Élményfürdő és a szedres süti

A minap láttam egy képet: három gyerek békésen fürdik a habban, kicsi kacsákkal játszadoznak, a hátuk mögött az ablakban háborítatlanul figyelnek a szép vintage öntözőkannák. A gyerekek rájuk se hederítenek, a virágok, a cserepek épek, és a kád sincs tele virágfölddel. Elképzeltem, hogyan lenne ez nálunk...

A fürdés ideje nálunk is „relax” kategória, csak nyilván itt más az ingerküszöb. Szégyenkezhetnék is, hogy nem tudok rendet tartani – de nem teszem. Először is, mert tudok, ha akarok, akad is rá precedens. Másodszor meg: sehol nem nevetünk olyan jókat, mint a fürdőben. Mindenki életben van, és még a padló sem ázott be, szóval szerintem nem ez a legnagyobb szülői hibám. Van nekünk egy remek felmosófánk, legalább az sem lesz munka nélkül...

Jó, akkor elmondom. (Vigyázat, a következő sorok a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaznak. 12 éven aluliaknak, rendmániásokak és szívbetegeknek nem ajánlom!)

Vízi csata

A különbségek sora mindjárt azzal kezdődik, hogy az én fiaim sokkal jobban szeretnek állni a kádban. A kicsi kacsák szerepét az orrszívócső, a piros tölcsér és a gyógyszeradagoló fecskendők töltik be. Szépen begyűjtötték maguknak a fegyvertárat. (Egy-két öntözőkanna még biztosan jó szolgálatot tenne. Hát még a virágcserép!! Szerencsére az ablak messze van tőlük, a virág meg csak a nappaliban él meg.) 

Az orrszívócsővel leginkább burutykálnak (fújják, habosítják a vizet), de azért az is alkalmas rá, hogy kellemetlen meglepetést okozzon annak, akinek a feje búbján landol a kifújt vízbomba. A fecskendő és a tölcsér szerepét ezek után könnyen elképzelhetjük. A minap Kele felcsempészte a római pajzsot, és szerintem a húsvéti nyúltól búvárszemüveget kérnek majd a fecskendőtámadások ellen. Én meg esőruhát.

A vízi csata - neve ellenére - nem kemény műfaj. A fecskendőknek nincs hegye, és nem is lehet velük nagyon éles vízsugarat kilőni. Ezek még a szelíd vizek. Ilyenkor nem vagyok bent mellettük folyamatosan, az emeleten ténykedek. Teregetek, ruhákat rendezek, szellőztetek, csupa rögtön abbahagyható munka. Nem megyek messzire, és kétpercenként rájuk nézek, vagy ha valami gyanús, azonnal. Gyors szemle: három fejecske, egyik se sír, oké. Csúszásgátló a helyén, vízszintek kint és bent a megengedhető határon belül vannak, idegen elemek nem úszkálnak a vízben: oké.

Vagy:
– Mi ez a visítás? Ki nem bír már megint magával?
– Mamma, mi a Kelével csak pjóbájtunk véletlenül a Sebője célozni, mejt tegnap meg ő lődözött minket... - ilyen válaszokat kapok.
– Vélelten, jah – mondom, de tudom, hogy igaza van, előző este Sebő, hogy úgy mondjam, kissé túllőtt a célon.
– Üljetek le! Befelé lőjetek, a csempe felé, és csak kicsiket! Hasra, nem fejre!! Befejezem a teregetést, és jövök beszélgetni.

Sóderparti

A következő felvonás a „sóderparti”. Még meleg a víz, a fürdő, és senkinek sem akaródzik kiszállni. Ilyenkor felszabadulnak a kedélyek, és kiderül, mi is történt aznap, kit mi foglalkoztat, mit nem ért, mit nem mer máskor megkérdezni. Meg hogy mi a helyzet Sárkányországban, ahol Sebő a király, és Víziországban, ahol Kele. „Mindenki nyomhatja a sódert, és senki se mondja, hogy fogd be a szád”.
Sőt még enni is szoktunk! (Én szóltam, hogy nem ajánlom mindenkinek!) Na nem itt vacsorázunk, ez csak olyan (víz)partyfood: kis süti, friss kenyér, alma, aszalt gyümölcs, ilyesmi.

Nem olyan hátborzogató dolog ám ez, mint amilyennek elsőre hangzik! Először is köztudottan vannak olyan ételek, amiket legbiztonságosabban a fürdőkádban lehet elfogyasztani. A lédús barack és görögdinnye sajnos ebben az országban nem okoz túl sok gondot nekünk (nincs – és még rossz is), de például semmi jobb helyet nem tudnék mondani a leveles tészta szalonképes elfogyasztására. Aki szokott ilyet készíteni, az tudja, hogy egy adag sütemény lehullott morzsáiból egy hangyavár jóllakik egy hétre... Itt ugyan nem nagyon vannak hangyák – óriási mázli!! -, azért feltakarítani itt is fel kell valakinek.

De nem ez a fő oka a mérhetetlen kihágásnak. Inkább azt mondanám: az egyik fegyelmezetlen tett hozza magával a másikat. Valahogy mindig estére derül ki, milyen jó is volna egy gyors süti, egy friss kenyér vagy valami péksütemény reggelire. Gyakran megesik, hogy szertelenségemben beteszek egy adag süteményt vacsora előtt sülni – holott már pontosan tudom, hogy nem fog elkészülni idejében. Persze vacsora közben kánonban kérdezgeti mind a négy férfi, hogy „Mi sül, mikor lesz már kész, sokáig hűl-e, és egyáltalán, mi lesz a desszert???” Most mondjam, hogy majd reggel meglátják...? Az idő viszont szorít. Nyolcra mindenkinek feküdnie kell. Jobb esetben addigra az esti felolvasásnak is vége. Ahhoz, hogy ez így lehessen, hét előtt el kell indulni fürödni. (Hogy miért, azt az írás végére mindnyájan meg fogjátok érteni!) Így aztán ilyenkor apa megy fel a fiúkkal, én meg viszem a nasit, amint kész. Már van egy bejáratott fürdőszobai tálcánk – külön ezekre az esetekre.

Szedres-leveles

Legutóbb épp egy kirándulás miatt futottunk ki az időből. Fáradtak voltunk, melegre vágytunk, édes, békebeli ízekre. Hiába: muszáj volt süti valamit. Ráadásul pontosan tudtam is, mire vágyom: Stahl Judit szedres papucsaira. Ritka eset az ilyen, mert a lekvárral hadilábon állok. Az az este más volt: elérkezett a szederlekvár felmagasztalásának ideje.

Elővettem két bolti leveles tésztát, széttekertem, kicsit jobban kinyújtottam, mint ahogy volt, úgy fél milliméteresre, és kb. 10x10-es kockákra vágtam. A szegélyeket megkentem tojásfehérjével, a belsejébe pedig egy lekváros keverék került: szederlekvár, áfonyalekvár és étkezési keményítő. Két evőkanálnyi lekvárhoz egy kiskanálnyi keményítőt kell tenni. Hogy összesen mennyit kell bekeverni belőle, azt nem tudom megmondani, mert kakaós töltelék is készült, és nem is gondolkodtam előre. Mikor elfogyott, újra kevertem egy adagot. Papucs helyett batyu mellett döntöttem, mert féltem, hogy kifolyik a töltelék. De felesleges volt az aggodalmam. Legközelebb papucsozok.

A szegélyek remekül összeragadtak a fehérjétől, szép kis batyuk kerekedtek. Hát még az ízük...! Beváltották a hozzájuk fűzött reményeket! Sőt… Én sem bírtam ki, hogy mindjárt ötöt el ne tüntessek... Több mint a fele még a kádban elfogyott, a maradék meg reggelire.

Aki nem fogyózik, süssön ilyet! Akár batyut, akár papucsot, akár táskát, mindegy, csak belül legyen a lekvár, kívül a tészta. Isteni és abbahagyhatatlan, gyors és egyszerű.  Ami pedig a legfontosabb: igazi melengető, otthonteremtő sütemény. Sóderpartikra pedig egyenesen tökéletes!

Kenyerek

Tudjátok, még mit jó a kádban enni? Frissen sült házi kenyeret! Ezeket is másnapra sütöttem, de már a sütőben úgy illatoztak, hogy teljesen egyértelmű volt: a fürdőbe is viszek belőle. (Ez a módszer azért is jó, mert korábban gyakran megéheztek a fiúk fürdés közben – aztán meg zarándolkoltak sorban a konyhába fogmosás után... ami ugye dupla munka, és legalább fél óra csúszás.)

Eredetileg rozsos kenyeret szerettem volna, de az egyik osztálytársam olyan csodálatos képet töltött fel az épp kisült kenyeréről, hogy szinte megszólalt. Ha már úgyis dagasztásba fogtam, hát bedagasztottam egyet az ő receptje szerint is, mely így szól:

Jénais kenyér

Hozzávalók:
50 dkg liszt
1 csomag szárított élesztő
3 dl langyos víz
1 evőkanál olaj
1 kávéskanál cukor
2-3 kávéskanál só

Elkészítés: A lisztbe beleszórom az élesztőt, a cukrot, ráöntöm a langyos vizet, majd ha felfutott, beleöntöm az olajat és a sót is. Bedagasztom, meleg helyen duplájára kelesztem.
Egy közepes jénait kivajazok/olajozok, meghintem liszttel, majd beleteszem a tésztát. Tetejét bevagdosom, és jól bekenem vízzel. A jénai fedőjét is belülről bevizezem, majd lefedem a tálat. Kb. 30-40 fokra állítom a sütőt, és beteszem a tésztát. Nem melegítem elő a sütőt, így még egy kicsit tovább kel a tészta. A sütő aljába öntök egy jó pohárnyi vizet. Kb. 10 perc múlva aztán nagyobb hőfokra kapcsolom a sütőt, 200 fokon kell sütni 20 percig, majd levenni a tál tetejét, és még 20 percig tovább sütni. (Én ilyenkor is szoktam még egy kisebb adag vizet beönteni a sütő aljába.) Ha szép piros, akkor jó is. Kiveszem, alaposan bekenem megint vízzel.

Érdemes volt! Nagyon szép lett a kenyerem, igaz, a kenegetés elmaradt, de a lényeg, hogy ezúttal a tálból is sikerült kiszednem (nem úgy, mit legutóbb, mikor hasonlóval próbálkoztam). Amint kihűlt annyira, meg is szegtem, és szaladtam fel a fürdőbe, hogy le ne maradjak a jó sztorikról.

Rozsos lepénykenyér

Azért nem hagytam el azt sem, amit eredetileg beterveztem. (Na, most már tudjátok, miért nincs idő máskor enni, csak a kádban...) Untam a Ryvitát, napok óta vágyakoztam egy kis kelt kenyérre. Mégsem akartam feladni az egészségesebb étkezést: könnyebb, mozgékonyabb vagyok, és erről nem akartam lemondani – így is bűnös voltam már a leveles tésztás batyuk miatt...

Na de a kenyér nem egyszerű eset. A fehérkenyér könnyű tésztát ad, a teljes kiőrlésű már nem. A rozskenyér egészen sűrű, nekem nehezen is szárad ki a belseje. Napi eledel lett nálunk a hajdinaliszt, de „csak” hajdinaliszttel nem mertem megpróbálni. Ahhoz túl drága, hogy esetleg elrontsak egy egész adagot. Búzát nem akartam bele tenni – semmilyet. Végül rozzsal kevertem, és hogy biztosan átsüljön, kis lepénykéket sütöttem belőle.

Hozzávalók:
30 dkg rozsliszt
30 dkg hajdinaliszt
5 evőkanál étolaj
2 kiskanál szárított élesztő
2 kiskanál só
víz

Elkészítés: 15 dkg lisztet félretettem, a többi hozzávalóból laza, könnyen dagasztható tésztát készítettem, majd megkelesztettem. Amikor duplájára kelt, hozzádolgoztam a maradék lisztet, így egészen jól formázható, gyúrható tésztát kaptam. Zsemlényi adagokat szakítottam belőle, sütőpapírra tettem, és lepénnyé nyújtottam. 15-20 percig így is kelesztettem, majd 200 fokon 15-20 percig sütöttem őket.

Remekül átsültek, finom is lett, listára vettük! Az a nagy előnye is megvan, hogy sokkal hamarabb kisül, mint a vekni, és még szeletelni sem kell!

Ebből nem vittem a „partira”, de így is előbb elfogyott, mint szerettem volna. Mindenki dézsmálta. Apát úgy kellett helyreutasítani végül, hogy nekem is hagyjon belőle...

Mackóhad

Na de vissza a fürdőbe! A beszélgetés után elvileg véget is vetünk a fürdésnek, s kezdetét veheti a fogmosás. Ez sem egyszerű eset. A nagyokat végre sikerült lebeszélnem a fogkeferágásról, cserébe viszont mintha nem is mosnák olyan rendesen a fogukat. Úgyhogy mikor Flóriséval végre megvagyok, letörlöm az izzadságcseppeket a homlokomról, és túlórázok kicsit a két nagy szájában, közben megy a huzavona, hogy nyisd ki rendesen a szád, de az fáj, hidd el fiam, a fogorvos jobban fog… stb.. Ha cserélhetnék, azt mondom, akkor már inkább a szétrágott fogkefék...

Flóris pedig még kicsi. Hol van kedve megsikálni a fogát, hol nincs: neki mindenképp én mosom, és persze szórakoztatni kell közben. A nagyfiúknak anno folyton a kisvakondról meg Niels Holgersonról kellett változatos történeteket kitalálni, hogy engedjék megmosni a fogukat. Untam már nagyon, de bejáratott, jól működő dolog volt. Csak arra kellett figyelnem, hogy minél részletesebben meséljem, hogyan vásárolt a kisvakond – mondjuk - traktort. Hol volt a bolt, mit látott közben, kivel találkozott, milyen problémák adódtak. S mire nyélbe ütötte az üzletet, meg is voltam két gyerek fogsorával. Flóris azonban igazi ínyenc. Hol erre vágyik, hol arra. Néha jó a mese, néha nem. Van, hogy csak apa ölében hajlandó engedelmeskedni, van, hogy énekelni kell neki. Az sem mindegy, hogy mit. Egy ének legfeljebb két napig működik, utána elveszíti az erejét: újabbra van szükség.

Van pár dal a repertoáromban, de azért mindig nagyon megörülök, ha eszembe jut valami új. Így volt ez a Békén szusszan a mackóhad kezdetű dallal is. Egyszer csak eszembe jutott. Hogy megörültem! Szinte maguktól jöttek az ajkamra a szavak – anélkül, hogy az előző percben tudtam volna, mi lesz a következő. Örültem is, egészen addig, míg a második versszakig értem. Akkor ugrott csak be, miféle emlékre bukkantam. De Flóris beleszeretett. Nem kétszer, tizenkétszer is elénekeltette egy-egy este.
– Segíss énekelni, hogy „békén csússzon” – kérte. (Ami annyit tesz: énekeld, légy szíves.)

Ma már nincs akkora sikere a dalnak, de azért még mindig versenyben van a Fürge róka lábával.

Csúszás

És hogy miért „békén csússzon”? Mindjárt kiderül!

Legtöbbször ugyanis nem ér véget a fürdés a „sóderpartival”. Az igazi buli csak ezután következik! Eddig se nagyon lehetett bemenni a fürdőbe úszógumi nélkül, de a következő műsorszám után legfeljebb ladikkal lehet közlekedni.

Mikor kihúzzuk a dugót a kádból, Flóris még ad egy-két esélyt a jó érzésnek. Ekkor jön a kedvence, a „csúszás”. A csúszásgátlót problémamentesen eltávolítja, majd felül a kád hátsó, kellemesen lejtős szélére, és már kezdődhet is az élményfürdő! Házi-vízicsúszdaaaaa!!! És tényleg: élmény és fürdő. Kinek így, kinek úgy, de száraz nem marad senki... Ha nem egyedül van a kádban (ami azért megesik), akkor a dolog időnként átvált „kicsi a rakás, nagyot kíván”-ba, vagy újra fellángolnak a fecskendős összetűzések – mert senki nem veszi jó néven, ha teszem azt vesén vagy bármi máson rúgják, mert olykor az is megesik. Ez akár veszélyes is lehet, tudom. Észnél is vagyunk. Csak nagykorú felügyelete mellett alkalmazható, alacsony vízállánál, ügyesen. Eleinte tiltottuk, de nem sikerült leszoktatni róla a kicsit. Inkább megtanulta, hogyan kell emelni a fejét, hogy ne érjen a vízbe, és hová tegye a lábát, hogy lehetőleg senkinek ne fájjon.  Így aztán kompromisszumot kötöttünk: szigorítottuk a szabályokat, s azokból nem engedünk, valamint kéznél tartjuk a felmosófát.

Hajnyírás sütivel

Ez is egy fürdős-sütis történet, ide kívánkozik. Úgy alakult, hogy én nyírom a családot. Az első lakhelyünkön, Windsorban brutális összegeket kértek egy férfi hajnyírásért (is). És akkor még különösen meg kellett gondolni az ilyesmit. Itt már jóval olcsóbb, de közben jóval többen is lettünk - a hajak meg csak nőnek.

Tehát hajat vágtunk. Flórisnak nagyon nem tetszett a terv, mert már tudja, hogy ezután egészen biztosan hajmosás is jön. Sehogy sem akarta a dolgot. "Nekem ne vágd le a fejemet, Mamma, én így is ajanos vagyok" – egyezkedett a kis drága. Ebben meg is állapodtunk, de azért a haját muszáj volt megkurtítani. Végül apa vette az ölébe, és addig-addig beszélt neki mindenféléről, hogy úgy-ahogy (kisebb-nagyobb pontossággal, de) sikerült megnyírnom.

Míg a hajvágás tartott, sült a fügés-túrós kevert sütemény a sütőben – el kellett használni a túrót, és gondoltam, itt az ideje, hogy ezt is kipróbáljam lisztmenetes, cukormentes édességként. (Aszalt gyümölcs azért került bele elég...)

Flóris a hajvágás után sem derült jobb kedvre - hisz a hajmosás, a feketeleves még hátravolt. Nyűgös-nyávogós hangulata lett, semmi sem volt jó.

– Gyere, Flóris, felmegyünk fürödni! - javasolta az apja, mikor aztán őt is megszabadítottam fényes hajkoronájától. (És sajnos a „koronát” lassan szó szerint kell venni.) De rosszabbat nem is mondhatott volna.
– Neeeem akajok!
– Tudod mit, ha kész a süti, viszek nektek. Mit szólsz?

Így sem tetszett a dolog, de Kelemen kitalált neki valami eszetlenséget: fönt majd karatézunk – ez volt épp az aktuális dili. Ez teljesen felvillanyozta a kicsit. Ment, szaladt a bátyja után az emeletre, és már hallottam is, hogy „karatéznak”. Aztán apa is utánuk ment, és következett a szokásos vízi program. Majd szauna. Én meg kiszedtem a süteményt, és kihasználtam a férfiak távollétét: gyorsan le is fényképeztem. Szerencsére – mert különben meg se tudtam volna mutatni nektek.

Aztán a fürdős tálcára tettem nyolc szeletet (majdnem a felét), és vittem a fürdőbe. Mindenki éhes volt már, mert a hajnyírás miatt a vacsora csak ez után következett (hajasan nem lehet asztalhoz ülni!), úgyhogy mint a karvaly vetették rá magukat a fügés-túrósra. Nem hiszem, hogy valaha elfelejtem, amit akkor láttam. Négy pasi ül a kádban. Gőz és néma csend honol. Sütiznek. Se karate, se lődözés. Se csúzsás, se pankráció. Még sóderparti sem, csak néha egy-egy kérdés, hogy van-e még.

A végén azért lett egy kis méltatlankodás hogy "csak kettő" jutott mindenkinek... Képesek lettek volna leküldeni a maradékért...

Fügés-túrós kevert sütemény ("Hajnyírós süti")

Hozzávalók:
10 dkg darált müzli (a kávédaráló mindent visz, majd meglátod! )
6 dkg hajdinaliszt
7,5 dkg vaj
2 banán
2 nagy sárgarépa lereszelve
3 aszalt füge
1/3 vaníliarúd kikapart belseje
2 egész tojás
1 teáskanál sütőpor
A töltelékhez:
25 dkg túró
5 dkg darált mandula
7 dkg mazsola
4 dkg vaj
1 tojás
1 kiskanál reszelt citromhéj

Elkészítés: A fügét, a banánt, a reszelt répát, a vaníliát és a vajat turmixgépben összekeverem, majd kiöntve ezt a masszát alaposan kikeverem a 2 egész tojással. Majd hozzáadom a müzlit, a hajdinalisztet és a sütőport, összekeverem, és sütőpapírral bélelt tepsibe öntöm. 180 fokon sütöm 20 percig.
Míg sül, a turmixgépben összedolgozom a mazsolát és a túrót. Ha a mazsola már elég apró, jöhet a többi is: tojás, vaj, mandula, cirtomhéj.
A kész masszát a 20 perce már sülő tészta tetejére kenem, és visszadugom a sütőbe még legalább 25 percre. Ellenőrizzük tűpróbával!
Nekem a teteje kicsit megpirult, mire jó lett a túró a tetején, de belül fehér maradt a krém. Sem az ízén, sem a látványon nem rontott ez a barnaság Legközelebb füge helyett sárgabarackkal fogom kipróbálni!

(Aki a zsírt is feketelistára tette, annak ez nem a legjobb választás, de aki csak a lisztet és a finomított cukrokat kerüli, vagy csak egészséges süteményeket szeretne készíteni a családnak, annak jó szívvel ajánlom!)

Sok fürdős sztorim van, mindet le se írhatnám, de az biztos, hogy ezek a nap legjobb pillanatai. Itt születnek a nagy ötletek, tervek, szójátékok, viccek.

 - Flóris, ne csússz le! - kértem - Fájni fog... - és már előre féltem, kit hogyan talál el...
De őt nem lehetett eltántorítani. Szinte rábeszélt:
 - Ne félj, Mamma, nem fog. Ez gyógycsúszás lesz!