyik a jobb. Napi dilemmám ez a mesebeli kérdés: melyik úton induljak???

De a ködöt szeretem. Főleg ezen a rövidebb, erdei-mezei úton, a tehénmentes övezetben.  Ahogy elmegyek a kolostor mellett és nem látszik a torony teteje. Ahogy áll a sűrűség még az út föltött összeboruló ágak között is, és ahogy a távoli fák belemosódnak a nagy fehérségbe, miközben a sárga-barna levelek világítanak az erdei ösvény oldalán. Rácsodálkozom, mikor a nagy fehérségből hirtelen előttem terem és vészjóslóan magasodik egy hatalmas ágas-bogas fa... Mind az ezer ágát látni – egyesével, külön-külön. Vadromantika. Ha nem volna akkora sár, egész biztosan hosszú szoknyában tenném meg ezt az utat – ahogy illik.

Előnyben a megszokott ízek

Akár így, akár úgy, az óvodából mindenképp nagy öröm megérkezni. Nem kísérletezek mostanában: a régi, megszokott és egyszerű ízekre vágyunk ilyenkor a legjobban. Egy gyors tejszínes csirkére, langallóra, egy kakaós csigára.

Extraságnak egy kis édesköményes-zöldséges hús. Semmi új, legfeljebb apró változtatások.

Kakukkfüves-tejszínes csirke (alma)borral

Hozzávalók:
80 dkg csirkecomb
1,5 dl tejszín
2 ágacska friss kakukkfű
2 gerezd fokhagyma
só, bors
2 dkg vaj
1 dl (alma)bor

Elkészítés: A tejszínt és a bort kiveszem a hűtőből, nem lehetnek hidegek, mikor a húsra öntöm őket.
A húsokat besózom, borsozom. Egy jénai tálat kivajazok, beleteszem a combokat, majd megszórom a kakukkfű felével, s fedő nélkül beteszem a sütőbe 220 fokra, hogy megpiruljon. Ha már szépen pirosodik, kiveszem, rádarabolom a fokhagymát, ráöntöm (az esetleg kissé meglangyosított) tejszínt, hogy mindenütt fedje, s rászórom a maradék kakukkfüvet. Fedőt teszek rá, és mehet is vissza 200-220 fokra sülni úgy 30-40 percet (combja válogatja, az itteniek elég hamar készen vannak). Amikor kezd puhulni a hús (elválik a comb alján a hús a csonttól), akkor ismét kiveszem, ráöntöm a (nem hideg) bort, és azzal is sütöm még 15-20 percig 190 fokon.
Ekkorra általában a fedő alatt is szépen megpirulnak a combok, de ha mégsem, állítsuk ismét magasabbra a hőmérsékletet, és adjunk még nekik egy kis időt fedő nélkül is.
Nagyon finom és kevés odafigyelést igénylő étel. Rizzsel, kölespürével vagy akár tésztával is finom.

Édeköményes-zöldséges csirke gyorsított eljárással

Az édesköményes hús receptjét megadtam már. Ez a mostani sűrű napokhoz kicsit macerásnak tűnt, ráadásul nem is volt kettő, csak egy édesköményem, úgyhogy változtattam egy kicsit.

A recept így a következő lett:

Hozzávalók:
csirkecomb, csirkeszárny vagy -mell 4-5 személyre
1 gumó édeskömény
2 szár angolzeller
3 sárgarépa
olaj
só
fehérbors
2 dl tejszín
2 kockasajt
1 csipet fehérbors
2 csipet szerecsendió
8-10 dkg reszelt sajt

Elkészítés: Az édesköménygumót felnégyeltem, a zellert és a répát 5-6 centis darabokra vágtam. A húst besóztam.
A tejszínbe belemorzsoltam a kockasajtokat (ha van mikrónk, akkor fel is melegíthetjük a tejszínt, és elkeverhetjük benne a sajtot, amennyire sikerül – nekem nincs, de így is jó volt).
A jénai aljára, oldalára kevés olajat kentem, majd szép sorban beletettem a csirkedarabokat, rá a zöldségeket, egyenletesen meglocsoltam a sajtos tejszínnel.

220 fokon sütöttem, míg a hús meg nem puhult. Ekkor rászórtam a sajtot, és kész is. Rizzsel, kölessel is finom, mi most zabpelyhes vöröslencse-főzelékkel és nyers csicsókával fogyasztottuk.

Zabpelyhes lencsefőzelék

Méltán kaphat helyet a lusta és a nagyon dolgos asszonyok repertoárjában is: nagyon egyszerű, nagyon gyors, nagyon jól kiegészíti a sült húsokat.

Hozzávalók:
2 bögre vöröslencse
1 bögre zabpehely
só
víz

Elkészítés: A lencsét, a zabot, a sót egy lábasba teszem, és kétszeres mennyiségű vizet öntök rá. Enyhe forrás mellett főzöm körülbelül 15, esetleg 20 percig. A vége felé, amikor sűrűsödik, meg-megkeverem.

Ha kész az ebéd (nálunk uzsonna), szaladhatunk is a gyerekért az oviba!

Az óvoda jelentőségéről

Az út kaland, az óvoda pedig csupa meglepetés mostanában. Amilyen nehezen indult, olyan jól áll most a mi kis magyar gyerekünk szénája. De ne siessünk úgy előre! Elmondok mindent szép sorban.

A nursery (óvoda) nagyon fontos hely. Mégpedig azért, mert csupán egy évig tart. A minap kaptuk meg az értesítést, hogy decemberben szülőire várnak minket: lassan ideje lesz iskolát választani Flórisnak!!! Igen, jövőre iskolába kell küldenem az én kicsi fiamat, akinek még olyan kerek az arca, olyan puha a bőre, mint babakorában. Sokat bánkódtam már ezen, de a bánat nem visz előrébb. Az is igaz, hogy nem egészen olyan ez az iskola eleinte, mint odahaza, de sajnos nem is mondható már óvodának - a legnagyobb jóindulattal sem. (Nem is hívják úgy: reception, preschool a neve, és már hivatalosan is az iskola része.)

Így aztán valóban nagyon fontos szerep jut az óvodáknak. Fel kell készíteni a gyerekeket a nagybetűs életre. És erre csupán egyetlen év áll a rendelkezésükre. Az sem mindegy, ki honnan indul. Különböző családok különböző gyerekeit kell egy szintre hozni év végére – amennyire ez lehetséges.

Az óvodai munka elején tehát ajánlatos felmérni, ki hol tart. Ezek között a felmérések között előkelő helyet foglal el az anyanyelvi/gondolkodási készség mérése. Szerencsések voltunk, hogy ebbe az óvodába kerültünk! Például azért, mert itt voltak annyira hozzáértők az óvónők, hogy belátták: Flóris esetében nem nekik kellene ezt a felmérést elvégezni (lévén, hogy meglehetősen hiányosak a magyar nyelvi ismereteik). Nem is tették meg, hanem hívtak egy magyar óvodapedagógust, aki egy egész napot Flórissal töltött a nurseryben, hogy megalkossa a szakvéleményét. Minden nagyra becsülésem az óvónőké ezért a döntésért!

Itt vagyunk Anglia egyik legnyugatibb csücskében, Stonehenge és Glasonbury közt félúton, a boszorkányok és varázslók földjén egy kis faluban, távol minden civilizált helytől, itt még hírből se nagyon ismerik a multikulturális társadalmat. Mindez mégsem jelentett akadályt: szereztek egy magyar anyanyelvű szakértőt! Az előző lakhelyünk egy soknemzetiségű nagyváros mellett, ráadásul London közelében volt: az ottani óvodában nem tették meg ezt egyik gyerekemért sem – pedig sokkal könnyebb lett volna. (Megtenni is, meg utána a gyereknek, szülőnek is). No de ez már egy másik sztori.

Szóval eljött a „magyar óvónéni”, és enyhe kifejezéssel élve „hanyatt esett” Flóristól.  Áradozott a szókincséről, kifejezőkészségéről… Kicsi fiunk még a szleng területén való jártasságát is megcsillogtatta előtte. :D (Gondolom, elmesélte, micsoda „bazi nagy maahákat” látott út közben...)

Sokat gondolkodtam rajta, dicsekedjek-e ezzel nyilvánosan. Végül úgy döntöttem, itt a helye! Mert nem dicsekvésnek szánom, hanem hogy elmondjam: végül minden jóra fordul. A beszoktatás nehézségeit legyőztük, de valahogy nem sikerült elfelejteni. Rányomta a bélyegét az én kis fiacskám megítélésére. Nehéz elmondani, hogyan, miképpen, mert jól bántak Flórissal, szeretik is, de éreztem, hogy fejükben „külön fakkban tárolják” őt. (A családja is olyan fura szegény gyereknek... A szomszéd faluból bicikliznek meg gyalogolnak, ahelyett, hogy autóba ülnének, mint minden normális ember...  És nem elég, hogy a gyerek nem beszél angolul, de még az anyja sem...) Persze kedvesek voltak, de ettől semmivel sem éreztem felszabadultabban magam. Megszoktam én már, hogy a fura figurák közé tartozom (így van ez, már több mint harminc éve), de most különösen rosszul is esett.

Úgyhogy nagyon boldog voltam, amikor tudomást szereztem erről a magyar nyelvű vizsgálatról. Hát még, amikor az eredményről értesültem!  Hihetetlenül felszabadító érzés és hatalmas elégtétel volt, amikor hallottam az elképedt, dicsérő szavakat. Végre, végre kitörtünk a „problémás kelet-európai” besorolásból!

A sós stangli okosít!

Szóval minden nehézség ellenére azt mondom, nagyon szerencsések vagyunk ezzel az óvodával. Mert a sorsunk váratlan jóra fordulása magába a rendszerbe volt beépítve: hogy idegen nyelvű gyerekhez idegen nyelvű szakembert hívtak, az egyedül az ő érdemük, az ő alaposságuk volt.

De másban is élen jár ez az óvoda. Például zöldséget szeletelnek, tésztát gyúrnak a gyerekekkel. Nem vagyok hozzáértő, de azért tudom, hogy rengeteg készséget fejlesztenek ezek az egyszerű konyhai dolgok.

A minap sós stanglit készítettünk, persze Flórissal, mert nélküle lehetetlen bármit is csinálni ebben a házban: mindenütt ott van, mindenben részt akar venni, mindenkit utánoz, mindenkivel versenyre kel. Gondolom, ilyen minden harmadik, sokadik gyerek (de talán már a másodikak is). Még kötény is kellett neki, úgyhogy valahogy rá kellett kötöznöm az én egyik köténykémet. Aztán sorra vette ki a kezemből, amit én csináltam: Most én! Most én!! - ugye ismerős a szöveg?

Nem szoktam ezzel külön foglalkozni, de most elnéztem, hogy ebben a munkában mi mindenben ügyesedhet a gyerek. Először is kanállal adagolja a különböző anyagokat a tésztához – már ez sem egyszerű! Aztán kever, mégpedig úgy, hogy lehetőleg ne menjen ki a fél adag liszt az asztalra. Majd gyúr, nyújt, egyenes és (hozzávetőlegesen párhuzamos) vonalakat húz a derelyeszaggatóval. Hol sikerül, hol nem. Ha nem jó, azt is el kell fogadni, megoldást kell találni rá: akkor újból összedolgozzuk a nyújtófával. Türelmet, újrakezdést is tanulunk mindketten. Megkenjük tojással, mákba, lenmagba forgatjuk, majd sorban, megfelelő távolságot tartva a tepsire tesszük. Csupa olyan tudomány, aminek nem csak a konyhában lehet hasznát venni.

Okosító sós stangli

Az okosító sós stangli receptjét egyébként Mandulától kaptam úgy egy éve, amikor talán még nem is ez volt a neve. Hatalmas sikert aratott a családban, baráti körben, sok pogácsát kiváltottam vele. Több nagy előnye is van az utóbbival szemben: nem kell dagasztani és keltetni. Ha van időnk, azonnal elkészíthetjük elejétől a végéig. De számomra a legfontosabb, hogy napokkal előre elkészíthető. És míg vár a nagy alkalomra, csak egyre finomabb lesz.

A másik nagy előnye hogy végtelen módot ad a kísérletezésre, variálásra. Készítettük ezt már az eredeti sajtos változatban, fokhagymás-spenótos, mángoldos borítással, volt, hogy a tésztába tettük ugyanezeket. De készült már köménymagos-reszelt répás változatban is.

Most egy kis darált lenmagot, darált napraforgót és nagyjából 1/3 rész teljes kiőrlésű lisztet tettem a tésztába. A borítást nem variáltam. A recept tehát a következő lett:

Hozzávalók:
50 dkg liszt (30 dkg fehér, 20 dkg teljes kiőrlésű tönköly)
25 dkg vaj
1 kis pohár tejföl
2 dkg szalalkáli
2-3 kiskanál só
1-1 evőkanál darált napraforgó és darált lenmag
1 bő teáskanál frissen darált köménymag
2 tojássárgája megkenni
magok (len, mák, napraforgó)
reszelt sajt

Elkészítés: A vajat a liszttel és a sóval elmorzsoltuk, a szalalkálit elkevertük a tejfölben. A liszt közepébe kis mélyedést csináltunk, abba öntöttük a tejfölt (tojást, sajtot), gyorsan összegyúrtuk. 3-4 mm vastagra nyújtottuk, megkentük tojással, megszórtuk magokkal, kétujjnyi széles csíkokra vágtuk, sütőpapíros tepsibe tettük őket, 180 fokon aranybarnára sütöttük.

Próbáljátok ki egyszer úgy, hogy közben nem a végeredményre gondoltok, hanem arra, milyen olcsó fejlesztő játékot találtatok a gyereknek. Egész más érzés! Az eredmény pedig nem csak a szemnek jelent élvezetet.

Óvodai előmenetelünk

Amint mondtam, ebben az óvodában sokféle konyhai dologgal fejlesztik a gyerekeket. Kell is, mert akik egy éves koruk óta bölcsiben vagy childmindernél (képesített gyerekfelvigyázónál) töltik a hétköznapjaikat, azoknak viszonylag kevés alkalmuk adódik anyuval együtt főzni. Az olyan családoknál viszont, ahol három évesen bőgve marad ott a gyerek az oviban, ott más a helyzet. Az ilyen gyerekek tudnak gyúrni, zöldséget szeletelni, mert akár akarta az anyjuk, akár nem: nem volt más választása, minthogy megtanítsa őket. Vagy „főz” a gyerek is, vagy nem lesz ebéd.

Flóris is kapott számtalan dicséretet ezekből a "tárgyakból", és végül kiderült, amit már úgyis láttak az óvónénik: ez a gyerek nap mint nap csinál  ilyesmit idehaza (is).  Az óvodával való jó viszony végül odáig fejlődött, hogy a  napokban megkérdezte Flóris óvónénije, nem lenne-e kedvem sütni vagy főzni valamit a gyerekekkel. Valami egyszerűt, esetleg még magyarosat is... Elhinni is nehezen tudtam, hogy jól értettem a kérdést  - de szerencsére épp velem volt egy magyar barátnőm. (Mit egy? Az egyetlen ezen a vidéken.) Ő megerősített: jól értettem.

Egy hét se telt bele, mentem is az óvodába sütögetni. Mert végül úgy gondoltam, inkább sütünk: annak a menetét jobban tudják követni a gyerekek, és sokkal több olyan fázisa van, amiben ők is részt tudnak venni. Hogy egy kicsit magyar is legyen, no meg mert lassan, de biztosan közeledik a karácsony, a mézeskalács mellett döntöttem. Lehet gyúrni, nyújtani, szaggatni, kenegetni, díszíteni. Hamar megsül, puha és finom lesz rögtön.

Úgyis aktuális most, ne kelljen keresgélni, szerepeljen itt újra a recept, ami nekünk nagyon bevált:

Annamari mézeskalácsa

Elkészítés: A hozzávalókat összegyúrjuk, kinyújtuk, szaggatjuk. Nem kell pihentetni! A figurák tetejét tojásfehérjével megkenjük, díszítjük.
Sütőpapírral bélelt vagy kivajazott tepsire tesszük. 175 fokon sütjük kb. 12-15 percig. Puha lesz, mikor leszedjük a tepsiről, és az is marad!!

A közös munka

Ami pedig a közös sütögetést illeti, Flóris óvónénijével és hét kis háromévessel készítettük ezeket a mézeseket:

A személyiségi jogok védelme miatt a gyerekekről nem mutathatok képet, csak olyat, amin mi vagyunk Flórissal, de kárpótlásul elmesélem, hogy s mint volt.

Az óvodában egy széles, de alacsony pult és egy babazáras kiskapu választja el a konyhai részleget a gyerekek játszóhelyétől. Én a konyhában voltam, a gyerekek pedig felsorakoztak a pult másik oldalán, és onnan lesték, mit csinálok. Az alapanyagokat megosztottuk: a költségesebbeket és nehezebbeket az óvodával vetettem meg (liszt, tojás, méz, tejföl), a többit én vittem szépen kiporciózva. A biztonság kedvéért betettem a kis nyújtófáinkat és pár kiszúróformát. Gondoltam, biztosan fel vannak ők szerelkezve ilyesmivel, de ha mégsem, hát ne ezen múljon... Nagyon jól gondoltam, szerencse, hogy felkészült voltam. Persze valahogy mindenképp megoldottuk volna a dolgot, de így szépen, gördülékenyen ment minden. A csimoták a gyúrásban nem tudtak részt venni, de nagy áhítattal figyelték, mi történik a keverőtálban.

Az óvónéni beszélt egy keveset az összetevőkről, megmutatta, megszagoltatta velük, elmondta, mi mindent teszünk a tésztába. Átbeszélték a nyújtófákat, a csillagokat, szívecskéket, virágokat is. Ezalatt én cipóvá gyúrtam a tésztát, majd nyolc szeletre vágtam, és minden gyereknek adtam egyet. Egyen pedig közösen osztoztunk az óvónénivel. Az apróságok meg nyújtottak, tapicskoltak, szaggattak, díszítettek. Ha meg kellett kenegetni a tésztát tojásfehérjével vagy elfogyott a mazsola, nekem szóltak: „Floris''s Mom...!” Ment minden, mint a karikacsapás. A gyerekek élvezték, mégsem vadultak meg (mint időnként az enyémek idehaza). Látszott rajtuk, hogy nem először kuktálkodnak a pultnál.

Mikor mindennel megvoltunk, sütőbe tettük, és hamarosan már az egész oviban kellemes karácsonyillat terjengett. Megvártuk, míg kihűl, és egyesével alufóliába csomagoltuk őket. Mindenki kapott egy kis csomagocskát, mikor hazaindult.

És Flóris? Ő kicsit fáradt volt aznap. Odafele menet elaludt a babakocsiban, nekem kellett felébresztenem érkezéskor. Csendes volt. Gondolom, egyébként sem nagy virgonc az óvodában, de talán most annál is csendesebb volt, mint szokott. Tudta előre, mire számíthat, tudta, hogy mézeskalács lesz, hogy velem sütik majd, de szerintem nem értette a helyzetet: hogy kerül a Mamma az óvónénik közé?? Elviselte, mint sok más furcsaságot. Gond azért nem volt, szerencsére. Mézeskaláccsal a kézben hazakutyagoltunk. Tehenek sem voltak az úton, épp csak az eső zuhogott, jó napunk volt.

Másnap már egész kis faliújságja volt a közös sütögetésnek – én is leírtam a receptet hozzá -, és egy kedves és szép köszönőlevélkét is kaptam.

Így állunk most az óvodával. Nem tudom, hová fejlődhet még ez a kapcsolat, miféle új élményekkel gazdagíthat még a tél, a tavasz folyamán (talán hóban és jégben nem csapják ki a teheneket a legelőre...), de örömmel és kíváncsian várom!