Na persze ennek már nyoma sincs, de akkor kissé rosszul érintett, hogy esőből jöttem az esőbe, s a nyári ruhák mind csak várták a sorukat a bőrönd aljában. A mai napra azonban ennek a bosszantó egy hétnek az emléke erősen homályba vész, s épp azon vagyunk, hogy valahogy életben maradjunk addig, amíg alábbhagy a hőség, szegény Flóris gyerek ugyanis nagyon nem bírja, és éjjelente koncerteket ad (egy éjjel többet is), mert nem bír aludni. Mi még csak elviselnénk valahogy a meleget, de a síró baba nyugtatgatása közben viszonylag nehéz aludni.
Eredetileg még Angliai élményekről írtam volna - volt egy napunk, ami igazán megérne egy misét -, de azóta annyi, de annyi minden történt velünk, és minden olyan más, és olyan jó idehaza, hogy ebben a pillanatban még az a nap sem tűnik olyan fontosnak. Az is igaz, hogy nem a tűzhely körül forog mostanában az életem - azért az ételek élvezete továbbra is fontos helyen szerepel - de akad pár dolog, amit most (pláne ebben a nagy melegben) előbbre sorolunk.
Cukkinis fasírt és legácsa az útra
Már a hazaút is felért egy kalanddal: most először autóval vágtunk neki a nagy útnak. Két napig utaztunk, alaposan meg kellett szervezni mindent, mivel étkezésre semmiképp sem akartunk költeni út közben, össze kellett állítani egy két napra szóló terülj asztalkámat is. S mivel hosszabb kiruccanás előtt voltunk, a hűtőt is le kellett meríteni (ismét). A fasírozottas szendvics mellett döntöttem - de nem hagyhattam elveszni a hűtőben várakozó cukkinit sem: lereszeltem, besóztam, kinyomkodtam a levét, és belesütöttem (az egyébként húsos) fasírozottba. Amikor kihűlt, szeleteket vágtam belőle, toast kenyér közé tettem, némi uborka, fejes saláta társaságában. Ezen kívül, egy külön külön dobozt is megtöltöttem zöldségekkel: hosszában elvágott sárgarépák, szárzellerek, további uborkák, paprikák álltak a rendelkezésünkre az úton.
Rágcsálnivalóról is gondoskodni kellett. Beszereztünk pár instant cikket (kukoricás puffancs, rizses keksz, müzliszelet, aszalt gyümölcsök), kiderült, hogy épp elegendő és épp megfelelő élelmiszer akad a hűtőben ahhoz, hogy elkészítem a múltkor olyan nagy sikert aratott vendégváró kiflit/pogácsát. Épp csak időm nem volt, hogy szaggassam vagy hajtogassam őket. Mégis úgy döntöttem, megcsinálom, csak pogácsa vagy kifli helyett most lepény formában. Mindent ugyanúgy tettem, mint az előző receptnél, csak így egyben jóval több sütést igényelt. Kb. 3/4 órán át sütöttem. Két lepény volt: a csúnyábbikat mindjárt meg is ettük frissiben, melegében. A másikat rácsra tettem, és mikor kihűlt, felszeleteltem és dobozoltam.
Otthonról hazafelé
Másnap hajnali kettőkor keltünk, és háromkor már úton voltunk Dover felé. Azt hittük, hogy a fiúk fel sem ébrednek - vagy nagyot alszanak, míg megérkezünk a kikötőbe -, de persze egyáltalán nem így volt. A picike aludt ugyan, de a két nagy tágra nyitott szemekkel kémlelte az utat - a sötétben. A kompon találtunk egy "játszóteret" meg néhány lengyel kisgyereket, úgyhogy ott sem aludt senki, de alapvetően minden rendben volt. Kelemen és én rosszullevős fajták vagyunk (autóban, hullámvasúton, hajón), és eleinte aggódtam is, mert itt most nemigen lehetett a távolban kinézni valami nem mozgó pontot... de nem lett baj. Kele el volt foglalva a szaladozással, én meg épp csak szédültem egy picit. A kontinensen azután elaludtak a nagyok is.
Volt nálunk egy napra való Benedek Elek mese meg Kolompos (CD-n), kb. két óránként meg is álltunk, s a nasik különösen nagy szolgálatot tettek olykor. Kellemes, borús idő volt aznap arra, amerre jártunk: nem túl meleg, de azért kellemes, nem sütött a nap, de nem is esett: tökéletes volt ehhez a hosszú utazáshoz. Az alvásokat nem mindig sikerült jól egyeztetni, valamelyik gyerek szinte mindig ébren volt, sokszor egymást váltották - vagy épp egyenesen felébresztették -, de egészében véve azért sokkal könnyebben ment az egész, mint remélni mertük volna.
Sült kolbász, káposzta és csokipuding Németországban
Az éjszakát Passau mellett töltöttük. Csupán szállást kértünk - ehelyett azonban igazi gondos, bensőséges vendéglátásban volt részünk. Komplett vacsorával fogadtak - s nem is akármilyennel! Sült kolbászt volt dinsztelt káposztával, főtt krumplival, házi zsemlével, no meg sörrel, ahogyan arrafelé szokták.
Minden nagyon finom volt, s igazi harmónia vett minket körül: a szépen megterített asztal, az étel-ital összhangja... mindez annyira jólesett a fárasztó út után! Szinte a bőrünkön érezhettük, hogy már a kontinensen vagyunk. Még nem voltunk otthon, de már minden érzékünk azt mondta: nem vagyunk messze! Desszert is volt: csokipuding! Mégpedig igazi PUDING. És ez itt már nem ázott süteményt vagy kenyérfélét jelentett, hanem ahogy mi ismerjük: krémes, édes - és kukoricakeményítős finomságot. Ráadásul az a kesernyésebb, kevésbé tejes, sokkal inkább csokis változatot, amilyent én házilag úgy szoktam készíteni, hogy a 1 deci tejet vízzel váltok ki, és mikor elkészítettem a leírás szerint a krémet, leveszem a tűzről, és belekeverek még 2-6 kocka keserű csokoládét.
Az italok is elsőosztályúak voltak: a sör is remek volt, de nekem legjobban az a házi szőlőlé ízlett, amit a gyerekek kaptak, s aminek mi, felnőttek sem tudtunk ellenállni. Szerencsére sok volt, annyit úgysem ihatott volna meg a két gyerek lefekvés előtt - nem kellett rosszul éreznünk magunkat, hogy elisszuk előlük.
Külön lakrészt kaptunk: helyrehozhattuk a kissé hiányos és az út alatt megviselt toalettet. Így - miután minden gyereket lezuhanyoztam és ágyba dugtam (a ropogós, illatos, szépen hímzett paplanok alá!) - sort keríthettem én is egy életmentő hajmosásra.
Másnap szépen megterített asztal fogadott minket, hatperces főtt tojással, ahogy mi szeretjük (a fehérje kemény, a sárgája lágy), friss zsemlével, vajjal, házi lekvárokkal s még ezen kívül is mindenféle jóval. A gyerekeknek legjobban a tojásokat melengető horgolt tyúkocskák tetszettek - annyira, hogy meg is kapták őket ajándékba.
Nagyon hálásak voltunk ezért a szállásért. Nagyon sokat jelentett, igazán megkönnyítette kétnapos utunkat, hogy ilyen szeretetteljes, mindenre kiterjedő, gondos fogadtatásban volt részünk.
Ilyen indulás után gyorsan telt az út hátralévő része, s nagy volt az öröm, mikor végre magyar földre értünk.
Nyugat-Dunántúl
Azóta bebarangoltuk a Nyugat-Dunántúlt, a Dél-Alföldet, a Káli-medence és Budapest környékét. Nagyszülőről nagyszülőre, jóbarátról jóbarátra járunk, régi várakat, reneszánszkori paloták és leégett kastélyok romjait látogatjuk meg, nehezen hagyunk ki bármit, ami az utunkba akad.
Voltunk Kőszegen vár(os)nézőben és fagyizóban. Egy délutánt Bozsokon töltöttünk: megnéztük a Sibrik-kastélyt és a hozzá tartozó kertet. Épp csak az volt a baj, hogy erősen borult, s kissé aggódtunk, hogy a nyakunkba szakad az ég. Helyesbítek: kizárólag én aggódtam. Mindenki más idegesítően nyugodt volt. Így aztán még az erdőbe is bementünk kicsit. Találtunk két "barlangot is": valamilyen állat odva lehetett a gyökerek közt. Kissé kijjebb, az emberi élőhely környékén (kastély) találtuk meg a középkori észen szépen épségben maradt bástyáját s a várárkot. Ez is kellőképp beindította a fiúk fantáziáját, de a legnagyobb sikere mégis a pataknak volt. Flóris mindenáron bele akart mászni, és szabályosan megsértődött, hogy nem engedtük. A nagyfiúk leveleket küldözgettek egymásnak a szűk palló egyik oldaláról a másikra. Az autóból még a 19. században leégett Batthyány-kastély kapuját is megnéztük - de itt már nem álltunk meg -, mert minden, sajnos, nem férhet bele a programba.
Sok érdekességeket meg lehetett volna nézni még Bozsok környékén - kerestük például az épen maradt római vízvezeték-darabot, de nem emlékeztünk pontosan, hol van, s ekkorra már nagy cseppeken esett is az eső. A korábbi napokban, Kőszegről hazafelé volt részünk egy félúton átvészelt égiháborúban (özönvízzel, jéggel, viharos széllel, villámokkal, égzengéssel, ahogy kell), ezúttal úgy döntöttünk, ezt nem várjuk meg...
Káli-medence
A Káli-medencében néztünk még szét kicsit alaposabban: néhány napig Mindszentkállán, a Kopasz-hegy lábánál szálltunk meg egy vendégházban.
Első nap a nagyfiúk mindjárt felmentek apával a hegytetőre, mi Flórissal otthon tartottuk a frontot.
Reggel meglátogattuk a falu közepén található boltocskát, hogy beszerezzük, ami még hiányzik az ebédhez. Babakocsit nem hoztunk Angliából, így Flóris a hordozókendőben utazik - vagy totyog a saját lábacskáin. Nos, ez alkalommal a kendőben volt, és el is aludt, mire hazaértünk. Én meg hirtelen nem is tudtam, hová tegyem, hogy rá is lássak, az ágyról se guruljon le, és ő se ijedjen meg az idegen helytől, ha felébred. A ház tele volt értékes és értéktelen régiségekkel, javarészt a paraszti kultúra (valódi vagy annak hitt) használati tárgyaival: sok más között volt egy teknő is a falnak támasztva. Jobb híján azt helyeztem el a folyosó egy szögletébe, és odafektettem a babócát.
Míg az erős férfiak megjárták a hegyet, én tüsténkedtem: otthonról hozott patisszont és gombát paníroztam és rántottam, rizst főztem, tartármártást készítettem. Mikor megjöttek, neki is rontottak mindjárt.
Pár napot itt töltöttünk - nagyon tetszett a fiúknak a kert, szívesen elücsörögtek a hintaágyon. Közben benéztünk Kapolcsra, ettünk néhány finom népi eledelt (vagy azoknak "fesztiválosított" változatát), például zöldséges langallót és juhtúrós lepényt: mindenesetre igen finomak voltak. El is határoztam, hogy a langalló nálunk is bevett vacsoraétel lesz mostantól. Nem vagyok híve a fegyveres játékoknak, mégis úgy alakult, hogy vettünk két fából faragott "betyárpisztolyt" (tapadókorongos íjat-nyilat szerettünk volna, de mire odaértünk, nem maradt elég készpénzünk hozzá).
Másnap megnéztük a szentbékkállai Kőtengert s a falu határában levő gótikus palota megmaradt részeit, a velétei palotaromot. Ez utóbbi, ahhoz képest, hogy a 14. századból való, meglepően jó állapotban maradt meg: pontosan lehetett látni a hajdani épület szerkezetét, még néhány fagerenda is látható volt. Sőt, egy helyütt még a falon levő festék is. Az egzotikus kőtenger a második állomás volt, kicsit túráztunk, kicsit keresgélni is kellett. A kék jelzést követtük, s Kelemen igazán jó nyomkeresőnek bizonyult. Többször előfordult, hogy ő volt az első, aki észrevette a jelzéseket. Útközben kaptunk egy kisebb esőt, és nagyjából ezzel egy időben találtunk pár szederbokrot - mindjárt meg is rohamoztuk őket. Mindeközben pedig láttunkegy nagyon szép régi úti keresztet - és elhagytuk az egyik betyárpisztolyunkat.
S a kövek? Mindenkinek nagyon tetszettek, talán túlságosan is. Utólag átgondolva talán kicsit merész dolog volt 3 gyerekkel odamenni, de ez tényleg csak utólagos spekuláció. Ott és akkor nem volt a 3 gyerekkel semmi baj. Sebő barátokat szerzett magának - Kelemen meg egy hosszú vérző sebet a lábára (kisebb nézeteltérése támadt egy szúrós bokorral), de szerencsére ilyen helyzetekre fel voltunk készülve.
Osztálytalálkozó
Azután irányba vettük a Dél-Alföldet (igaz, csak úgy nagyjából).
Voltunk a gyönyörűséges Tihanyban, egy szintén háromgyerekes jóbarát-házaspárnal, és egy szívemnek nagyon kedves helyen, egy Budapesthez közeli lovastanyán. Ez utóbbiról szeretnék még mesélni.
Hónapok óta készültünk már erre. 18 éve nem láttam az osztálytársaimat (épp csak egyet-kettőt), pedig akkoriban úgy össze voltunk nőve, mint a sziámi ikrek. Persze voltak osztálytalálkozók korábban is, de én valahogy mindig lemaradtam róluk. Na de – gondoltam - majd most!! Sosem voltam ilyen messze, és sosem akartam ennyire elmenni egyetlen találkozóra sem.
Az iskola Debrecenben volt, az eléggé kiesett a legtöbbünknek (többek közt ezért sem értem oda a korábbiakra). Az egyik osztálytársunk azonban felajánlotta, hogy találkozzunk náluk. Külön jó a történetben, hogy ezzel a lánnyal a találkozótól függetlenül is tartottam a kapcsolatot, már akkor, amikor még csak két kicsi fia volt (nagyjából akkorák, mint az enyéim), és azt is tudtuk egymásról, hogy nagyjából egy időben születik meg a harmadik gyermekünk is: egy lánya neki, még egy fiam nekem.
Igazán örültem, hogy végre élőben is láthatom a gyerekeket, és előre tudtam, micsoda buli lesz ez a fiaimnak és a többiek csemetéinek mind. Arra azonban nem számítottunk, hogy a férjek olyan remekül érzik majd magukat, hogy a hátunk mögött máris tervezik a következő osztálytalálkozót.
Bár nem tudott mindenki eljönni, így is szép számmal jelen voltunk. Jó volt látni, hogy bár eltelt 18 év, lényegében senki nem változott - egészében mindenki olyan maradt, mint volt, épp csak kiteljesedett, a helyére került.
Mivel úton voltunk, ott-alvósra terveztük a találkozót, így a fiúk még másnap is bandázhattak egyet. Kaptunk egy-két záport is reggel, ami külön jól jött, mert a kis varacskosmalacunkon (Flóris) már épp hiánytünetek kezdtek mutatkozni.
Rácsos linzer kis problémával, de szépséghiba nélkül
Nem csak érzelmi, hanem konyhai jelentősége is volt a dolognak: batyus buli volt, mindenki vitte, amit tudott. Illett nekem is előrukkolnom valamivel. Sokféle ötletem volt, és sokféle elfoglaltságom is azokban a napokban - nem sok idő maradt a sütögetésre, így a linzer mellett döntöttem. Begyúrtam 3 adag linzertésztát a mandulás linzerszívecskék receptje alapján, és rácsosra sütöttem.
Őszintén szólva… a tésztával valami nem stimmelt. Túl lágy lett. Igaz, nem kemény vajból gyúrtam, hanem szobahőmérsékletűből, kockáztatva, hogy nem lesz olyan omlós, de ha jól gondolom, akkor a tésztának 2 napi hűtőben tartózkodás után mindenképp meg kellett volna keményednie... Azért kinyújtottam a tésztát, 1 nagy és 1 kisebb tepsibe tettem a mennyiség 2/3-át, az egyikre baracklekvár került (ne sajnáljuk!! sok kell bele), a másikba ribizli és ribizlilekvár. A megmaradt 1/3-ból pedig rácsot gyártottam a két tepsi (tészta) tetejére, majd 180 fokos sütőben kisütöttem. Mivel lágy volt a tészta, kicsit nehezebb volt vele dolgozni, de az ízén semmi különbség nem volt érezhető. Finom lett! Azért mégsem vagyok teljesen magabiztos, úgyhogy ha majd érkezésem lesz rá, otthon előtúrom az eredeti receptet, és megsütöm hazai terepen, hogy lássam, mi lehetett a probléma. Talán elírtam valamit???
Mindenesetre ebből a kis problemből semmi nem látszott, nem érződött, azt hiszem, ízlett mindenkinek a sütemény.
És ezzel még nem is ért véget a sütisor! Mások is alkottak ugyanis, mégpedig igen finomakat! Volt többek közt "barackmag", mákos kevert, egy egészen másféle, bársonyos ízű kókuszgolyó és - ami nekem legjobban ízlett: barackos-mandulás töltött túrós sütemény!! Akkor és ott inkább mást fényképezgettem, de majd szépen sorban mindnek elkérem a receptjét, elkészítem, fényképezem és "elmesélem", ígérem!
