Dédi

Mamanak hivtam mindig, csak kesobb, mikor mar nekem is lettek gyerekeim, akkor lett Dedi. 1906-ban szuletett, sokszor emlegette, hogy 8 evesen mar egyedul fozott, amikor az anyukaja beteg volt, s neki, mint legnagyobbnak az 5 gyerek kozul, helyt kellett allnia.

Az elso probalkozasnal a galuskat hideg vizbe szaggatta, idos fejjel mar nevetett rajta. Amikor meg iskolaba jart - sajnos nem sokaig  a haboru es a szegenyseg miatt - a hosszu utra telen forro sult krumplit kapott a zsebebe, ami melegitette, es utana meg is lehetett enni.
 
Nem volt konnyu az elete, haboru, oszirozsas forradalom, meg egy haboru kesobb, folyamatos kuzdelem a mindennapokban. Kozben csaladja lett es osszesen 9 gyereke szuletett, egy ikerpar is volt koztuk. Az ikrek kozul - mindketten lanyok - a szebb, eletrevalobb es egeszsegesebb tudogyulladasban meghalt, amikor egy eves volt.

Az utolso - ven fejjel, ahogy o mondta, 40 eves koraban szult - gyereke lett a tamasza elete vegeig: az en anyukam. Egy haztartasban eltunk es el sem tudtam kepzelni, hogy vannak gyerekek, akik nem laknak mindig a nagymamajukkal. Oviba sem kellett jarnom, egeszen addig, amig iskolaba nem mentem, tartott a vegtelen jatekok es szabadsag korszaka. Nem kellett kulcs, hiszen mindig otthon volt, amikor iskolabol hazaertem. Ebed is volt, frissen fozott, finom es taplalo. Azt hiszem, nem fogtam fel akkortajt, hogy milyen jo dolgom van.

 
Az egyik legszebb emlekem, hogy amikor kicsi voltam, hosszu-hosszu ideig az elso eperszemeket, amik megertek, mindig leszedte, es odarakta a teraszasztalra mire felkeltem, es azt mondta, hogy ezeket a sargarigo hozta nekem hajnalban. En pedig minden fenntartas nelkul elhittem.
 
Nagymama barmit is fozott, fantasztikus etelek kerekedtek ki a keze alol. Nem csoda, hiszen fiatalabb koraban meg a sajat csaladja koreben 10 emberre fozott, es nyarankent jottek a varosi rokonok is nyaralni. Amit mi mostansag tanulunk - helyi hozzavalokkal fozni, az evszaknak megfeleloen - neki magatol ertetodo volt. Hiszen megtermett minden a kiskertben, voltak csirkek, disznovagas is volt minden evben.
 
Amikre szivesen emlekszem? Az elso tavaszi rantott csirke, a kertbol szedett zsenge fejes salataval. Az egyszeru sult csirke, amit olyan inycsiklandozoan izesre es ropogosra tudott sutni. Mindig ott labatlankodtam, ha tesztat gyurt. Pillanatok alatt kisodorta, es boszorkanyos ugyesseggel vagta a cernameteltet, kockatesztat. A kalacsok, amiket kezzel dagasztott, fankok es lekvaros buktak mind tokeletesre sikerultek. Mostanaban sokat gondolok a fahejas kalacsra, es mar-mar neki is allnek, de valahogy visszatart, hatha megsem olyanra sikerul, mint amilyenre emlekszem. Miert is nem kerdeztem tobbet, mit es hogyan is csinalt?
 
Nyaron sokszor keszitett uzsonnara sult sonkat, ugy, hogy a hazilag fustolt sonkat jo vastag szeletekre vagta, es vizben sokaig parolta. Ezzel sos izet is megszeliditette, es amikor jo puha volt, kis zsirban atsutotte, pirosra. Melle friss kenyer es ecettel megbolonditott parolt-sult voroshagyma jart. Mennyei volt!
 
Apropo, kenyer.
Regen falun az asszonyok maguk sutottek a kenyeret. Balatonkilitin a helyi pekhez hordtak, aki kisutotte a kemenceben. Allitolag mindig dicserte a mamat, hogy neki van a legszebb kenyere. A maradek kis kenyertesztabol keszult a "pompos". Olyan sokszor emlegette, hogy egyszer rabeszeltuk, hogy dagasszon kenyeret es sussunk egyet otthon. El is keszult. Igaz, hogy a gaztuzhely sutojeben kellett megsutni, mert a pek mar nem elt, unokai a peksegben meg mar reg nem vallaltak kenyersutest senkinek, de azert szep kerek, ropogos heju kenyer lett belole. Igaz, en, aki a bolti kenyerhez voltam szokva, nem igazan ertettem, miert mondtak, hogy annyira jo az otthoni kenyer. Valoszinu, ha most kostolhatnam megint, mast gondolnek rola.
 
A ferjem sokszor emlegeti, hogy amikor megismerkedtunk es talan eloszor jart nalunk, es a nagymama meghivta, hogy jojjon, es ebedeljen velunk - az dontotte el vegleg, hogy jo helyen keresgel. Ebben azert nem hiszek annyira, mert mas is kell egy jol mukodo kapcsolathoz, de azert jo sztori es meg szoktunk emlekezni rola, hogy a mama kacsasultje dontott, es o "fogta" meg nekem a jovendobelimet. Ha igaz, hogy egy ferfi szivehez a gyomran keresztul vezet az ut, nos ebben az esetben a tortenet feltetlenul helytallo. Biztos a ferjem ugy gondolta, ahol a nagymama ilyen jol foz, ott talan az unoka sem lehet csapnivalo a fozesben es nem fog ehenhalni mellettem. Ami igaz is, nem halt ehen, es az akkori versenysulyat mar reg meghaladta par kiloval...
 
Nincs fennmaradt receptkonyv a mama utan. Az egyszeru, hetkoznapi eteleket keszitette mindennapi hozzavalokbol. De benne volt a szeretete minden egyes levesben es a legegyszerubb kaposztas tesztaban vagy rakott krumpliban is.
 
A dedinek szep, hosszu elet jutott. Nagyon sokaig jo egeszsegnek orvendhettett, es a 100. szuletesnapjan Siofok polgarmestere is koszontotte. Meg a 101-et is megerte, de utana hamarosan egy majusi delutanon orokre elaludt.
 
Sajnalom, hogy nem tudok szebben, jobban es tobb tortenetet irni rola. Valoszinuleg azert, mert azokhoz az emberekhez tartozott, akik "csak" mindig ott vannak, teszik csendben a dolgukat, es igazabol akkor jovunk ra, hogy mit veszitettunk, ha mar nincsenek velunk tobbe.
 
Koszonom, hogy meselhettem. Jo volt vele egyutt lenni egy kicsit, meg ha csak gondolatban is.