Újra itthon

Az önkormányzatoknál és a különböző hivatalokban töltött gyötrelmes és kilátástalannak tűnő várakozások eredményeképpen, három hónap alatt rengeteg igazolványt gyűjtöttem be.

Az egész úgy kezdődött, hogy megirigyeltem budapesti ismerőseimet, ezért kapzsi módon, szinte betegesen, minden lehetséges igazolványt felhalmoztam. Sorolom is gyorsan: lakcímkártya, személyi igazolvány, társadalombiztosítási igazolvány, jogosítvány és a legfontosabb - hogy életemben először adózni tudjak - az adókártya, egyenesen az APEH irodából! Valamennyi okmányért napokat álltam sorban, nyilatkozat nyilatkozat hátán, pecsét a pecsétre, illeték az illetékre. Viszont ne csodálkozzunk azon, hogy az APEH kártya megszerzése csak pillanatokig tartott.

Jut eszembe. Tudtad, hogy az USA-ban nincs törvény a személyi adózásra? Ennek ellenére a sok törvénytisztelő állampolgár sztahanovista módon minden április 15. előtt gondosan lezárja és postára adja az adóbevallását. Ez így nem más, mint egy feleslegesen gyakorolt törvénytelen cselekedet. (Az okos pénzesebbje fütyül is adózni). Visszatérve az itthon történtekre, még nem tudom, mit kezdek majd ezzel az egésszel. Egyelőre kicsit furcsa így élni, nem is csinálunk egyebet, mint szüntelenül viccelődünk és kreatívan fontolgatjuk milyen új kiváltságokat nyertünk, és milyen újabb kihívásokkal kell szembenéznünk. Egy biztos, most már nem kell tartanom a közúti ellenőrzésektől. Ellopott kerékpáromat is bejelenthetem, és ha úgy adódik, azonnal élhetek minden jellegű állampolgári jogommal. Fontos ügyeimet személyesen is intézhetem majd a közhivatalokban, vígan sétálgathatok a reptereken, és gondolva a kényesebb szituációkra is: bajbajutott, illegálisan bevándorolt cimboráimat szemrebbenés nélkül meglátogathatom az EU tagállamainak összes fegyházában.

Azonnal szert tettem egy fogorvosra is, aki megnyugtatott: nincs sok tennivaló. A körzeti orvosom pedig nem más lett, mint Pasarét legendás Ember Piroskája. És mindez gyalogtávra a házunktól. Fontolgatom egy komolyabb (esetleg bőr) pénztárca beszerzését is, amolyan szétnyitható, műanyag ablakosra gondoltam, amiben sérülésmentesen tudom majd tárolni értékes irataimat. A farzsebemben, a nyeles fésű mellett fogom hordani, biztonsági lánc is kell rá.

Néha azért komolyan elgondolkodom, hogy örüljek-e vagy sem… De nincs mit tenni, megtörtént, így is jó. Normál állampolgár lettem, olyan, aki tartozik valahová, és büszkén élheti életét, aki szorgos munkájával nemcsak építi e remek hazát, hanem végre jó hírét is keltheti, ha tudja. Az élet szép most! Imádom a Balatont, örülök a magyar turistáknak is, akik megtöltik a wellness hoteleket. Ettől ugyan nem lettek tele az utcák és a vendéglátóhelyek sem, mert itt az a cél, hogy ki se lépjen a vendég a szállodából. (Este 9 után olyan kihalt is minden, mint 20 éve Szlovákiában és az NDK-ban volt.) Nem látom vidáman nyaralni, szórakozni a középosztálybeli családokat, a tömeget. Azt mondják a barátaim, hogy azt ne is keressem, mert olyan nincs már! Nem baj, mert legalább vannak már nagyvállalkozások, amik potom százezrekért megfelelő színvonalon üdültetik a dolgozó népet.