A gasztronómiai névadásba időnként a történelem is beleszól. Például a csirke marengói módra az olasz hadszíntéren diadalmaskodó Napóleonra emlékeztet, a tésztába csomagolva megsütött bélszínről pedig Arthur Wellesley (1769–1852), Wellington első hercege jut eszünkbe.
Az angol hadvezér és államférfi állítólag a történelmi jelentőségű csatát követő ünnepi lakomán fogyasztotta az ínyencfogást, amely a fáma szerint nem is a személyéről, hanem jellegzetes csizmájáról kapta a nevét.
Utólag nehéz kideríteni, mi a valóság – az a lényeg, hogy a gombapéppel és vajas leveles tésztában sütött színhús mennyeien omlós és puha marad.
A fantasztikus étel valójában már régebb óta létezett Franciaországban, azzal a különbséggel, hogy a filet de bœuf en croûte (bélszín kéregben) hagyományosan libamájpástétommal készült. A waterlooi győztes azonban nem kedvelte a libamájat, ezért azt a szakácsa gombával helyettesítette.
A napóleoni háborúk konfliktussorozatát lezáró, sokáig elhúzódó bécsi béketárgyalásokon a diplomaták nemcsak tárgyaltak, hanem finom ételeket is ettek, sőt szórakozni sem átallottak. (Nem véletlen, hogy az 1814–15-ös eseményt táncoló kongresszusként említik a történelemkönyvek.) A koronás fők és a legmagasabb rangú tárgyaló felek – köztük a Nagy-Britanniát képviselő Wellington – magukkal vitték az osztrák császárvárosba szakácsaikat, akik egymással versenyezve kreálták számukra a finomságokat. A kongresszus idején többször az asztalra kerülő Wellington bélszín nagy sikert aratott, és ennek köszönhetően világhódító diadalútra indult.
A Wellington módra készített angol bélszín ma is ünnepi fogásnak számít. Az ínyencek a gombatölteléket vargányával, a köretként kínált burgonyapürét pedig szarvasgombával gazdagítják.
.jpg)
-(1).jpg)
.jpg)
.jpg)
