Ezekért az édességekért rajongtunk a nyolcvanas években – ízek, amik örökre velünk maradnak

Lehet, hogy a polcokról mára eltűntek, de a szívünkben mégis ott maradtak ezek a régi édességek. Nézzük, mit szerettünk a nyolcvanas években!

Retro édességek: a Balaton szelettől a Négercsókig

Ki ne emlékezne a Sport szeletre,  ami felnőttes édességnek számított rumos ízével? Ma is kapható ugyan, de aki evett ilyet akkoriban, pontosan tudja: már nem ugyanaz. (Szerencsére otthon is elkészítheted, íme a recept.) Ugyanez igaz a Balaton szeletre is, amit gyakorlatilag bármelyik sarki közért pénztáránál lehetett kapni – igaz, csak az étcsokisat, nem volt belőle többféle.

Voltak aztán azok az édességek, amik nemcsak finomak, de valahogy viccesek is voltak. A Limo por például hivatalosan oldható italpor volt, de valljuk be: tízből kilenc gyerek nem vízbe keverte, hanem a nyelvére szórta, és élvezte a bizsergető savanykás érzést. Egy egész korszak játékossága sűrűsödött ezekbe az apró műanyag fiolákba, amit a mai energiaitalok soha nem tudnak majd visszaadni.  

Eltűnt ízek és márkák

Ha már játékosság: emlékszel a Négercsókra? Azokra a pillekönnyű, mégis telítő habcsodákra, amiket hűtve vagy akár fagyasztva is ettünk? Ezek a csokoládéba mártott habkupolák ma már nincsenek közöttünk, legalábbis abban a formában, ahogy megszoktuk. A neve sem állja meg a helyét ma már, de a végső döfést inkább a gyártási költségek és az új piaci elvárások adták meg. Vele együtt tűnt el a Mese Sajt is – az a furcsa, csokiba mártott túródesszert, ami valójában sehova sem illett, de minden gyerek örömmel kapott utána. A Zsúrkeksz, az egyszerű finomság, ami gyakran uzsonnára került a tányérunkra, és amiben volt valami biztonságos, ami ma a modern egészséges alternatívákból hiányzik. A Bedeco kakaó annál finomabb volt, minél több cukrot tettünk bele, és az alján maradt szemcséket boldogan kanalaztuk...

Vannak aztán olyan márkák, aminek már a nevük emlegetése is melegséggel tölti el az embert: a Mókus és a Kismackó szeletek nevét kimondva szinte érzi az ember az ostya roppanását vagy a pisztáciás töltelék ízét. És persze ott volt a krumplicukor, amit már akkor sem mindenki szeretett, de azért titokban sokan elrágcsálták. Talán az állaga miatt, vagy mert olyan furcsán nosztalgikus volt már a mi gyerekkorunkban is... Ma már ritkán találkozni vele, és őszintén szólva nem is biztos, hogy hiányzik, de jó érzés tudni, hogy volt. Mint egy régi barát, akivel nem beszélünk, de jó emlék maradt.

A nyolcvanas évek magyar élelmiszer-kínálata nem volt változatos, de annál karakteresebb. Nem volt még bio, mentes vagy kézműves, de volt benne lélek. Volt benne család, volt benne várakozás, amikor a reggeli kakaó mellett vártuk, hogy mikor kezdődik a kedvenc rajzfilmünk. Voltak benne elbújt kincsek, mint az iskolatáskába rejtett csoki, amit a büfés néni mindig félretett. Ezek az ételek nem csak azért nincsenek már, mert a gyártók megszűntek vagy a receptek elvesztek. Hanem azért, mert az idő haladt, és vele együtt változtunk mi is. Ma már mást keresünk, mást kívánunk, és mást mesélünk a gyerekeinknek. De az emlékek velünk maradnak. Mert ahogy egy régi reklám mondta: az ízek jönnek-mennek, de az érzés örök.

(Kiemelt fotó: Shutterstock)