Van, aki még halványan emlékszik arra a biológia órára, ahol azt tanították, hogy sokan azt gondolják, hogy a mandula és például a dió és a mogyoró, rendszertanilag, egy házból való testvérek, ám valójában a mandula legközelebbi rokonai a csonthéjasok családjába tartozó barackfélék. Ez az oka tehát a közös ízvilágnak. Azonban van egy jelentős különbség a mandula és a mandula ízű sárgabarck-bél között: az amigdalin-tartalom. Míg az édes, temresztett mandulában nincs, addig a sárgabarackmagban van bőven.
De mi is ez az amigdalin?
Azt már a XIX. század első felében felfedezték, hogy a barackmag élettani hatásaiért ez az anyag a felelős, és meg is próbálták rákgyógyításra használni. A kísérletek azonban hamarosan félbeszakadtak, mert kiderült, hogy az amigdalinból a szervezetben ciánhidrogén szabadul fel, ami a legerősebb mérgek egyike. Így érthető, hogy az amerikai, mind az európai hatóságok betiltották az amigdalin forgalmazását, és az ezzel folytatott klinikai kísérleteket is. (Ennek ellenére még mindig forgalomban vannak rákellenes hatását hirdető laetrinkészítmények, amik a B-17 név alatt is megtalálhatóak - ezek gyakorlatilag sárgabarack- vagy mandulamag-kivonatot tartalmaznak, hatásuk kétségbevonható.)
Akkor most együk vagy ne együk?
Aki gyerekkora óta rajong a szárított, feltört sárgabarckmagért, az se keseredjen el: az Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóság felnőtteknek naponta maximum 3 kisebb sárgabarackmag fogyasztását javasolja, ellenkező esetben mérgezéses tünetek jelentkezhetnek. Kisgyermekeknél már akár egyetlen szárított sárgabarackmag is megnövelheti a szervezet cián-hidrogén-szintjét, számukra maximum 60 milligramm, azaz körülbelül egy fél magnyi dózis lehet ártalmatlan!
(Forrás: Nébih.hu)
.jpg)
-(1).jpg)