Keress receptre vagy hozzávalóra
Hirdetes
Recept feltöltés

Úton Délre - 2. rész: Még mindig Mexikó

Jó szolgálatot tett az a kézi GPS, amit még az USA-ban vettünk az utazás előtt. Sajnos, csak a nagyobb városokat jelezte, így mindig csak saccolni tudtuk a pillanatnyi helyzetünket.
Hirdetes

Azért az útirányt, magasságot pontosan mutatta, és azt is, hogy milyen távolságra van a következő nagyváros. Utunk Hermosillo, Los Mochis, Culiacán, Mazatlán, majd Guadalajarán keresztül Mexico City-be vezetett.
 
Akkor már két nappalt és két éjjelt átutaztunk tisztálkodás nélkül. A nyakunkat törtük, mert az alvást lehetetlenné tették a fejtartó nélküli ülések, ám ennél sokkal komolyabb problémák is akadtak. Észrevettük azt, hogy Carlos - hősködésből vagy anyagi okokból - ritkán pihen, nyilvánvaló volt, hogy abszolút nem használja ki azt a kényelmet, hogy van egy váltó sofőrünk is. Ő inkább 12-16 órákat vezetett pihenés nélkül, és az elmúlt két napban csak egyszer tette le a fejét, akkor is csak rövid időre kuporgott össze a robogó busz alatt, a csomagok között. Tehát, ha nem a szűk, fapados ülés, a fagyasztóláda hőmérsékletű légtér zavarta az éjjeli alvást, akkor a pancserkinézetű, köpcös Carlos, aki feltételezhetően Guinness rekordot akart dönteni sivatagi távvezetésben. Néha sikerült röpke szunyókálásba merülnünk, de a szemberohanó kamionok zajára percenként felriadtunk. Ezek a körülmények és az állandó fáradtságérzés hiperérzékenyre csiszolta az idegeinket, amiből mániás aggodalmak, élvezhetetlen utazási hangulat alakult ki bennünk.

Őszintén mondom, ha ezt a kalandos utazást valaki csak "úgy" elmeséli, nehezen hiszem el. Viszont az én esetemben - túlzások nélkül - minden úgy történt, ahogy ide leírom.

Ekkor jött az új aggodalom. Észrevettük Carlost a tükörben. Kata figyelte már jó ideje: egyre mélyebben, lassabban pislogott. Szemtanúi voltunk a fáradtságának, amit ő azzal próbált leplezni, hogy olyan szögbe tekerte a beltéri visszapillantót, hogy ne lássuk az arcát. Most már tényleg csak azt találgattuk a vak sötétben, hogy mikor csattanunk neki valaminek. Patthelyzet volt kialakulóban köztünk és a halál között. Azon viccelődtünk, hogy az időpont végülis alkalmas a halálra, mert itt, a Földön most éppen nincs semmi elintézetlen tennivalónk, nem kell üzennünk senkinek Whoopi Goldberggel, mint a Ghost-ban. Miután ezt ilyen logikusan végiggondoltuk, rájöttünk, hogy ez az a busz, ami értünk jött. Megvárta, amíg szépen lezárjuk életünk egyik fejezetét, és most már visz is a Mennyországba. Az illúziót csak az rontotta, hogy velünk ellentétben az összes többi utas nyugodtan horkolt.
 
Carlos azért nem volt olyan jól vasalt és pontos, mint a Ghost buszsofőrje, mert a baño-t (WC) egyszer sem takarította ki a "mennyei járaton"! A buszon nagyrészt férfiak utaztak, - az állapotokat részletezni nem kívánom-, még csak annyit erről, hogy eddig úgy gondoltam, akrobata típus vagyok, de szerény tudásom mit sem ért a dülöngélő buszon. Szegény Kata miként oldotta meg? Nem tudom.

Napokon keresztül csak a szegénységet láttuk, mindenhol nyomort és szemetet a településektől órányi távolságra is. Bedőlt, ajtónélküli, vakolatlan téglaházak, kitört ablakok, poros udvarra dobott, szakadt autóüléseken ücsörgő kisgyerekek, tető nélküli vályogházak. Könyörtelen élet, ami ezeknek az embereknek jutott. Ilyen sivárságot, ilyen életszínvonalon élő embereket még soha sem láttunk, és el sem tudtunk volna képzelni. Kóbor, csont-bőrre fogyott, éhes kutyák falkákban rohanták meg a lassító buszokat. Ételeink nagyobb részét eléjük dobtuk. A legtöbbje csak lassan kezdett neki a hot-dognak, és percekig bizalmatlanul piszkálgatta. Látszott, nem megszokott, hogy ember adja az ennivalót!

A buszmegálló nem több, mint egy salakos, sötét parkoló. Az ablakon kinézve megbízhatatlan, csúnya alakok töltődnek a buszunk belsejébe, minden büdös körülöttünk. Gyorsan átugrálva az utunkba kerülő bőröndökön, megkockáztatunk egy gyors futást a közeli árushoz, vízért.

A legijesztőbb jelenet éjjel fél kettő körül történt. Guadalajara külvárosában Carlos félrehúzta a buszt, és féloldalasan leparkolt a sötét útszélen. Hátrajött minket felébreszteni azzal, hogy szálljunk le a buszról. Nagyon meglepődtünk, féltünk is nagyon. Még egyszer mondom, nagyon sötét volt (közvilágítás sehol), a buszon rajtunk kívül éppen nem tartózkodott utas. A busz mellett meg egy piros kisautó várakozott nyitott csomagtartóval. Sötét alakok bukkantak elő a semmiből. Kint valaki hangosan beszélt, Carlos pedig felkapta a csomagjainkat, amit én megpróbáltam visszaszerezni, így kialakult egy gyors huzavona. Másodpercek alatt történt az egész, más választásunk nem lévén, leszálltunk. Én már csak Katát féltettem, az Ő szeme előtt - mint később elmondta -  pedig éppen az az emberrablós mexikói film pörgött le, amit az utazás előtti héten láttunk. Megindultunk tehát lefelé, a csomagokat is vittük, majd Carlos közölte, hogy szálljunk be az autóba, mert azzal megyünk tovább. Ez az egész helyzet még akkor is ijesztő lett volna, ha beszélünk spanyolul, hát még így, hogy egy mukkot sem értettünk. Carlos azt állította, hogy lerobbantunk (amiről később kiderült, hogy hazugság volt) és ekkor már határozottan taszigált minket. 

Furcsa volt az egész jelenet. Visszagondolva az volt a legnehezebb, hogy pillanatok alatt döntenünk kellett. Beszállunk-e abba a rozoga, piros kisautóba vagy sem? Ez volt a kérdés, amit egymásra nézve próbáltunk gyorsan megválaszolni, majd jött az új sofőrünk, aki a csomagtartóba dobta a holminkat. Ez azért nem tetszett, mert máris arra gondoltam, hogy ha útközben lefékezünk - például egy stop táblánál - akkor egy harmadik személy kipucolhatja a csomagtartót úgy, hogy észre sem vesszük… Ezért, ha valahova beteheti a csomagunkat, az csakis az utastér lehet - mondtuk neki. A helyzet fokozódott, mivel Carlos bejelentette, hogy valójában Ő nem is fog velünk jönni, az pedig azt jelentette, hogy egy teljesen idegennel kell tovább utaznunk, egy teljesen idegen helyre.
Természetesen felháborodtunk mindenen. Az affér azzal végződött, hogy elvittek bennünket egy félórás éjszakai autózásra, mégpedig azért, hogy feltegyenek minket a következő menetrendszerinti járatra Mexico City-be, ami kettő óra múlva indult. Volt várakozás éppen elég, addig pedig a környék összes drogkereskedője bepróbált minket, hiába.

Utólag átgondolva azt találtuk ki, hogy a busz nem azért nem ment tovább, mert lerobbant, hanem azért, mert nem volt rajtunk kívül több utas, így nem érte meg a társaságnak, hogy kettő emberért leutazzanak extra ötszáz kilométert. Meggyötörve érkeztünk Mexico City-be, de erről majd a következő részben.


folyt köv.

ChefLaszlo ínycsiklandozó receptjeit itt találod >>> 


 

  • Kinyomtatom
  • Elmentem
  • Elküldöm
Hirdetes

Hozzászólások

napraforgo1
Én is imádom a tortillát és annyira megörültem a receptnek...de, sajnos nem lett olyan, amilyenre számítottam. Már frissen is törtek, nem tudtam hajtogatni, felcsavarni őket. Miért hajtogatható a boltban vásárolt és miért nem az otthon készített? üdvözlettel, Napraforgó
cheflaszlo
haza=Magyarország. Természetes beszámolók lesznek továbbra is. köszi
MZsuzsanna
Köszönöm az időpontot, ami - mit jelent , annyit, hogy Mo-ra, vagy az USA otthonra. Csupán csak azért, hogy továbbra is olvashatunk beszámolókat vagy sem? Köszi-MZsuzsanna
cheflaszlo
egy hónapja értünk haza tehát 2008 nyarán történt. 6 hétig utaztunk, köszönöm
MZsuzsanna
Az utazásodról a beszámoló roppant érdekes és izgalmas,valamint döbbenetes is épp a 21. sz-ban, bár nem irsz időpontot, feltételezem ez mostani történet,de az is lehetne.Mindenesetre köszönet érte és a többi részhez is kivánok sok szerencsét , tájékoztatáts utazásodról:MZsu
Hirdetes

Magazin

Hirdetes
Hirdetes