ZÖLDSÉG- ÉS GYÜMÖLCSHATÁROZÓ

A ma ismert endívia (Chicorium intybus) az erős gyökérzetű vadcikória leszármazottja. Nagyon különleges termesztési elveit Belgiumban, 1850 körül Bréziers úr, a belga Kertészeti Társaság főkertésze fejlesztette ki a Brüsszeli Botanikus Kertben. A télen pincében tárolt vadcikóriát kiültetés során szorosan körbeföldelte, így a cikóriagyökér világos és széles levelű rügyeket hajtott, melyek formája a rakétára emlékeztet. Megszületett a „witloof"-nak, azaz „fehér levelű”-nek keresztelt új cikóriafajta: az endívia. Körülbelül húsz éven át lokálisan fogyasztották, csak utána indult el hódító útjára. Az eredeti witloof cikória azonban egyértelműen keserű volt, mai kellemes ízét a nemesítésnek köszönhetjük. A modern és hatékony termesztési technológiának hála, manapság egész évben vásárolhatunk ebből a különleges növényből.

Az eper (latinul Fragaria vesca) rendkívüli illatának köszönheti elnevezését. Amerikában, Ázsiában, no és Európa hegyes-dombos vidékein már az ókor elején ismert volt az eper vad őse, a vadon növő szamóca. Az ókori Rómában például szépségmaszkot készítettek belőle. Az erdei szamócát a középkorban telepítették először a kertek végébe, s trágyázással a hozamát is megpróbálták növelni. A reneszánsz idején nagyon népszerűvé vált, már ekkor tejszínnel tálalták a hölgyek, borral az urak számára.

A fejeskáposzta valószínűleg óceán-partvidékről származik - a tengeri káposzta (brassica oleracea) ugyanis még mindig vadon nő ezen a területen. A növény az ókortól kezdve egyre nagyobb teret hódított a Földközi-tenger medencéjében is. A görögök és a rómaiak egyaránt dicsőítették: az első említést Athéni Eudenész Értekezés a növényekről című művében találjuk. Püthagorasz, Horatius, Plinius és Cato is számos jó tulajdonságáról számol be. Cézár koráig a brokkolihoz hasonlóan a szárával együtt fogyasztották, csak ezután kezdik fejeskáposzta formájában enni, ahogy ma is tesszük. Sok-sok évszázad során számos keresztezés és nemesítés eredményeképpen alakult ki az a sok fajta káposzta, amelyet ma ismerünk: napjainkban több száz fajtát tartunk számon. A klasszikus káposzta csoportjában hagyományosan megkülönböztetünk sima levelű káposztafajtákat (vagy fejeskáposztákat), mint például a fehér, a zöld vagy a vörös káposzta, illetve fodros levelű káposztákat, mint például a kelkáposzta.

A fokhagyma Közép-Ázsiából származik, s évezredek óta termeszti és fogyasztja az emberiség. A kaldeusok és az egyiptomiak nagyon sokat fogyasztottak belőle, az egyiptomiak a piramisok építésekor még a rabszolgák között is fokhagymát osztottak szét. A görögök és a rómaiak is szívesen éltek vele: Rómában a legtipikusabb reggeli a fokhagymás pirítós volt. A gallok nagy fokhagymafogyasztók hírében álltak, a középkori „Mesterségek könyvében” pedig azt olvashatjuk, hogy Franciaországban a „fokhagyma, a vöröshagyma s mindenféle egyéb erős növény” (ekkoriban így hívták a zsázsát és a tormát) uralkodik.

A füge az egyik legősibb kultúrnövényünk, a Földközi-tenger környékének minden országában fontos gyümölcs, de Kis-Ázsiában is termesztik, és mára Amerikában is elterjedt. Itthon a buda-vidéki domboldalakon, Budafok, Nagytétény, Érd, Diósd és Törökbálint környékén vannak régi hagyományai a fügének. Kisebb ültetvényeket a balatoni szőlőhegyek lejtőin is felfedezhetünk. Szépen díszlő példányai mediterrán hangulatot árasztanak. A fügefa ősi kultúrnövény voltát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ásatásokon 7000 éves fügemaradványokat is találtak már régészek. A fáraók kedvelt gyógynövénye volt, az egyiptomi középbirodalomból egy leleményes kertészt és idomított fügeszedő majmait ábrázoló alkotás maradt fenn. A Bibliában a fügefát a jó és a rossz tudás fájának tartották, fügefalevél volt Ádámon, amikor belekóstolt a tiltott gyümölcsbe, mely az ígéret földjének is jelképe. Az Énekek Énekében mint a termékenység és érzékiség szimbóluma szerepel. Az ókori Rómában a Romulust és Remust szoptató farkasnak egy fügefa adott árnyékot. A rómaiak már 29 féle fügefajt ismertek. Hazánkban a 16. századtól terjedt el. A fügefa régóta a termékenység, a házasság, a szerelem szimbóluma. Indiában a füge szent fa, aki egy fügét kivág, olyan bűnt követ el, mintha egy papot ölt volna meg. Vallási rituáléik során a fügefa a nő, a banán a férfi, gyakran még össze is házasítják őket. A muszlimoknál is szent gyümölcs.

A gesztenyefa valószínűleg Kis-Ázsia és Európa mérsékelt égövi régióiban őshonos. A gesztenye hosszú időn keresztül számos és egymástól igencsak különböző régióban fontos élelmiszerforrást jelentett, mint például az Armorikai Hegységben, a Francia Középhegységben, Korzikán, Portugáliában vagy Észak-Olaszországban. Vidéken az emberek gyakran használtak gesztenyét gabona helyett, ezért hívhatták a gesztenyefát „kenyérfának”. A XIX. század végén a vidék elnéptelenedésével és a fákat sújtó betegségekkel a gesztenyefa-ligetek kora leáldozott. Manapság a gesztenyefogyasztás elsősorban szezonális, és leginkább ínyenc desszertként kerül az asztalunkra.

Meglepő módon a görögdinnye eredeti termőhelye a Kalahári-sivatag. Innen terjedt el - valószínűleg a magok széthurcolásával - a világon mindenütt. Egy egyiptomi hieroglifa már ötezer évvel ezelőtt megemlít egy görögdinnye szüretet. A fáraók a túlvilági utazásukhoz gyakran kapták útravalóul sírkamráikban. Egyesek szerint még az egyiptomi zászló vörös, fehér és fekete színeit is a görögdinnye ihlette. Európában az 1500-as évektől említik, ide valószínűleg a mórok közvetítésével került. Sem a görgésnek, sem a görögöknek nincs közük a görögdinnye nevéhez, valószínűbb, hogy egy áthallás miatt lett görögdinnye, talán a vörös dinnyét érthették félre.

A gránátalma a legősibb gyümölcsök egyike. A granum a latinban magot jelent, a malum granatum jelentése sokmagvú alma. Manapság már Afrikában és Amerikában is termesztik, de őshazája Közép-Kelet Ázsia. Lehetséges, hogy a honfoglaló magyarok hozták magukkal, hiszen a magyar népművészetnek kedvelt motívuma. Mint más apró magú gyümölcsök, a gránátalma is mint termékenységi szimbólum vonult be a köztudatba. A görög mitológia egyenesen Aphroditének, a szerelem istennőjének tulajdonítja. Szinte minden világvallásban van szerepe a gránátalmának. Salamon királynak is volt gránátalma ültetvénye, udvarában a papok kis gránátalmákat viseltek a ruhájukon, mert a szentélybe csak ilyen díszekkel lehetett belépni.

A karfiol a Közel-Keletről származik, s ismerték, szerették már a görögök és a rómaiak is. Hosszú ideig feledésbe merült, majd a XVI. században jelent meg újra a genovai tengerészeknek köszönhetően, akik keletről hozták – mint újdonságot! A következő évszázadban Olivier de Serres, a nagy mezőgazda a nehezen termelhető növények között említi. La Quintinie, a Napkirály kertésze a magokat Ciprusról hozatta, hogy karfiolt termeszthessen. Franciaországban csak a XVII. század végén sikerült magot termeszteni. XV. Lajos – aki nagy karfiol-kedvelő volt – uralkodása alatt nevezik el a király egyik kegyencnőjéről "à la du Barry"-nak a karfiolos ételeket. A zöldségfélét abban az időben már egyre többen termesztik, és nagyon népszerű.

Már több mint ezer éve termesztik Európában. Olaszkáposzta néven is ismert, valószínűleg Savoya környékéről származik.

Valószínűleg Dél-kelet Ázsiából származik, de a pontos eredet máig tisztázatlan, több más helyszín, köztük Polinézia is lehetséges. Új-Zélandon 15 millió éves kókuszleletet is találtak. Valószínűleg magától terjedt el a kontinensek között, hiszen csírázóképességét 3 hónapig megőrzi, még sós vízben úszva is. A kókuszdió igen jó úszó, már Norvégiában is találtak csírázóképes példányokat. A kókusz hosszú utat tesz meg, mire a szupermarketek polcairól hazavihetjük. A cocos szó a grimasz portugál kifejezésből ered, mivel a gyümölcs alakját majomfejhez, a három csírázójukat pedig vigyorgó pofához hasonlították a portugál felfedezők.

A legenda szerint az Olümposzi istenek kedvelt csemegéje, a málna az Ida hegy lejtőin látta meg a napvilágot, innen származik elnevezése is: „vadszeder az Idáról”, azaz "Rubus idaeus". Sokkal valószínűbb azonban, hogy a málna Európa hegyvidékein őshonos (mi több, például a Dauphinéi Alpokban, a Vogézekben vagy a Francia Középhegységben a túrázó ma is találhat erdei vadmálnát). A málna már a reneszánsz idején megjelent a háztáji kertekben. A századokon át tartó nemesítésnek köszönhetően ez az ízletes gyümölcs mai formájában a legínyencebbek igényeit is kielégíti, ám szedése sok figyelmet és kézi munkaerőt igényel, hiszen sérülékeny és érzékeny, ami az árában is megmutatkozik: a málna manapság is viszonylag drága, s az év csak egy meghatározott (rövid) időszakában kapható.

Ez a finom citrusféle keresztezés és nemesítés eredményeként született. A XX. század elején Clément (Kelemen) atya, az algériai Oran régió egy gazdája tovább nemesítette tovább, és „találta föl”.a mandarin egyik legkedveltebb változatát, a róla elnevezett klementint, amely magmentessége révén napjainkban gyakorlatilag helyettesíti a mandarint.

Indiából − ahol több mint 4000 éve termesztik − indult világhódító útjára: az időszámítás előtti századokban már ismerték egész Ázsiában, a X. században az araboknak és a perzsáknak, majd a XV−XVI. században a portugáloknak köszönhető továbbterjedése. Európába az 1700-as években angol utazók hozták a „keleti gyümölcsök királyát”. Ma már Ázsián kívül a Földközi-tenger vidékén, Afrikában, Dél-, Közép- és Észak- Amerikában is termesztik: 40 méter magasra is megnőhet, és évszázadokig él. Az ültetvénynövények általában 10-15 méteresek. Indiában a mangó az esküvők elmaradhatatlan kelléke, a szerelem szimbóluma, és állítólag segíti a gyermekáldást. Számos hindu szertartásban megtalálható, Brahma isten jelképe, ágait, fáját halotti máglyákhoz használják, virágja a Síva-istentiszteleteken is szerepel, a gyümölcs örök múzsája a költészetnek. Buddha híres pihenőhelye is egy mangóliget volt.

Ázsiában több ezer éve termesztik. Igen régi kultúrnövényünk, a 17. századtól széles körben termesztették itthon is. Őse valószínűleg a vadon termő tengeri répa, rokona a cékla és a sárgarépa is.