Az én nagymama-történetem

Édes gyerekkor. Felelőtlen, őszinte és boldog. Ekkor még öntörvényű, kíváncsi, cserfes és rosszcsont vagy, keresed a határokat. Sokszor kihúzod a gyufát. De van egyvalaki, aki mindig megbocsát. A nagymama.

Érdekes... Amikor még szerethettem volna, ott lehettem volna... Mindig volt fontosabb dolgom. Utáltam,ha a kertbe hívott, hogy segítsek, mert igen, ő még 87. évében bekövetkezett haláláig főzött ránk, művelte a kertet.

Szerencsémre mindkét mamámat ismerhettem, de arról szeretnék írni, aki annyit főzött és vigyázott ránk, akit bármikor bármivel megkereshetünk, aki még most, húszas éveinkben is naponta hív, hogy megkérdezze, minden rendben van-e, ha egyedül vagyunk. Ő az anyai nagymamám, a nagymamák gyöngye.

Én leginkább az anyai nagymamámra emlékszem, Mamóra, akit valamiért anno így neveztem el, és egyértelmű volt, hogy az unokatesóim már csak így nevezhették.

Mamanak hivtam mindig, csak kesobb, mikor mar nekem is lettek gyerekeim, akkor lett Dedi. 1906-ban szuletett, sokszor emlegette, hogy 8 evesen mar egyedul fozott, amikor az anyukaja beteg volt, s neki, mint legnagyobbnak az 5 gyerek kozul, helyt kellett allnia.

Azon szerencsések közé tartozom, aki ismerhette mindkét nagymamáját. Kettejük közül hozzám mégis az idősebb, anyai nagymamám állt, aki sajnos már nincs köztünk.

Anyai nagymamámat mindig Mamának szólítottuk, ugyanabban a faluban laktunk, gyakran vigyázott ránk. Mikor nagyobb voltam, és már tudtam biciklizni, sokszor elkerekeztem hozzá.

Az én nagymamás történetem nem vidám, hanem nagyon szomorú, de nagyon örülök, hogy leírhatom és elmondhatom ezt mindenkinek.