A háztartási alkalmazottak (mosó- és mosogatógép) is nagy munkában vannak. Flóris alszik, mint egy angyal, én meg a nappaliban ülök épp, és próbálgatom, milyen gyorsan tudom kipihenni magam. Gőzölgő angol teát iszom (tejjel, ahogy kell), és apró ajándékokat gyártok. Közben kattog az agyam: gondolkodom a szombati menün. És akkor eszembe jut, hogy mennyi mondandóm van, s milyen rég is írtam már Nektek! Úgyhogy ráadásnak még a gép mellé is ideültem, hogy ez az ügy is haladjon egy kicsit.
A közelgő ünnep
Kezdjük mindjárt a végén! Szombaton lesz Szent Kelemen ünnepe – és ha már ilyen jó napra esett Kelemen napja, meg is hívtunk néhány kis vendéget. Úgyhogy itt az újabb kihívás: mi finomat készítsünk a gyerekeknek, és mit a szüleiknek, akik szintén itt lesznek?
A kókuszgolyó már nekik készül – és terveim szerint lesznek mini pizzák is. Persze majd meglátjuk, mennyire szorongat meg az idő... még a lakást is glédába kell vágni. A másik, ami munkát ad nekem szombatig, hogy elkészítsem azokat a kis csomagocskákat, amikkel ebben az országban kedveskedni szoktak a meghívottaknak. Kis csoki, kis színes ceruza - a meglevő 50 mellé -, léggömb, használhatatlan ceruzahegyező... egy csomag tele hiábavalósággal. Ebben a tekintetben van egy kis könnyebbségem. A vendégek, nem tudom, miért, túlnyomó többségükben lányok... így a gyöngy (ahogy a tavalyi Sebestyén-napnál), most is alapfelszerelés lesz. A másik dolog, ami ezekbe a csomagokba bőven kerül majd, az a különleges házicsoki.
Rég kinéztem már magamnak az aszalt szilva-marcipán párost, egészen biztosan lesz rizses és napraforgós csoki is. Talán illene még tenni bele valami mást is – de azt hiszem, nem fogok. Semmi kedvem a szemétre dobott holmikat szaporítani, ráadásul még fizetni is értük. Igyekszem olyan jó édességeket készíteni, hogy így is elégedettek legyenek. Ez az tehát, ami előttünk áll. De sok más érdekes volt az elmúlt időben is.
Liba-napok
Tulajdonképp a múltkori, madárrezervátumban tett látogatásunk óta liba-lázban égtünk. Folyton jöttek kérdezgetni, én meg felidéztem, elmeséltem sok régi emléket a gyerekeknek, beszéltem róla, milyen okosak és aranyosak a kislibák. Közelgett a Márton-nap is. Ezt az ünnepet nem lehetett kihagyni – egyébként sem szoktuk, de a jelen helyzetben ez egyenesen lehetetlen lett volna. Meg is ünnepeltük tisztességesen (ha lúd, ugyebár, legyen kövér!).
Természetesen ludat nem eszünk – és szerintem a kacsa finomabb is. Úgyhogy mi kacsahússal és lúdlábbal ünnepelünk ilyenkor, és nagy mázlink van, hogy nem vagyunk babonásak - így talán jövőre sem fogunk éhezni.
Kacsa vadász módra
Vasárnap meg is sütöttem a piskótát a lúdlábhoz, valamint a kacsát vadász módra. Vagy majdnem azt.
Általában veszek egy kisebb kacsát, de mivel igen drága, hát veszek mellé pár jóféle, sárga csirkecombot is, meg egy kevés kacsazsírt, mert ezek nem hízott jószágok. Ezeket szépen “összeeresztem” egy jénaiban (persze sózom, borsozom). Teszek mellé gombát, vöröshagymát, fokhagymát, majorannát és kakukkfüvet. A tetejére locsolok egy kevés tejszínt, lefedem, és irány a sütő! 210-220 fokon sütöm több mint egy órán át (kacsája és a hús mennyisége válogatja, szép magyar kacsáknak legalább másfél, de inkább két óra kell). Amikor beleszúrok egy kést, és látszik, hogy szépen átsült, akkor leveszem a fedőt, és hagyom, hogy megpiruljon a bőre. Vasárnap ettük a kacsasültet és a csirkecombokat Márton tiszteletére.
Hétfőn volt az ünnep. Mindjárt reggel megbeszéltük, hogyan árulták el Mártont a ludak, s hogy lett belőle szándéka ellenére püspök. Ezzel a történettel indultak a gyereke az iskolába. Míg ők odavoltak, befejeztem a lúdlábat, és összegyűjtöttem a az összes libás gondolatomat délutánra. Mikor megjöttek, képeket nézegettünk, előszedtük a libás dalokat, amiket már ismerünk, elénekelgettük őket (Egyél libám, egyél már, Elesett a lúd a jégen, Kihajtom a libám a gyepre... és egyet meg is tanítottam nekik, amit én is nagyon-nagyon régen énekeltem már: a Gyertek haza ludaimat. Azóta divatba jött, hogy énekelve beszélgessünk – mindenféle más témában is. (“Megmostad-e a fogad?” “Még nem” “Miért?” “Nincs kedvem” “Szereted-e a csokit?” “Igen” “Akkor futás fogmosni / mert nem lesz mivel megenni!!”) Felolvastam nekik egy részt a Nobel-díjas Konrad Lorenz bácsi Martina nevű kislibájáról, amitől aztán teljesen odáig voltak. Belinkelem Nektek is, biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog!
Ludaskácsa
Ezután következett a mozidélután. Mi más lehetett volna, mint a Ludas Matyi? (A Nils Holgersont másnapra hagytuk.) Míg ők Döbrögi uraság tanulságos történetén mulattak, én elkészítettem a ludaskását a tegnapi kacsasült maradékából. Belsőségeket nem tettem bele, csak zöldséges rizst és a kacsáról lefejtett húsdarabokat.
Már jó előre beharangoztam, hogy mi lesz a vacsora. Mikor vége lett a filmnek, jöttek is csőstül a konyhába. Ritkán készítek ilyet, nem is emlékeztek rá, hogy valaha ettek volna (ettek). Volt is némi riadalom a szemükben, mikor elmondtam, mi a neve…
– Mamma, És ez liba...?? - kérdezte Kelemen.
– Nem, kisfiam, ez a tagnapi kacsából van.
– Ó, akkor ez nem is ludaskása, hanem “Ludaskácsa”!
Úgyhogy mostantól ennek nálunk ez a hivatalos neve. Aztán meg nyelték, mint kacsa a nokedlit. Gyakrabban kéne ludaskácsát készítenem!
A hétvégén még megnéztük együtt a “Repülj velem” című filmet, és ez tette fel a pontot az i-re: teljesen ellibultunk. Ez a film egy serdülő kislányról szól, aki elveszíti az anyukáját (ezt a részt kihagytuk), és az édesapjához kerül, akit 3 éves kora óta nem látott, és aki egy másik földrészen él. Vigasztalan szegény a veszteség és a sok változás miatt, csak bóklászik, téblábol a mocsárvidéken. Egy napon talál néhány elhagyott lúdtojást – a szülőket elűzték a fészekről -, és magával viszi őket. Kikelteti, és lesz 16 kicsi “fia”, mert a libák őt követik anyjukként. A fiai megvigasztalják, segítenek neki átvészelni a nehéz időszakot. Csakhogy a vadludak vándormadarak, akiknél az a szokás, hogy az első alkalommal a szülők vezetik el a kicsinyeiket arra a helyre, ami alkalmas az áttelelésre. Ezeknek a madaraknak pedig ez a kislány, Amy, az anyjuk... És Amy, az édesapja és a barátaik segítségével, sok kaland, némi izgalom közepette el is vezeti a ludait erre a helyre.
Nagyon szép történet! Mindenkinek ajánlom!
No, hát ezek után mindenki lúd akart lenni, és csak azon ment a vita, hogy én a mamalúd legyek vagy Amy (magam az előbbi szerettem volna lenni, de a fiúknak a második megoldás volt szimpatikusabb). Flóris is belejött. Ha azt mondom, “gyere, kisfiam”, rögtön rávágja: “én jiba vadok!”. Tavaly kaptunk pár igazi libatollat, amiket félretettem, mert azt gondoltam, hogy egyszer eljön majd az indiánosdi ideje, és akkor milyen jó lesz a sok lúdtoll. Hát nem az jött el, hanem az, hogy az én kisludaim azokkal tanultak repülni a kanapé tetejéről. Esténként a tóra mennek fürödni, reggelenként úgy jönnek az ágyunkba, hogy “vivivivi, vivivivi”, és nekem azt kell válaszolnom mindenre, hogy “gan-gan-gan-gang”. Mikor pedig némi gágogás kíséretében leküldöm őket a játszóba, hangos csatakiáltásokkal indulnak a lépcső felé: “Gyerünk a lúdbázisra! Gyerünk a lúdbázisra! Dejünk a júdbázisjaaaa!”
Történt még sok más is: díszítjük a játszószobát, eljutottam egy csodás hangversenyre, Kelemen fiam szerint én vagyok a legszebb szakács, és rátaláltam ismét fiatalkorom nagy szerelmére, a gyöngyfűzésre. Ezekről most nem tudok írni (mert akkor le kell mondanom a Kelemen-napi bulit), de akit érdekel, megtudhat ezekről is jónéhány részletet a Csokigyár Facebook-okdalán.
.jpg)
