Keress receptre vagy hozzávalóra
Recept feltöltés

Veszélyes csokitorta és egyéb kalandok

Megérkeztünk. Valahogy nehezen jön a számra ez a kifejezés ebben a kontextusban, de - tetszik vagy nem - itt és most itthon vagyunk. S ez nem csak a gyerekek viselkedésén látszik, én magam is érzem. A saját konyha, a hazai pálya (na, ugye?) előnyei szemmel láthatóak, sőt ízlelhetőek is.
Otthonról hazafelé

Na de ne rohanjunk annyira előre! Ez a megérkezés most sem volt egyszerű menet. Hosszan-hosszan jöttünk, sűrű sötét autópályákon, hegyeken-völgyeken és völgyhidakon át. Sokat évelődtünk, bucsálódtunk, mire odaértünk. Kezünket-lábunkat elültük (igen, én speciel még a kezemet is), nyakunkat elfeküdtük, szemünket nehezen tartottuk nyitva. Sok-sok Benedek Elek-mesét hallgattunk, s már kezdtük azt hinni, hogy benzin helyett az autó is azzal működik. De nem: az utolsó pillanatban, amikor pedig már amúgy is “szednünk kellett a lábunkat”, Belgiumban keresnünk kellett egy kutat, ami abban az országban valahogy nem is olyan könnyű. Mert azon a szakaszon, ahol nekünk már nagyon is aktuális volt, nem az autópálya mellett voltak töltőállomások, hanem az autópálya melletti településeken. Nem estek messze, de azért a kettő nem ugyanaz. Különösen, hogy mindjárt az első be volt zárva (vasárnap este volt), a másodikon épp elfogyott a benzin, a harmadikon pedig nem volt pelenkázó, így állva tettem tisztába szerencsétlen kölykecskét, aki már így is eleget szenvedett amiatt, hogy nem állhattunk meg azonnal, mikor szólt, hogy kellene…

Egy szó mint száz: le is késtük a kompunkat, helyesebben túl későn értünk oda, és minket meg az előttünk levő autót már csak a következő, két órával későbbi hajóra engedtek fel. Így aztán az éjszaka közepén még küzdöttünk egy sort a tengerparti, éjszakai hideggel, mi felnőttek az álmossággal, a gyerekek az unalommal (mert bár este 10 is elmúlt, egy álló autóban valahogy képtelenség gyerekfejjel elaludni…) Aztán álmosan és viharverten, de végül is feljutottunk a hajnali 1 órás kompra, másfél órát utaztunk, fél kettőkor kikötöttünk (greenwich-i idő szerint), fél hatra pedig megérkeztünk a házunk elé... Ez volt a viszontagságos része a dolognak. De volt jó is!

Kalandok a bajor erdőben

Az odafele jól bevált útvonalat és menterendet követtük: Győr – Bajorország - Calais – Dover – Somerset. Az elején még minden flottul ment. Győrben olyan csoda történt, ami családos életünkben először esett meg velünk: idejében el tudtunk indulni! Így aztán még kétszeri-háromszori pihenővel is remek időt futottunk. Négy körül ott voltunk a barátainknál, ahol már előkészülőben volt egy remek grillparty, szállingóztak a külhonba szakadt magyar orvosok, hogy sütögessék a hamburgerüket. Annál az osztálytársaméknál szálltunk meg, akinél már odafelé is megpihentünk. A múltkor annyira jól éreztük ott magunkat, úgy döntöttünk, most hosszabban időzünk náluk.

Hamburgeres grillsütés volt – magam sem kértem volna másképp. És most jöjjön a hamburger dicsérete! Mert bizony szeretem. A hot dogtól kiszaladok a világból, de a hamburger a gyengém. Utcai büfében már nem merek próbálkozni, mert azt bizony ki kell ismerni. Amilyen egyszerű ez az étel, annyira el is lehet rontani. Ez a titka a hírhedt gyorsétterem-láncok sikerének. Ott tudod, milyen ízű lesz, amit kapsz (de sajnos van pár dolog, amire jobb nem gondolni, mielőtt beleharapunk). Ezért van, hogy néha, nagyon ritkán, kábé évente kétszer, mégis rákívánok egy ismerős és elfogadott ízű hamburgerre, és napszemüvegben, kapucniban, lehajtott fejjel, a lelkifurdalással küzdve, de bemerészkedek egy ilyen helyre… Ezt mostantól nem kell megtennem, hamarosan kézhez kapom ugyanis Reni hamburger receptjét, és itthon is elkészíthetem: egészséges lesz, és jobb, mint bármelyik, amit eddig ettem. Már alig várom!!!

A másnap kényelmesen telt. Nappal ejtőztünk, elsétáltunk a faluba, megnéztük a helyi bencés gimnáziumot (hogy mi mindig belebotlunk egy ilyenbe…) és a hozzá tartozó letaglózóan barokk templomot (pontos stílusmeghatározás: „brutálbarokk”.) Visszafelé beültünk a sörkertbe, délután pedig tettünk egy rövid sétát a bajor hegyek között.

A barokk után romantika a javából!! Ritkán adódik alkalmam fenyőerdőben járni. Ilyenkor mindig elfog a Grimm-mesék hangulata. Megértem például, mit jelent a „sűrű, sötét erdő”. A fiaim is segítettek ebben: nekifogtak áfonyát keresni, és én rögtön láttam, hogyan is lehet letérni az útról, és veszélyes kalandokba keveredni. Megértettem Piroskát, Jancsit és Juliskát,  Grimméket és azokat a „népeket”, akiknek az ajkán ezek a mesék eredetileg megszülettek. Magam is szinte lestem a farkast. Sőt Strauss is eszembe jutott, meg egy-két romantikus festő. Különösen mikor kiültünk az egyik sziklára, és végignéztünk a tájon. Az elénk táruló kép is felejthetetlen volt, engem mégis inkább a színek nyűgöztek le: kék és zöld mindenféle árnyalatban, éles és homályos, itt ragyogóan tiszta, ott ködös, piros háztetők a távolban. Mesés.

Egy boszorka van…

S ha már Grimm, legyen kövér! Helyben is vagyunk. Lassan ugyanis tényleg ide jutunk. A három fiút, mint feltételt, már teljesítettük. De van más is. Ha nem vigyázok, javasasszony lesz belőlem. És ez még a jobbik lehetőség…

Mikor megérkeztünk, igazi elburjánzott kert fogadott! Csodálatos egy rendes, gondos angol kert, de azért meg kell hagyni, ennek is megvan a maga varázsa! Ráadásul tele gyógynövénnyel: van rengeteg cirtomfüvem, háromféle mentám, édesköményem, tejoltó galajom (na abból több is, mint kéne), apróvirágú füzike, angelika, mindenütt bújik az igazi zsenge, friss csalán… (Próbáltatok már csalánteát épp csak előbújt 10 centis hajtásokból? Egészen más íze van!!! Határozottan állítom, hogy finom!) És van persze kakukkfű és rengeteg orbáncfű, ez utóbbiból egy adagot már meg is szárítottam, s most, hazaérve el is tettem szépen a sötét, téli napokra. Olajat, talán még tinktúrát is fogok készíteni, csak várom a napsütést: mert a napon szedett növények hatékonyabbak állítólag.

Szóval itt ez a rengeteg gyógy- és fűszernövény, az összeset még le sem írtam. Persze minden egymás hegyén-hátán: rendesen meglátszik a kerten, hogy 1 hónapig távol voltunk, lesz vele munka elég, de gondolom, decemberig végzek.

Dzsumbuj van, mégis szép. Kikeltek a lepkék, és ostromolják a levendulát, nyári orgonát. Néhány zöld paradicsomra is ráakadtam az ősrengetegben. Azt mondják, ne várjam, hogy megérik, tegyem el télire így, zölden…

Apropó: „télire”! Rég terveztem, és nem régen ígértem is, hogy megadok egy savanyúság-receptet. Nem én kísérleteztem ki, én is úgy kaptam, kedves emlék a szívemnek, vegyétek Ti is szeretettel!

Savanyú paprika

Hozzávalók:
jó érett (már sárguló) tölteni való paprika vagy lecsópaprika, esetleg kaliforniai (én itt csak ez utóbbihoz jutok hozzá, de ezzel is nagyon finom)
egész bors
babárlevél
kapor
torma
tartósítónak szalicil, vagy ami bevált korábban
A felöntőléhez:
1 liter vízre számoljunk
1 evőkanál sót
7 bő evőkanál cukrot
2 dl 10 %-os ecetet (ha 20%-osunk van, akkor előbb hígítsuk 10%-osra!)

Elkészítés: A hosszában 3-5 darabra vágott paprikákat elhelyezzük az alaposan kimosott üvegekbe, 1-1 babérlevelet, pár szem egész feketeborsot, egy kisebb darab tormát (akkorát, mint egy 2-3 centis ceruzadarab) és kaporlevelet teszünk közéjük. Nem baj, ha látszik: szép látvány!
Közben már főhet a felöntőlé: a víz, ecet, só, cukor. 2 adaggal kell kb. 3-4 db 7 decis üvegre, de pontosan sosem tudom kiszámolni. Gyakran megesik, hogy főznöm kell még egy adagot. Ha marad, az a könnyebb dolog: eltehetjük a hűtőbe, jó lesz salátalének.
Vigyázzuk: keverjük el alaposan a cukrot az alján, mielőtt feltesszük forrni, nehogy karamellizálódjon!
A levet felforraljuk, majd a paprikával, fűszerrel töltött üvegekbe öntjük. 1-1 mokkáskanál szalicilt teszünk a tetejükre, alaposan lezárjuk az üvegeket, majd szárazdunsztba tesszük másnapig.
Próbáljátok ki, nem fogjátok megbánni!

Veszélyesen élünk!

Elérkezett az idő, amikor a fiúk maguk készíthetik a tízóraijukat. Ha nincs túl közel Flóris és felügyelem őket, akkor élesebb késsel is vághatnak. Van, akinek ez igazi örömet okoz, van, aki néha szerencsétlenkedik egy sort. A legutóbb épp Sebőnek nem akart sikerülni semmi: a sonka kiesett a kezéből, a kés nem akart vágni, és még a barna kenyér sem változott át fehérré, hiába nyafogott, hogy ő most fehéret enne…
– Jájj, de nehéz az élet, fiam! - mondtam neki.
– Könnu az élet! - feleselt vissza rögtön Flóris, és már előre vigyorgott, mert valahogy mindig érzi, mikor mond olyat, amin mi is nevetni fogunk.
És igaz, neki most könnyű is: a fenti önállósodás jegyében most szokik le (immár másodszor) a pelenkáról. Most kisgatyában, harisnyában flangál egész nap a lakásban… Mondom, veszélyesen élünk…!

Tényleg lehet valami a dologban, rám jött a vakmerőség vagy mi, mert mikor arra került a sor, hogy tortát süssek Sebő fiam 7. születésnapjára (amit egyébként Magyarországon már jó előre megünnepeltünk – kétszer is!), akkor nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy kipróbáljak ismét egy régi jól bevált csokitortát, amibe bizony nyers tojás (!!) kell. Én, a paranoiás! Meg is sütöttem, meg is ettük, meg is maradtunk. Legközelebb házi majonézt készítek.

A tortához még – no meg a veszélyekhez. Került bele vanília-aroma is. Ez az eredeti receptben nem szerepel, és tudjátok, ahol lehet, kerülöm is az aromákat. A mostani esetnek meg is van a maga története.

A tortalap már kész volt, a krémbe épp kevertem az utolsó hozzávalót. Sebő ott kotnyeleskedett persze, meg rágta a fülemet, hogy mikor gyurmázhatnak már a cukormázzal… Mutatom neki, hogy kész a krém, kóstolja meg. Az orra alá dugom, de arrébb húzódik. “Mi baj? “- kérdem. “Nem tetszik a szaga” - tapos belém hihetetlen érzékenységgel. Nem mondom, hogy jólesett, de hát ez mégis az ő tortája, jó lenne, ha nem viszolyogna a “szagától”, meg hát szülinapos is, 7 éves lett az a picike legényke, akit először hoztam a világra, és erről aznap nem nagyon lehetett megfeledkezni, mert már előző este elkezdtük a múltidézést.

Nekem is egész nap a 7 évvel korábbi események jutottak eszembe: ilyenkor már vajúdtam, ekkor tették a pocakomra, akkor láttam őt először, köszöntünk egymásnak, s mindketten megnyugodtunk… Ilyenek jártak a fejemben, míg a veszélyes krémet kevertem. Az is eszembe jutott, hogy ennek a speciális gyereknek van pár speciális dolga. Például hogy nem bírja a porcukor illatát. Nyilván most is ezt érezte ki a krémből, ezért nem tetszett neki, és innen jött a vanília ötlete. Illik a kakaóhoz, erős illata is van, és mivel csak aromám volt itthon, az került bele. Pontosan 3 csepp. Finomabb lett tőle - és még veszélyesebb. De elmúlt a porcukor-szag, és megint mindenki boldog volt.

Veszélyes csokitorta

Hozzávalók:
A krémhez:

26 dkg vaj
13,5 dkg porcukor
10 dkg vaníliás cukor
2 evőkanál keserű kakaópor
5 tojás sárgája
2 evőkanál tejszín
3 csepp vanília-aroma

Elkészítés: 6 tojásból piskótát készítettem a szokásos vizes piskótám receptje alapján. Mivel Sebő külön kérése volt, hogy a tészta kakaós is legyen meg ne is (mint a Mátyás király-mesében), ezért most a piskótatészta második felébe kakaóport is tettem, de egyben, egymás tetején sütöttem ki a kétféle tésztát: össze is keveredtek egy kicsit – ami egyáltalán nem vált kárukra.
Míg a piskóta sült és hűlt, addig kikevertem a krémet. Ilyen gyors krémmel már régen volt dolgom! Fontos, hogy jól keverhető, teljesen szobahőmérsékletű legyen a vaj, de ha ez megvan, akkor egyenes az út. A vajban alaposan elkeverem a cukrokat, majd beleszitálom a kakaóport, azzal is elkeverem. Ekkor jön a tojások sárgája, nyersen, majd a tejszín és a vanília-aroma.
A tésztát 3 lapra osztottam, és megkentem a krémmel, majd hűtőbe tettem. Később csokimázat kentem rá, és arra jöttek a díszek.

Ünnepi vacsora

Az ünneplést vacsorával kezdtük. Nem régóta voltunk még csak itthon, egymás közt. Az otthon melegét erősítette minden közösen elfogyasztott meleg étel (különösen, hogy odakinn több napja esett). Az ünneplésből sem maradhatott ki a közös vacsora. Nem megszokottat főztem, de a megszokott, ismerős pályákon mozogtam, és mellém állt a szerencse, meg biztosan sokat segítettek a melengető gondolatok, amik közt ezt a napot töltöttem: nagyon finom ünnepi menüt sikerült összehoznom.

Tudom, sok már a recept, de megosztom ezt is, mert ettől kicsit úgy érzem, az örömömben is osztozhatok Veletek.

Mustáros-paprikakrémes csirkecombok

Hozzávalók:
5-6 csirkecomb
1 evőkanál dijoni mustár (vagy másmilyen)
2 kiskanál pritamin paprika-krém
2-3 evőkanál olaj + egy kevés az elősütéshez

1-1,5 dl félszáraz fehérbor
1 nagy fej vöröshagyma hosszanti csíkokra vágva
1 gerezd fokhagyma

Elkészítés: A húsokat besóztam – de enyhébben, mint máskor, mert a paprikakrémben is volt só. Erre vigyázzunk! A mustárt olajjal elkevertem. /Én most az erdei gombás olajat használtam erre, mert azt hittem, ezzel adom meg a jó ízét az egésznek, csak aztán jutott eszembe, hogy tegyek bele paprikakrémet is. Így utólag azt mondhatom: biztos vagyok benne, hogy szimpla napraforgóolajjal is tökéletes, ugyanis nem a gombaíz, hanem a hagymák és a paprika íze dominált a húson./ Ezután a paprikakrémet is belekevertem, és az egészet eloszlattam a sózott combok felületén.
Míg a hagymákat felszeltem, addig állni hagytam a húsokat, majd nagy lángon, kevés olajon mindkét oldalukat elősütöttem, és egy jénai tál alján helyeztem el őket.

A visszamaradt olajon megpirítottam a hagymákat (először a vöröshagymát tettem bele, majd 1 perc múlva a fokhagymát is), felöntöttem borral (hideg volt a borom, hagytam, hogy kicsit összemelegedjenek), s az egészet olajostul, hagymástul, borostul a húsok tetejére öntöttem.
210 fokos, előmelegített sütőben sütöttem kb.1 órán át.

Köles-krumplipüré zöldekkel

Hozzávalók:
6-7 szem krumpli
1 pohár (kb. 2 dl) köles
1 szál angolzeller (szárzeller)
1 csokor metélőhagyma

2 evőkanál tejföl
5 dkg vaj

Elkészítés: A kölest és a krumplit külön edényben főzöm. A krumplikat kockára vágom, és sóval felteszem főni. A kölest kétszeres mennyiségű vízzel (ez esetben 2 pohárnyival ill. 4 dl-rel) felteszem főni, ezt is sózom. A zellert kb. 1 centis szeletekre vágom, és ezt is beleteszem, valamint a metélőhagyma felét is beledarabolom. Lassú tűzön főzöm. Vigyázzunk, hamar kész! Szabad keverni, hisz úgyis püré lesz belőle.
A köles készül majd el előbb, azt félrehúzzuk. Mikor a krumpli is puha, leszűrjük, majd egy nagy edényben alaposan összekeverjük a kölessel, a tejföllel és a vajjal. Krumplitörővel törögetni felesleges, így is pürésedik, és az külön jó, hogy pár “rágható elem” is marad benne: zeller, néhány krumpli, ami nem esett szét a keverésnél.
Melegen tálaljuk, de ha kicsit várni kell még az étkezésig, tegyük be a kikapcsolt sütőbe addig! Közvetlenül a tálalás előtt daraboljuk rá a maradék metélőhagymát.

A fent leírt savanyú paprikával fogyasztottuk: remekül illett hozzá.

Csak kísérlet volt az egész, de annyira finom! Vagy csak nagyon vágytam már valami “hazaira”, a sok vendégeskedés után, valami olyasmire, amilyet én szoktam, nem tudom, de ha nem írnám ezt a blogot, ezeket a recepteket akkor is lefirkantottam volna, el ne vesszenek: ami engem illet, máskor is szeretnék ilyet enni, ilyet főzni! El is határoztam, hogy a legközelebbi vendégség alkalmával ez a paprikakrémes hús és a köleses krumpli biztosan nem marad el. Nektek is, s mindenki másnak szívből ajánlom!

Összesűrűsödtek az események: hosszú lett  a beszámoló. De biztos nem bánjátok nagyon! Pedig ha tudnátok, mennyi mindent kihagytam! Azt hiszem, feltöltődtem odahaza, most megint ezer tervem van – s ez csak a konyhai részleg!

  • Kinyomtatom
  • Elmentem
  • Elküldöm
Promóció

Hozzászólások

arahel
Kedves Micsuda! Én is köszönöm, hogy ezt megírtad! Most Te vidítottál fel engem! :))
micsuda
Kedves Ráhel, kikívánkozik belőlem, hogy úgy szeretem olvasni a blogodat! Olyan kedves, vidám, napsütéses, és közben az \"egyszerű de nagyszerű\" konyha. Olyan igazi! Köszönöm, mindig felvidít.

Magazin