Elefánt a porcelánboltban - avagy férfiak főzőkanállal

Sokféle illata van az ősznek. Még a nagyvárosi rengetegben is érezni éjszakánként azt a különös, kesernyés füstillatot, amely csalhatatlanul jelzi: vége van a nyárnak, a déli napsütés, az ujjatlan felső már csak tünékeny pillanat, csizma, pulcsi után kell nézni.

Először is szeretném leszögezni: az, amit Budapesten baklavaként árulnak, nem az. Amit itt annak csúfolnak, az szikkadt, kemény, soktésztás száraz sütemény.

Az a legszebb a görög nyelvben, hogy mindenki ismeri. Még azok is, akik soha nem is tanulták belőle sem az ó-, sem az újabb korokra sokkal jellemzőbb változatot. No de alfától omegáig és vissza a természettudományoknak köszönhetően mindenki ismeri. Ha beszélni nem is tudja…

Focivébé van, ilyenkor férfiakat legfeljebb akkor látni a konyhában, ha kiszaladnak a hűtőszekrényhez egy újabb üveg sörért.

Teljes lelki nyugalommal és meggyőződéssel állíthatom, hogy az ananász a konzervfán terem, a gyümölcse pedig eleve megtisztítva, cukrozott lében érik. Hihetetlen, hogy egyesek valamilyen azonosíthatatlan, ágas-bogas, gyümölcsre egyáltalán nem emlékeztető akármit próbálnak meg ránk tukmálni piacokon és hipermarketekben ananász címszó alatt.

Nem akarok általánosítani olymódon, hogy azt mondjam, minden férfi fantáziáját megmozgatják az alkoholos italokkal készült ételek, de az enyémet mindenképp. Gondolom (no meg persze tapasztalatból is tudom...), hogy a hölgyek között is vannak szép számmal olyanok, akik kedvüket lelik a nemes nedűkben, minőségi borokban, egzotikus koktélokban, sörkülönlegességekben, s egyebekben. Valószínűleg ez az a pont, ahol az alkoholizmus a poharazgatásból átlép, átnyúlik a táplálkozás területére is... :-)

Már nemcsak a nagyképűségtől vezetve, de valóban magabiztosan mozogtam a konyhában, amikor újabb problémával szembesültem szakácstudományom formálódásában: egyszerűen nem volt otthon semmi, amiből össze lehetett volna hozni valami konvencionális, hagyományos, ismert hétköznapi kaját.

A késő éjszakai főzőcskézéssel és a rántással megesett kis kalandom után - amit sorozatunk előző részében meséltem el - maszkulin nagyképűséggel állítottam, hogy nincs olyan dolog az életben, amit az ember ne tudna megtanulni, s egyébként is bizonyítottam már, hogy tudok főzni, hiszen az étel végül mégis (minden baljós előjel ellenére is) ehető lett, gyomormosásra sem kellett rohanni velem utána, menni fog ez nekem, csak egy kicsit gyakoroljak...

A konyhával való barátkozásom akkor kezdődött, amikor egy ízben feleségem többnapos szemináriumra utazott a horvátországi Hvar szigetére. Néhány nap múltán jelentkezett bennem először az a furcsa érzés, hogy ennék már valami főtt kaját, de már késő este volt, fáradt is voltam, a tévében foci ment, nem volt kedvem kimozdulni a városba, hogy beüljek valahová vacsorázni.