Palócleves
A palócleves természetesen Palócföld lakóinak ősi eledele, mely évszázadok óta ott rotyog a jó palóc atyafiak kondérjaiban. Ugye ez így teljesen hihető? A valóság szerencsére ezúttal is izgalmasabb, mint gondolnánk. A magyar gasztrotörténelem egyik leghíresebb alakja Gundel János vendéglős, aki 1871-ben vásárolta meg a Virágbokor nevű vendéglőt. Itt a kor számos hírességét láthatta vendégül Liszt Ferenctől Tisza Istvánig. A palóclevest azonban egyik kedvenc vendége, Mikszáth Kálmán kedvéért találta fel, aki arra kérte, hogy készítsen neki egy olyan levest, amilyet még sohasem evett. A többi már történelem...
Wellington-bélszín
A fenséges, tésztában sült bélszín eredetével kapcsolatban számos, elmélet verseng egymással. Egyikük egyenesen azt állítja, hogy a fogásnak semmi köze Wellington herceghez, sokkal inkább az Új-Zélandi Wellington városához, ahol az elmélet szerint megalkották. Mások szerint egyszerűen egy, a kontinensen népszerű étel átnevezéséről van szó. Mi azonban – vállalva elfogultságunkat – a legizgalmasabb történetnek hiszünk.
Repüljünk vissza az időben úgy 200 évet. A helyszín Bécs. Európa majd minden országa képviselteti magát a Bécsi kongresszuson, a cél Európa napóleoni háborúk utáni rendezése. Senki nem siet, az egész társaság nagyon ráérősre veszi a formát. Az első negyven nap nagyjából portréfestésekkel telik. Esténként pedig nagyszabású partikat adnak egymásnak a delegációk. A cél egyértelműen egymás túllicitálása: a kor legnagyobb politikusainak sztárszakácsai mindent megtesznek, hogy addig soha nem látott ételkölteményekkel örvendeztessék meg az illusztris vendégeket. Így születik például a Metternich-hátszín, és a későbbi Wellington hercege szakácsának azóta halhatatlan fogása, a Wellington-bélszín is.
Gulyásleves
Ha van ikonikus, egész nemzeti gasztronómiánkat szimbolizáló étele a magyar konyhának, az a gulyásleves. Nemzeti étkünk eredetét kutatva hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy a halászlé analógiájára – halászlé az az egytálétel, amit a halászok készítettek maguknak – a gulyásleves az a leves, amivel a gulyások időnként meglepték magukat. Ha így okoskodunk, bizony rossz úton járunk. Az Alföldön legelésző marhacsordák nagybajszú felügyelői pályafutásuk során egyféleképpen találkoztak a marhával: egyben. A marhagulyás tehát nem klasszikus pusztai étel, hanem városi fogás, mely a XIX. század első felében vált igazán népszerűvé.
Hamburger
Már az ősi egyiptomiak is ismerték a fasírtszerű húspogácsákat, de a ma ismert hamburger közvetlen ősének megjelenéséig még néhány ezer évnek el kellett telnie. Európa egyik legnagyobb forgalmat bonyolító kikötője a 19. század végén hamburgi volt. Amit biztosan tudunk, hogy az Európából Amerikába hajón érkező német bevándorlók kedvelt eledele volt a jól tárolható sózott, olykor füstölt marhahús, melyet két kenyér közé téve fogyasztottak. Az első amerikai hamburger megalkotója címért többen is bejelentkeztek. A legígéretesebb aspiráns talán az a „Hamburger Charlie” néven elhíresült Charlie Nagreen, aki a Wisconsin állambeli Seymourban 1885-ben, 15 évesen kezdett két kenyérszelet között kerek húspogácsákat árulni, amiket praktikus megfontolásokból laposra nyomott. Művét hamburgernek nevezte el.
Cézár-saláta
Az egyik legnépszerűbb, számtalan bisztró és étterem étlapján szereplő saláta megalkotója az olasz származású Caeser Cardini, aki Mexikóban és az Egyesült Államokban üzemeltett éttermeket. Caesar lánya, Rosa visszaemlékezései szerint apja 1924. július 4-én találta ki a salátát, miután tijuanai éttermükben gyakorlatilag mindent felfaltak a Függetlenség Napját a szesztilalom kötöttségeitől mentesen ünneplő vendégek. Caesarnak abból kellett alkotnia, ami a konyhában maradt: római saláta, kenyérkockák, olívaolaj, Worchester szósz, fokhagyma, tojás, egy kevés citromlé és mustár került a tálba, tetejére pedig egy kis parmezánforgács.
(Forrás: netpincér)
-(1)-(1).jpg)
