Azt kell mondanom, szokásos hetünk volt: ettünk a sok tésztát (majonézes-halast és töltött tésztát paradicsomszósszal), borsólevest, és palacsintát, csőben sült, zöldséges disznóságokat (ismét), almás pitét, kapros párolt halat rizzsel, "szokásos húslevest" és szokásos gesztenyés tekercset.
Végre étterem
Mindjárt a hét elején egy igen érdekes és új gasztronómiai élmény kínálkozott: azt terveztük, étterembe megyünk.
Különleges esemény volt ez, többféle szempontból is. Először is mert a férjem már évek óta ígérgeti, hogy egyszer meghív egy jó helyre, s már több évre visszamenő "házassági évfordulóval" tartozik. De – pechemre - idegenkedik az éttermektől, no meg attól, hogy ilyesmire pénzt költsön, ezért én már akkor tudom, hogy nem lesz a dologból semmi, mikor kicsikarom belőle az újabb ígéretet: "De most nem sumákolod el! Végre egyszer tényleg szeretnék egy jó vacsorát egy jó étteremben..." "Jó, jó", mondja erre ő, "kaphatsz egy gyerekmenüt"... Erre én mondok még valami kedveset, és belemélyesztem a könyököm az oldalába, majd napirendre térünk a dolog felett. Még egyszer-kétszer szóba hozzuk, aztán jön a jótékony hallgatás.
Most azonban kicsit más volt a dolog. Például mert hosszú évek óta először kínálkozott alkalom arra, hogy gyerek nélkül menjünk el valahová kettesben (és ezúttal nem ruhát vásárolni vagy kórházba, hanem) úgymond szórakozni. Eddig sosem érdekelt, milyen is lehet belülről egy angol pub, mert valahogy kívülről sem vonzott egyik sem. Itt viszont már az idekölözésünk óta nézegetem a Kings Arms nevezetű helyi eating house-t, és egyre kíváncsibb lettem, milyen is lehet belülről. Már egy hónapja ostromoltam a férjem, hogy ha jönnek a szülők, szeretnék egy kis közös szabadságot, esti kiruccanást, csak kettesben, ahogy a felnőttek szokták... Nem is volt kifogás, tulajdonképp megegyeztünk, hogy ezt megejtjük. Itt voltak anyukámék, itt voltak a férjem szülei, mégis erősen rezegett a léc... Mikor édesanyámmal és a nagynénémmel akartuk itthagyni a fiúkat, akkorra épp beütött Kelemen fülfájása. És igaz, hogy mikor menni akartunk, addigra Kelemen jobban lett, mi azonban olyan elgyötörtek voltunk a megelőző átvirrasztott éjszakától, hogy én magam mondtam ki, hogy most inkább akkor mégse... Húztuk-halasztottuk a kiruccanást utána is: sok volt a munka, éjjel két-három köröm mindenképp volt a gyerekeknél, a férjem éjjel-nappal javított, szöveges értékeléseket írt, bemutatóórára készült... minden összejött megint. Tagadhatatlan, hogy nem voltam a legfrissebb formámban, de az utolsó este számot vetettem (mióta nem volt ilyesmiben részem, és mikor lehet legközelebb), és a sarkamra álltam: most vagy soha!
Szerdán tehát szépen elkészítettem magam. Nem mondom, hogy a legszebb ruhámat vettem fel (de a legjobb farmeromat!), mert azért ez nem olyan, mint egy "rendes" étterem, de igyekeztem, hogy ne lestrapált háromgyerekes anyának nézzek ki. A férjem szerint ez sikerült is: egyet biztosan letagadhattam volna, de ha nem vetettem le a kabátom, csak kigomboltam, akkor még egy optimista szinglit is kinézhettek belőlem... (Csiini, csiniba, csinibaba...! Emlékszik valaki az erőművészre a KiMitTud-ból?) 7 óra tájban aztán kart karba öltve, egy hirtelen támadt nézeteltérés közepette és a nagyszülők kitörő örömére el is hagytuk a házat, s elindultunk a közelben levő helyi étterembe. (A nézeteltérés és az ujjongás egyaránt szorosan összefüggött azzal a ténnyel, hogy Kele kiverte a nagyhisztit, hogy márpedig ne menjünk sehová!!!, és fuldokolva sírt, mint akit épp eltaszítanak maguktól a szülei...) Nos, ilyen remek hangulatban indultunk az egy ugrásra levő Kings Arms-ba.
Sajnos túl közel volt. Nem volt elég az idő, hogy egyetértésre és békességre jussunk, hogy kiszellőztessük a fejünket. Nem mehettünk még be. Muszáj volt előtte futni még egy kört. Azz iskola felé vettük az utunkat. A férjem irtó romantikusan beígérte, hogy az üvegajtón keresztül megmutatja a (sötét) szobáját, ahol tanítani szokott. (Azért az üvegajtón keresztül, mert nem volt nála a kulcs - ami eléggé érthető volt az adott helyzetben.) Be is néztünk a szobába, s ha már ott voltunk, miért ne néztük volna be a könyvtárba is...???
Így esett, hogy az első alkalommal, mikor étterembe indultunk, végül a könyvtárban kötöttük ki - s el is töltöttünk ott másfél órát (beszélgettünk egy csudajófej könyvtárossal), éhségtől kopogó szemmel, de 4 könyvvel tértünk haza. A rég-várt vacsorakaland helyett pedig, este kilenckor (miután a gyerekeket is letettük), elővettük a hazait: pálinkát, kolbászt, szalonnát - és jól bevacsoráltunk.
Jó és rossz hírek
A férjem szülei csütörtökig itt voltak még, s mivel a végére mindig remekül összejön minden program, a gyors tészták remek megoldásnak bizonyultak. (Meg is lett oldva a gordiuszi csomó: könnyen belefér az a sok minden az időmbe, ha félkész ételekből főzök...)
Amint elmentek, két meghatározó dolog történt rögtön. Egy jó: kitört az őszi szünet, és egy rossz: megkezdődött a családban az újabb betegséghullám. Most a mandulagyulladás kapta el a fiúkat, de a szokásosnál is jobban. Az első két éjjel mindkettejük mellett virrasztani kellett. S mivel nem egyszerre érte utol őket a nyavalya, hanem lépcsőzetesen, pár nap eltéréssel, hát nem sokat aludtam az elmúlt napokban. Sőt, hogy pontos legyek, Kelemennel még vár ránk egy nehéz éjszaka.
Ezúttal a legnagyobb gondot az okozta, hogy szegénykéimnek "rossz volt a nyelése", azaz alig bírtak nyelni. Leginkább csak fájdalomcsillapító hatása alatt voltak hajlandók enni.
Kényeztetés
Sebőkém kezdte a dolgot: az első éjjel jó részét ébren, az első nap jó részét alvással töltötte. Kele és apa ezalatt felmérték a welsi piacot, és szereztek igazi friss cipót, mi pedig Flórissal főztünk egy jó borsólevest, és palacsintát sütöttünk. Gondoltam, a leveske jó lesz a kis betegnek - mert én, ha beteg vagyok és egyáltalán kívánok valamit, akkor az mindig leves. A mákos palacsinta meg hátha meghozza a kedvét az evéshez!
Vasárnap is melengető ételt készítettem: csőben sült zöldséges disznóságokat, aminek a receptjét nem is annyira régen már megadtam. Azon kívül, hogy ez az étel maga is olyan, hogy szinte átmelegíti az embert, más szempontból is jól jött: igazi hidegek jártak akkoriban, mindennek örültünk, aminek apropóján be lehetett kapcsolni a sütőt.
Kelemen aznap megint előadta a "Lóci óriás lesz" összes bravúrját, nehezen vánszorgott az idő, el kellett ütni valahogy értelmesen. Odahaza kaptak a fiúk egy mesés szakácskönyv című könyvet, s abból olvastunk néhányat. Sorra került a Kőleves, a Kacor király, s az is, amelyben Mátyást megvendégelik. Majd bekapcsoltuk újra a sütőt: csináltunk egy almás pitét és egy kakaós piskótatekercset a maradék magyar gesztenyemasszához. (Annyira bevált ez a tekercs, hogy képtelenek vagyunk megunni - pedig ha belegondolok, az elmúlt három hét mindegyikére jutott egy - de hát ami jó, az jó!!)
Kelemen közben leesett a padról, elmarta és véletlen az asztalra ejtette a fényképezőgépet, kiborította a tejet, sőt a szörpöt is, és váltig állította, hogy a tojások olyanok, mint a kövek. Hiába mondtam én, hogy nem egészen, mert kicsit könnyebben összetörnek, csak nem hallgatott rám: bőszen ütögette őket egymáshoz. Meg is lett az eredménye.
De minden viszontagság ellenére azért mégis végeztünk mindennel úgy öt óra tájt. Akkor felébredt Sebő is a délutáni alvásból, és álmosan, betegen, a padon ülve biggyesztette a száját.
- Mi bajod, Édesem...?
- Hát...- mondta, rájátszva kicsit a gyengeségére - én most a szokásos húslevesemre vágyom...
- Most? Húslevesre?
- Igen. Csináljunk vacsorára olyan levest, mint a Mátyás király tyúklevese a mesében.
- De hát nincs itthon tyúkunk...
- Akkor legyen csirkéből... és legyen ilyen! - mutatta a képet a könyvben.
Normális körülmények közt már nem engedek az efféle szeszélyeknek, de ez nem volt normális körülmény. Több mint egy napja alig valamicskét evett szegény gyerek, és én nagyon örültem, hogy megjött az étvágya, ha csak a kívánságok szintjén is. Délután ötkor tehát nekiláttam ragulevest főzni (mert valójában az volt a képen).
Mátyás király húslevese, ahogy mi készítettük
Hozzávalók:
1 csirkemell
2 sárgarépa
1 perezselyemgyökér
3 kisebb krumpli
1 lecsó- (vagy tv-) paprika
1 vöröshagyma
1 gerezd fokhagyma
2 marék fagyasztott zöldborsó
cérnametélt
petrezselyemzöld
só, bors, olaj
(húsleveskocka)
Elkésztítés: A húst és zöldségeket (a hagymák kivételével) felkockázom, és olajon megdinsztelem. Sózom, borsozom, majd félig felöntöm, beleteszem a hagymákat is, és lassú tűzön addig főzöm, míg a répa is megpuhul benne. Akkor felöntöm egészen, utánsózom-borsozom, s belefőzöm a tésztát is. Tálalás előtt meghintem petrezselyemzölddel.
Gesztenyés tekercs a Facebookon
A raguleves, különösen ha nem tyúkból, hanem csirkemellből készítjük, mint ahogy mi is, nem olyan lassú leves, még idejében meg is vacsoráltunk, s megvolt másnapra is az ebéd. Desszertnek betöltöttem a piskótatekercset gesztenyekrémmel. Meglepő, de semmit nem változtattam. Mindent ugyanúgy csináltam, mint az előző hetekben.
És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elújságoljam legújabb örömömet. Mostantól a Facebookon is működik a Csokigyár!!! (Két szép szelet gesztenyést láthattok a borítón!) Aki arra jár, térjen be hozzánk, szeretettel látunk, várunk minden fáradt (és friss) vándort!
Kelemen kívánsága
Hétfőre Kele is megbetegedett, s neki is megvolt a kívánsága.
- Mit kíván a kis beteg? - kérdeztem.
- Régen még sütöttél olyan nagyon nagy csirkét...
- Egész csirkét?
- Igen!! Szerintem még ma vegyünk egy nagy-nagy csirkét és azt süsd meg!
Úgyhogy most (épp most) sül egy nem olyan nagyon-nagy, de egész csirke minálunk - mert csak mostanra sikerült beszerezni. De tudom, milyen fontos dolog ez. Nekem is volt gyerekkoromban mandulagyulladásom. Emlékszem: kacsazsíros kenyérre vágytam kovászos uborkával. A nagymamám két különböző szomszédasszonytól szerezte be, de beszerezte! S ez a gondolat ma is megmelengeti a szívemet.
.jpg)
