Eső, nap és a legfinomabb almatorta

Nagyon rendes húsvét

Na de ne szaladjunk így előre – bár rég volt, azért mégiscsak ide kívánkozik egy hosszabb-rövidebb beszámoló a húsvétról.

A múltkori aggodalmaim ellenére az ünnep úgy alakult, ahogy kellett.
Flóris, még a nagyböjt közepén egy reggel bevezette a meghatározó gondolatokat.
 - Képzejd ej, Mamma – mondta -, hamajosan jönni fog egy núj. Egy nagyon jendes núj: hoz ajándékot is!!!
Az ilyeneket úgy adja elő, mint valami képzett mesemondó - kicsit lehalkít, kicsit rekedtebb hangon mondja a fontosabb szavakat, és kerekíti a két szemét a "nagyon jendes NÚJ"-nál, és a végén hatásszünetet is tart. Az ember úgy érzi, meg kellene tapsolni az alakításért. (Nem hencegek, csak csodálkozom: kitől tanulta ezt? Talán Kelementől, de túlnőtt a mesteren.) Mindenesetre nem lehet kibírni ölelgetés nélkül. Szóval azóta nálunk a húsvéti nyúl megkapta a "nagyon jendes" eposzi jelzőt.

De a „nagyon jendes núj” nem csupán az ajándékok miatt rendes ám! Hanem azért is, mert csak rendes helyekre szeret menni (nomen est omen). Nem mondom, hogy még soha nem tett kivételt, de azért szereti, ha rendben a ház, rendben a kert. Sőt a fizimiskákat sem árt elrendezni a biztonság kedvéért.

Ezért aztán nálunk rendes nagyszombati elfoglaltság a hajnyírás - húvétiasabb nevén: "birkanyírás". A fiúk élvezik általában, mert ez óhatatlanul filmnézéssel jár együtt, sőt ilyenkor még én ajánlgatom a nekik a meséket sorra. Így volt ez most is. Közben keltek a kalácsok, kenyerek, de kicsúsztunk az időből. (Hiába, sűrűsödnek a hajacskák, évről évre több időbe telik elkészíteni a megfelelő frizurát.)

Délután aztán bevettem magam a konyhába, és éjjel egyig szinte ki sem jöttem onnan. Főtt a sonka, kolbász, tojás. Készült lepénykenyér és két szép kalács is. Mézes ötlapos és tojásforma töltött keksz, ugyanabból a tésztából.

Mindkét süteménynél alaposan megkentem a lapokat tejszínnel. Azután az tojásos kekszet szederlekvárral, az ötlapost ezúttal ugyanazzal a vaníliás, tejszínes-mascarponés krémmel töltöttem, amivel a tiramisut szoktam. Isteni lett másnapra! Vendégségbe vittem: a vendéglátóinknak le is esett az álluk már a puszta látványtól.

El is fogyott szinte mind ott ebédnél. Ajánlom minden elismerésre vágyó háziasszonynak! Ez a tészta szinte bármilyen klasszikus krémmel megtöltve nagyon finom.

A sütemény nem volt bonyolult, de a kalácsokkal, kenyerekkel meg a többivel megtoldva elég sokáig elpepecseltem velük. Pedig könnyen voltam: másnapra, harmadnapra is vendégségbe hívtak minket. Csak hát azért oda is kellett készülni egy kis süteménnyel, kaláccsal, kenyérrel... Míg én a konyhában ténykedtem, apa felügyelete alatt a három görbe legényke alaposan szétdobta a házat...

Fürdésnél aztán ismét összejött a család. Megtárgyaltuk a dolgot: holnap rendet kell rakni, mert ilyen helyre nem szeret jönni a nagyon jendes núj. Kele bőszen helyeselt, hogy jó, jó, holnap összefogunk, és elpakolunk mindent! Flóris tapsolt. Sebőre persze számítani lehetett: megtorpedózta a tervet.
- Ha az a nyúl annyira rendes, akkor nem foglalkozik azzal, mekkora rend van körülötte. Csak az számít neki, hogy a gyerekek örüljenek...
(Na, helyben vagyunk! Nem mintha nem lenne igaza, de akkor is! Hogy nekünk mindig köszörülni kell a nyelvünket, szócsatát vívni még fürdés közben is...!)

Végül abban maradunk, hogy ha módunkban áll, inkább ne keresgéljük a nevezett „núj” rendességének határait. Inkább tegyük meg, ami tőlünk telik.

Másnap alig bírtam felkelni - pedig az ébresztésben nem volt hiba, tényleg. Idejében s jókedvben elköltöttük az ünnepi reggelit mégis, utána futottunk a Misére. S csak ezután került sor a fészekrakásra... Közben megjött a heavy rain is, amit már napokkal ezelőtt ígértek direkt húsvét napjára. Hideg volt, kávé mellett melegedtük. Flóris bealudt, Kele pánikban volt, hogy még nincsenek rendben a ruhák. Sebő meg mint egy macska (mondjuk Garfield), a kanapén ücsörgött néhány levetett ruhadarabon és várt. Épphogy nem dorombolt - helyette olvasgatott.

Aztán valahogy mégis a helyükre kerültek a ruhák. A núj is nagyon jendes volt, szépen megtojt. Hozott könyveket, csokitojást, mindent, ami kell, és persze olyat is, ami nem. Kétoldali nagyszülői nyúlállomány vette igénybe a kis fészket – szóval minden volt, még ma sem értünk a végére.

Utána rohantuk a sütivel a vendégségbe, másnap pedig meglocsolták az egyetlen (félig) magyar leánykát a környéken – és még pár angolt is a tetejébe. Locsolóverset is írtunk, volt igazi angol „egg hunting” (tojásvadászat) és mennyei magyaros petrezselymes fasírozottat kaptunk ebédre – sok más finomság mellett.

Szóval jól belejöttünk az ünneplésbe – nehezemre is esett, hogy másnap már kezdődött a hétköznapi koránkelés, reggeli rohanás.

Legjobb fonott kalácsom

A süteményeknek is nagy sikerük volt, a sütitojások finom puhák lettek húsvét hétfőre – azzal kínáltam meg a locsolóimat.

De legnagyobb örömöm a húsvéti kalácsban találtam: idén igazán szépséges lett, és végre olyan, amilyennek mindig is szerettem volna! (Mind a négy, mert ennyi készült.) Lett vékony és vastag (Stan és Pan), kakaós, nyúl- meg csibeformájú is.

A fonottak titka az volt, hogy kaptam egy „fülest”, miszerint hatos fonásban sokkal szebb, formásabb lesz a kalács. Így is lett, próbáljátok ki ti is! A kalács tésztája is az eddigi legjobb lett, a receptet egy osztálytársamtól kaptam – milyen jó, hogy ennyi lány járt abba az osztályba… Hálás köszönet érte, nagyon finom! Ez 2 kalácsnyi adag, de higgyétek el, elfogy belőle annyi!

Hozzávalók:
A tésztához:
90 dkg liszt
10 dkg margarin
3 evőkanál étolaj
kb. 4 dl tej
2 evőkanál tejföl
8 dkg cukor
3 db tojás sárgája
2 teáskanál só
(1 csomag vaníliás cukor)
6 dkg friss élesztő vagy 2 csomag szárított
A kenéshez:
1 tojássárgája
annyi tej, hogy kellemesen kenhető legyen

Elkészítés: A tésztát bedagasztjuk, majd kétszeresére kelesztjük. Átgyúrjuk, és 2 részre vesszük.
Mindkét részt 6-6 egyenlő részre osztjuk, s 6-6 hosszú kígyót formázunk belőle (ez a legnehezebb része, szerintem). Sütőpapírra helyezzük szépen egymás mellé a 6 kígyót, s amilyen magasan csak tudjuk, elkezdjük fonni, mint egy copfot, hatos fonásban.

Mikor kész, akkor tojásfehérjével megkenegetjük mindkét végét, és a szép fonat alá hajtjuk. Hagyjuk ismét kelni (kb. fél óráig), s lekenjük a tejes tojással.
180 fokon sütjük körülbelül 40 percig.

Ugyanebből a tésztából bukta is készíthető. Sőt pipi és nyuszi is.

Tavasz van!

Az ám, de milyen!  Sűrű, nehéz esők mossák az ablakot. Aztán félórára előcsillan és gyémántosan ragyog, szikrázik a nap – ahogy csak eső után szokott. Majd megint szél, megint szürke felhők. Itt süt, ott már „éjszaka van”, s megint nekiáll esni. Vagy mindez egyszerre: süt a nap és zuhog az eső – nemritkán látni ilyet is. Éljenek a száradó ruhák!

Mi sem vagyunk másképp. Hol esik, hol fúj, hol süt a nap. Sőt! Aktuális innovációnk az „idegesítőszolgálat”. Eddig is volt már, Sebő volt a felelőse, de most valami mindenre és mindenkire kiterjedő rendszert dolgoztak ki. Nem ismerem a részleteket, csak következtetni tudok, de nyilván olyasmi lehet a főszabály, hogy „legalább egy emberenek üvölteni kell a házban”. Hogy gyerek vagy felnőtt, az valószínűleg mindegy, de legjobb, ha többen is visítanak, sírnak, nyávognak, kiabálnak. Ha ez nem megy, akkor minimum 3 személynek beszélnie kell, folyamatosan, egyszerre. Ebből kettő lehetőleg kérés-követelés legyen. Az ellenkezésért bónuszpont jár, végtelenített történetmesélésért különdíj, de csak ha az elbeszélő nem vesz közben túl gyakran levegőt. Ha véletlen leviszi a hangsúlyt – azaz vége szakad egy mondatnak -, akkor ugrott a jutalom, kezdheti elölről... (Ezt többnyire Sebő vállalja magára.) Gyakorlati példákat is tudok hozni szép számmal. Így néz ki az idegesítőszolgálat reggel:

Aznap reggel Apa volt a "nagyon jendes núj", és bevállalta a reggeliztetést, hogy tovább alhassak. Alvásról persze szó sem volt, de legalább vízszintesben élvezhettem a műsort. Sorrendben a repertoárból - a teljeség igénye nélkül:
-  Apaaaa - panaszkodik Flóris-, a Kejemen folyton jám néz... Ha nem adok az ajmámból, akkoj NÉÉÉÉZ...
Efölött még napirendre tért a társaság, de a panasz folytatódott.
– Óóóó, én olyan nagy fojmájú tánéjt akajtam...!
– Sajnos olyat nem kaphatsz – kezdte Sebő a szolgálatot –, nem, nem, Flóris, lehetetlen...
Szorgalmának meglett a jutalma: fülsiketítő visítás következett.
A következő emlékképem, hogy Sebő és Kele kórusban éneklik a "Dombon van  a nagyváradi kaszárnya" c. katonadalt. Régi kedvenc ez, egyszer, mikor verbunkosokat kerestek, akkor akadtak rá véletlen apával a  youtube-on (Flóris még a világon sem volt). Apa nem egészen ilyet akart nekik mutatni, de ők beleszerettek. Már tüzetesen átbeszéltük a szöveg problémáit is, mert egy-két részlet sehogy sem hagyta nyugodni Sebőt. Szóval nem volt fura, hogy reggelinél rázendítettek. Csak az, amikor újból nekikezdtek, immáron Poncius Pilátus stílusában. Nem mintha ismernék a filmet (Brian élete) – csak hát nálunk akad még, aki nem ejti az "r"-t, az („l”-t se mindig), hátha rosszul esik neki. Talált! Flóris már érzi, hogy nem jól mond bizonyos hangokat, és néha megzavarodva, szégyenkezve mondja: "Ó, nem tudok jendesen beszéjni..." Persze értette a célzást, nem is örült neki.

Ez a műsor nekem is megadta a kegyelemdöfést - röhögés közben nehéz aludni -, levánszorogtam.

Mire leértem, már megint javában ment az „ezszeretnék, aztkérek, adnanekemvalaki”... Pedig sütöttem előző este zsemlét, hogy könnyebben menjen a reggel – de lehet, hogy ezen már a zsemle sem segít.
- Én meg egy kis nyugalmat szeretnék végre - mondta végül Apa kifulladva a sok kívánságtól meg párhuzamos csiviteléstől. Komolyan is gondolta. Elővette az újságját, és olvasó pozícióba helyezkedett. Erre Sebő odafurakodott, ráfeküdt az újságra, és fontoskodva megkérdezte:
- Jó, jó, Apa, de előbb beszélhetnék veled? - kínunkban nevettünk már.
- Nem, Sebő, most vége a fogadóórának – egyél, azután mehetsz öltözni - mondta az apja, mert tényleg eddig tartott a türelem.
Hirtelen ijesztően nagy lett a csend. Szerencsére Kelemen észlelte a problémát. Meg is oldotta gyorsan:
- Te egy büdös baba vagy!!! - kezdte el heccelni Flórist.
Ez a legbiztosabb módja a hangzavarkeltések. Be is jött: a kicsi szinte sírva háborgott.
- Apaaa, a Kejemen azt mondta, hogy baba vagyok...

Péksütemények házilag

A kelt kalács már régóta remekül megy, de a kenyér ezidáig nem volt erősségem – hol sikerült, hol nem, gyakran sűrű, nedves maradt a közepe. 

Azóta már azt is tudom, miért. Nem gyúrtam elég keményre a tésztát, mert féltem, hogy nem kel meg.

No, ennek az időszaknak vége, már tudom, hogyan kell csinálni. Az előírt liszből 15 dekát mindig félreteszek, és csak a többivel dagasztom-kelesztem a tésztát.

Amikor szépen megkelt, hozzágyúrom a többi lisztet is, újra hagyom egy kicsit kelni, és csak azután formázom.

Így készültek ezek a zsemlék is a legutóbb megadott kenyérrecept alapján.

Ez a másik is úgy készült, csak ennek majdnem a fele (200 g) teljes kiőrlésű rozsliszt. A többi összetevőjében teljesen megegyezik.

Változatok pizsamacserére

Bepillanthattok az estéinkbe is, az is érdekes a maga nemében – olyankor Flóris revansot vesz.

Amióta átállították az órákat és egyre világosabb van odakint alvásidőben, azóta az altatás egy vicc. Az esti mesék helyszínét a szobába kellett visszahelyezni, mert a rendbontó elemek (Flóris), nem hagyták a többieket figyelni, és kollektív büntetésként rendszerint abbahagytam a felolvasást. Persze ez így nem igazság és nem is visz előrébb, szóval mostanában bent olvasunk. Különben is mindegy, mert kint is, bent is világos van.

Ez azonban mindössze az olvasás ideje alatt jelent megoldást.  Flóris utána éppúgy hancúrozik, mint előtte. Komolyan nem tudom, mi lenne a megoldás. Már külön fektetni is próbáltam őket, de az sem jobb. Ha nem őrzöm őt, ha nem fekszem vagy legalábbis ülök bent a szobában, akkor kezdődik a műsor. Legújabb találmánya a röfögés. Úgy tud röfögni, hogy egy testes anyakoca is megirigyelhetné. Ezt a tudományát minden vendégünknek be is mutatja... Ezzel még kiegyeznék, csakhogy esténként is rendre rákezdi. A többiek nevetnek! Különösen Kelemen jó partner ebben,  néha be is pisil a nevetéstől. Akkor pizsamacserével kezdődik a takarodó. De ha véletlenül elunnák a röfögés-röhögést, akkor a legkisebb gazfickónak további módszerei is vannak. Például nemes egyszerűséggel ráfekszik a testvéreire, keresztben, és ott pihenget, görgeti magát, ejtőzik. Vagy szaladgál az ágyakon keresztül-kasul. Vízért jön, pisilni kell, stb.. Íme egy másik pizsamacserés példa a múlt hét egyik estéjéről:

Már sötétedett, a szobában félhomály volt, a fiúk a megszokott nagy ágyon feküdtek sorban. Én akkor még optimistán azt hittem, fenntartható a rend, ami a téli hónapokban olyan jól ment. A folyosóról kiabáltam befelé, közben tornázni próbáltam.
- Csönd legyen! Ki nem hallja?!
...
- Csönd már!
...
- Mamma, a Kele néz... - visszatérő motívum.
(röhögés)
- Nem is látlak...
- Nem ját, de néz!!
- Elhallgass már! - utasítom rendre két felülés közt.
...
- Ki röfög?
- A Kele!
- A Fofo!
- Nem röfögünk! CSÖND LEGYEN!!
...
(halkulnak)
...
(ismét visszafojtott nevetés hallatszik)
- Bemenjek?!!!
Ezt költői kérdésnek szánom, de sajnos kapok rá választ:
- De Mamma, a Fofo pucér! - tör ki Kelemenből.
Nagy sóhaj:
- Ja, akkor be – mondom magam elé.

Próbálok nem röhögni, vagy legalább nem hangosan, de nem bírom ki. Meg is hallják. Míg küzdök, rázkódok a nevetéstől, új pizsamát keresek, egy nehezebben levehetőt, mert ezt úgyis levenné újra. Pláne, hogy mindenki fetreng a nevetéstől. Bemegyek a szobába, Flóris pucéran szambázik az ágyak tetején. A nagyok is kezdik elveszteni a fejüket. Elkapom, ráadom az új pizsamát. Közben, mivel kiderült, hogy ez ilyen jó buli, mindenkire rájön a sztriptíz. Ez nagyon nem tetszik, kárba veszni látszik 20 percnyi „csöndlegyen”.  Erőt veszek magamon, abbahagyom a röhögést.
"Na, most mindenki lefekszik, de rögtön!" - akarom katonásra venni a stílus és a hangot. - Na, most azonnal, mindenki levetőzik!!!! - hagyják el a szavak a számat...

Nem tudom, mit tehetnék, most tényleg nem. Nem ülök ölbe tett kézzel, próbálkozom ezzel is, azzal is, de eddig semmi nem vált be. Szívesen veszek bevált ölteteket!

Tudom, a mozgás, a jó levegő segít. Kele és Flóris rengeteget vannak kint, Sebő meg... Erre is van egy sztorim.
- Sebő gyorsan ki kell menni, mert mindjárt esik az eső.
- De én még almát is ennék.
- Azt megeheted kint is.
- De én olvasni akartam közben.
- Sebi, szeretném, ha levegőn lennél egy kicsit, mielőtt beszorulunk a házba.
- Jó, de akkor kint is olvashatok?
- Igen, elvileg igen, de most jobb lenne, ha mozognál egy kicsit.
- Ja, hát én tudok mozogni közben!
- Nem hiszem...
- Miért, a szemem mozgása nem számít...???

Flórián-napi anyák napja

Halmozottan hátrányos helyzetben vagyok (vagy ahogy nézzük...) Először is, itt nem akkor ünneplik anyák napját, mint nálunk (hanem pár héttel korábban), amire az egész család csak legyint (még én is), hogy, jah, ez nem az igazi anyák napja - sehol egy orgona! A gyerekek esetleg hoznak valami kézzel készített dolgot az iskolából - de erre sem lehet mérget venni. Aztán mire elérkezik az igazi, addigra mindenki épp fellélegzett és örül, hogy jönnek a hétköznapok a sok húsvéti ünneplés után... Ráadásul itt még akkor sincs orgona... Ha én nem tartanám észben a nagyszülők, keresztszülők, dédik miatt, akkor nem is tudna róla a család, mert simán elfelejtené.

Sajnos én vagyok a nő és a pajdagógosz-alkat a családban: nekem kell, hogy eszembe jussanak az ünnepek, és nekem kell azt is kezdeményezni, hogy készítsünk valamit... Dugdoshatom én a színes papírokat a férjem orra alá... legfeljebb ha elő vannak rajzolva, netán ki is vágva, akkor összeszerkesztenek nekem valamit... (Hiába, ő nem az a szöszmötölős fajta - vagy nem úgy.) Le is mondhatnék róla, de szerintem ez fontos. Fontos része a gyerekek nevelkedésének a családi fészek, hogy a fiókák összedugják a fejüket és készítenek közösen valami szépet az anyukájuknak, nagyszülőknek. Tulajdonképp örülhetek: magam választhatom ki azt, ami a legjobban tetszik!

Idén azt kaptam, amire a legnagyobb szükségem volt: időt. Meg nyugalmat pár órára. Vasárnap reggel egy gyorsan kihűlő kávé mellett lassan, kényelmesen készíthettem magamnak egy anyák napi medált (anyamedál – így hívom), hozzáillő fülbevalóval. Biztos lehetne szebb is – de azóta ez a kedvencem.

Este ünnepeltünk, és természetesen kaptam virágot és puszikat meg ölelést is, no meg egy keveset az idegesítőszolgálat újabb termékeiből. S mivel idén az anyák napja épp május 4-ére, Szent Flórián napjára esett, egyben a kis rosszcsontunkat is megünnepeltük.

Volt tea, francia almatorta és ajándék mindenkinek: egy-egy apró füzetecske (kifestő, munkafüzet) a nagyfiúknak, egy forgathatós kis könyvecske és egy kis játék Flórisnak – amit persze Kele élvezett legjobban.

Francia almatorta - a kedvenc szakácskönyvemből

Hozzávalók:
7,5 dkg puha vaj
10 + 5 dkg cukor
2 csomag vaníliás cukor
egy csipet só
2+2 tojás
10 dkg liszt
5 dkg étkezési keményítő
1 teáskanál sütőpor
2-3 savanykás alma meghámozva, fél centis cikkekre vágva
1,5 dl tejföl
porcukor a tetejére

Elkészítés: Egy tortaformát kivajazunk-lisztezünk. A sütőt 180 fokra előmelegítjük. Az almát előkészítjük.
A vajat 10 dkg cukorral, 1 csomag vaníliás cukorral és a sóval habosra keverjük. Hozzáadunk 2 egész tojást, azzal is keverjük, majd fokozatosan a lisztet-sütőport-keményítőt is hozzádolgozzuk.
A tortafoma aljára öntjük. Jó sűrű massza, óvatosan eligazgatjuk.
Rátesszük szép sorban az almacikkeket is, kicsit bele is nyomhatjuk a tésztába.

Majd 35 percre 180 fokos sütőbe tesszük.
A maradék cukrot és vaníliás cukrot meg a 2 egész tojást kézi habverővel a tejfölhöz keverjük.
Ha eltelt a 35 perc, kivesszük a süteményt, és óvatosan a tetejére öntjük a tejfölös masszát. Ha nem vagyunk elég óvatosak vagy előbb kerül rá a massza, akkor kicsit össze is keveredhet a tésztával - de az sem baj! Így olyan, mintha tölteléke lenne a tejföl - az íz ugyanaz, és semmivel nem mutat rosszabbul. (Nálunk ez néha megesik - néha meg direkt így csinálom. Most véletlen volt.)
Újabb 25-30 percig sütjük ugyanezen a hőfokon. Tűpróbával ellenőrizzük, hogy mindenütt átsült-e!

Melegen a legjobb, de ha netán másnapra is marad belőle, akkor se essünk kétségbe, elfogy az hidegen is! Kábé 15 éve használom ezt a receptet, mindig beválik! Nektek is jó szívvel ajánlom!

Az ajándék mellé kis pisze-pisze, kis dörgölőzés is járt.
- Te, te, aranyos vagy, mi? Te kis aranyos! Máskor meg anyaszomorító, ugye? - dögönyöztem a kis ünnepeltet.
- Nem – bontotta ki magát az ölelésből -, ÉN ANAIDEGESÍTŐ VAGYOK! - mondta diadalmasan.