Fogyósztori

Mint minden kismama, én is határtalanul boldog voltam, amikor kiderült, hogy a pocakomba - a világ egyik legjobb jaccuzijába -, 9 hónapra beköltözött a babánk, Domi. Miután az orvosi rendelőben a hallottakból felocsúdva megértettem, hogy hamarosan anya leszek, elhatároztam, hogy ettől kezdve nagyon egészségesen és tudatosan fogok élni. (Mondanom sem kell, hogy elhatározásaimból vajmi kevés maradt a terhesség végére.)

Fittnek kell maradnom, hogy Domi is jól érezze magát, mondogattam magamban. Ehhez „csak” normálisan kell ennem és innom. Nem tűnt nehéz feladatnak, hiszen a fogantatás előtt is így éltem, ráadásul életem részét képező testedzéseim remek alapot biztosítottak arra, hogy ne jussak a tengeri tehenek sorsára (akiknél ugye a tartalom és a forma aránya eléggé felborult).

De lássuk csak, honnan indultam, hova érkeztem, és most hol vagyok!

Az esküvőre (2004. június 5.) bombasztikusan szerettem volna kinézni. Azt hiszem, ez sikerült is, még a fotogenitásom is helyére billent arra az egy napra: a 164 centiméteres magasságomhoz a mérleg 59 kilót mutatott. Bár a Jóisten nem adott sudár testet, mentségére szóljon, hogy bravúrosan osztotta el testemen a zsír-hús-izom és egyéb hányadokat. Köszönöm, Istenem!

A nászútról hazatérve (2004. október 5.) már valószínűleg nem voltam egyedül (persze, az uram is ott volt :o)), de mint tudjuk, a nászút nem is kifejezetten arra szolgál, hogy csak múzeumokba járva és látványosságok garmadájával megismerkedve okosodjunk, hanem hogy nyelvtanulás keretében fejlesszük a testbeszédünket is. Szerencsére sikerült.

Két héttel később a mérleg nyelve csak nem akart az eredeti, leszigszalagozott helyén maradni. Persze boldog voltam, hogy kismama vagyok, de a nők érzékeny pontja – a helyes BMI megtartása – nálam is beremegett, a Richter-skála nem is tudta volna kimutatni, hogy mennyire, de a kispulya ütemes és egészséges fejlődésének fontossága ezt az aggodalmamat überelte. Még jó!

A szülés előtt sikerült 75 kilóra híznom, pedig az utolsó héten is heti háromszor mozogtam tapasztalt és rendkívül szakosodott mesteredzőm mellett. Az étkezéseim az utolsó hónapban a megnövekedett tömeg energiafelhasználásával azonosan sokasodtak, s a hasam Atlaszt is próbára tevő mértékűvé gömbölyödött. Anyuka, anyuka, nyugodjon meg, a gyermeke sem kicsi, de a szülés után a jelentős súlyfelesleg úgyis eltűnik, mondták, és ebben bíztam én is.

Hiába. Persze, azért 10 kg tényleg lement, de a 11 hónapos szoptatás során családom és egyéb állatfajták állandó unszolására „Egyé’, lányom, mert nem lesz tejed!" annyit sikerült kalóriában magamhoz vennem, hogy a súlyom megint nemhogy a 0 felé konvergált volna, hanem a számegyenesen egészen jobbra, a pozitív, első háromjegyű, két nullával végződő szám felé haladt. No jó, azért 100 kg nem voltam, de 78 biztosan. 

Április végén elfogyott a tejem, annak ellenére, hogy te(l)jesre ettem-ittam-híztam magam. Elérkezettnek láttam az időt, hogy – mivel időközben Budapestről Velencére költöztünk – a házunktól kemény 150 méterre levő wellness központban hozzálássak a Milói Vénuszt is meghazudtoló hurkáim ledolgozásához.

Május 1. a d-nap, Dorka-nap, vagyis elkezdődött a meló, hogy a végén végre merjek ismét tükörbe nézni. Eldöntöttem, és az akkor még csak 9 hónapos fiammal megbeszéltem, hogy „anya elmegy heti háromszor mozogni, hogy csinos, fiatalos, vonzó, apád számára is ismét a régi asszonka váljék belőle".

A fitnesz-aerobik órák a héten nagyszerűen voltak beosztva: hétfő, szerda, péntek. Ezek a napok adtak ismét hitet, és helyezték megvilágításba új életem: van remény. Már csak akarat kell. Hétfőn szteppeltem, szerdán kickbokszoltam, pénteken alakformáltam, és ha időm és uramparancsolóm is engedte, belátogattam a városba is, ahol szombatonként másfél órás köredzésen nyúzattam magam. Igen ám, de étrendváltás nélkül a mozgás jó, jó, de kevés.
Döntöttem. Reggel, este gyümölcs-shake. Hol banános, hol barackos, hol almás, hol pedig ami éppen volt a helyi zödségesnél, nem ritkán zöldséges shake. A jó ebédhez viszont nem a nóta szólt, hanem a mennyiség. Eleinte – lévén, hogy a gyomrom még nem szűkült annyira össze – rendesen becupákoltam mindazt, amit főztem magamnak, magunknak, de az idő előrehaladtával egyre kevesebbet ettem délben is, bár akkor nem fosztottam meg ízlelőbimbóimat még az édességtől sem. A napi másfél liter folyadéknál több sehogy sem csúszott le a torkomon, beleértve a napot indító és záró 3-3 dl tejes shake-et is.

Mire végre beszereztem egy, a kermi és a köztársasági elnök úr által is hitelesített testzsírmérő mérleget – ti. a költözésben az egyik rakodó rátette a régi mérlegre az éjjeli szekrényemet, mely ezáltal az enyészeté lett – , szóval ekkorra már 75 kg voltam, amiből a következik, hogy előtte több lehettem. Erre engedett következtetni, hogy kezdtem beleférni a ruháimba. Június elejét írtunk ekkor.

Június-július-augusztus: kilóim egy kisebb megtorpanás után mégiscsak elkezdtek töpörödni, bár a házavatónkon barátaink még nem tudták eldönteni, hogy az alkohol okozta kettős látás vagy a kemény valóság miatt látnak kétszer akkorának, mint egykoron voltam. Sőt, el sem akarták hinni, hogy az akkori állapotom már jelentősen más, mint  a házavató előtt volt. A nyári meleg és a tömegem okozta hőleadás (nevezhetjük szimpla izzadásnak is) kifejezetten kedvezett a turmixivászatnak, az este beköszöntével egyenesen vártam, hogy végre hozzájussak a gyümölcs-shake-emhez, amit szertartásosan a tévé híradója előtt fogyasztottam el, kizárva a külvilág minden zaját: csak én voltam, a tévé és a shake.

Augusztus végére a mérleg kezdett igaz barátommá lenni: kedvesen megmutatta nekem egy pénteki, pisilés utáni, pucér méredzkedéskor: 67,7 kg. Közbevetném, hogy szigorúan és könyörtelenül csak és csakis péntekenként, teljesen üres gyomorral, üres hólyaggal és fogmosás után álltam a mázsálóra; technikailag és pszichésen is ezt javaslom minden fogyózónak. Mármint a heti egyszeri méredzkedést. Aki kisanya is, vagy volt, de már a gyerekei nagyobbak, lehet, hogy beleesett a csapdába egykoron, mely szerint a csemetét minden etetés, szoptatás, kakilás után lemérte, és amennyiben nem a kellő formát, súlyt hozta a gyereke, rögtön pánikba is esett. Felesleges a napi méredzkedés, sokkal jobbat teszünk a lelkünknek, ha heti szinten figyeljük a fogyást, motiválóbb és egészségesebb is. Közbevetés vége.

Szeptemberben megint megálltam a fogyásban, ez is természetes. A fokozatosság sokkal fontosabb egy kúrában, de beszélhetünk bármiről. Ennek tudatában indultam az október-november hónapoknak, s azzal, hogy karácsonyra jó lenne elérnem a kritikus 60 kilót. Sportolási metodikámba ősztől beillesztettem egy l-karnitint tartalmazó, sógorném cége által Magyarországon még alig forgalmazott, de nagyon jótékony hatású táplálék-kiegészítőt, a Basica Sportot. Az aerobik órákon lényegesen hatékonyabb voltam, bár az izomláz következtében a vacsorát „derékszögben tálaltam ki” a családom elé. Mára már minden sportóra előtt, de csak a sport előtt iszom egy pohárral, az l-karnitin pedig vagy hat, vagy csak hit. Mindegy, a fogyásomban, azt hiszem, segített, tekintve, hogy december 24-én reggel a mérlegem (előzetes terror hatására) 60,2 kg-ot jelzett. Boldog és elégedett voltam. Meg a családom is, akik közül sokan csak most láttak először május óta.

Január, február, itt a nyár! Sikersztorim – már amennyiben esetleg más számára is van hozzáadott értéke – vége (persze nem az, hiszen a feladat most már a súly megtartása), hogy jelenleg 58 kg vagyok, amellyel elértem a fogyókúra kezdetén kitűzött célt: az esküvői versenysúlyomat. Tudni kell, hogy az ember szülés után és harmincon túl valahogy átrendeződik, és még ha a súlya azonos is az egykorival, átalakul a szervezete. Ennek tudatában, valamint hogy az összes esküvő előtti cuccom jó rám, sőt, jó néhány bő is, megállapíthattam, hogy valószínűleg kevesebb vagyok még az esküvői versenysúlyomnál is. Míg másoknak a látvány – idézem egy nagyon kedves barátomat: „Művésznő, ez azért már túlzás!” – sok(k) volt, az én fülemnek az efféle mondat zeneként szólt.
Mivel azonban igyekeztem józan eszemet nem lefogyni a diéta alatt, úgy döntöttem, hogy megállok a fogyásban, és innentől kezdve a szintentartás a feladat. Vagy könnyebb, vagy nehezebb, nem tudom, de hogy élvezetesen sikerült idáig eljutnom, az köszönhető a tudatnak és a nem lehetetlen kitűzött feladatnak. Az „ép testben ép lélek” égisze alatt elkövetett, sportolással tarkított és kedélyes fogyókúrának, és nem utolsósorban Domokos fiamnak, aki mindenben mellettem állt, az uramnak, aki hősiesen viselte a tornaórák miatti nem-itthonlétem és a szüleimnek, hogy voltak oly rendesek nemzésemnél egy jó adag kitartást is adni belém.

Szóval köszönöm, köszönöm, köszönöm!

 

A történetet egy kedves olvasónk, Dorka küldte. Nagyon köszönjük, és gratulálunk!!!

Amennyiben Te is szívesen megosztanád velünk és a többi olvasóval sikeres fogyókúrád történetét, kérünk, írd meg, és küldd el erre a címre!