– Na, hová megyünk ma, Flóris? - kérdeztem reggel a nem egészen négy éves fiamat. Korán volt még, nem értette.– Tudod, tegnap beszéltünk róla: meghívtak az iskolába, ahová jövőre járni fogsz...– Ja, igen!!! - esett le neki. – De Mamma, ma már holnap van???
Igen, igen! Ma már HOLNAP van! Itt a jóidő és hihetetlen, de nyakunkon az iskola. Itt ugyanis csak a 3 évesek járnak óvodába. Aki szeptemberig betölti a 4. életévét, azt tárt karokkal várja az iskolaelőkészítő (recepcion osztály), ami már az iskolához tartozik. Amolyan 0. évfolyam. Nem olyan ez, mint az otthoni (de nem olyan a többi osztály sem), sok a játék, a mozgás, de bizony már elkezdik írni-olvasni tanítani a csöppségeket.
Sokat bánkódtam ezen, átestem a gyász öt szakaszán, most már csak megpóbálok nem gondolni rá és ellensúlyozni, ahol lehet. Keresni a jó oldalát. Most nem is erről szeretnék írni, hanem arról, hogy végre megjött a jóidő! Nem tudom, meddig marad, de most épp itt van!
Esti gondok
A nyár még itt se volt, de a vele járó nehézségek már megérkeztek. Ismét köreinkben üdvözölhetjük két rendszeresen visszatérő vendégünket, az evés-és elalvásmizérát. Hogy nyáron nehezebben megy az altatás, azon nem csodálkozom. De furcsa mód ez az evés-gond is mindig ilyenkor jelentkezik immár harmadik éve.
Valami olyasmi van, hogy nappal nem eszik eleget Flóris (habár én mindig úgy ítélem meg, hogy eleget evett, a jelek szerint mégsem), mert este, mikor szintén normálisan megvacsoráztunk, és már aludni kellene, rendszeresen jön, hogy éhes.
Mit csinál ilyenkor egy anya?
Elsőre ad neki. Másodjára már gyanús a dolog, harmadszorra meg azt mondja, bírd ki reggelig, és máskor vacsorázz eleget. No, hát ebből az lesz, hogy hajnali négykor felébred és enni kér. És olyan kitartó a szentem, addig szólongat, addig mondja, amíg az egész családot felveri... De hát, erre csak nem szokunk rá! Hajnali négykor csak csecsemők és várandós asszonyok reggelizhetnek és punktum! Volt ebben részem elég az elmúlt években, sokat kínlódtunk, főleg mikor ugyanezt még az éjszaka közepén csinálta. Nem állok kötélnek, nem mozdulok az ágyból. És ez a tudtára is hozom majd'' négy éves picike fiamnak. Végül javaslatot teszek, hogy sétáljon le és szerezzen magának valamit gyümölcsöt a kamrában. A család már ébren, de ő még vergődik, hogy menjek inkább én, mert ő annnnyira fáradt. De ebből a csatából én már megjöttem... Látja, hogy nincs más megoldás, lebattyog, majd visszajön egy banánnal. Csukott szemmel megeszi, majd lefekszik és visszaalszik – s vele együtt a család is.
Aztán reggel kapkodunk, mint az idegbolond, mert ha az ember fél ötkor „visszaalszik”, akkor jó esély van rá, hogy nem ébred fel a szokott időben.
Mi erre a magoldás? Az, hogy repeta nélkül nem érhet véget a vacsora – az ő számára semmiképp. Akkor sem, ha ez nem neki nem jut eszébe. Nincs is ebből nagy perpatvar, csak oda kell rá figyelni, ha kell, tótágast állni, de legtöbbször az is elegendő, ha valami érdekes dologról beszélgetünk vele.
Nehezebb esetekben konyhai újságokat nézegetünk, és megbeszéljük, ki mit szeret. Azt hiszem, neki magában az evés nem túl érdekes dolog, hamar el lehet unni. De ha van valami annál érdekesebb, akkor szépen nyitogatja ő a száját. És lehet tudni, hogy mikor van az, amikor már tényleg megtelt a bendő.
Mondom: ezen már túl voltunk tavaly és tavalyelőtt is.
Télen minden rendben ment, nem etettük,nem szórakoztattuk, evett szépen magától, tisztességes adagokat, ahogy az ilyen idős gyereknek már kell. Elég is volt neki. Csak nyáridőben szaladunk bele mindig ebbe a verembe – kíváncsi vagyok miért, de még kíváncsibb, hogy vajon még meddig. Talán túl gyors az emésztése, túl sokat mozog nappal vagy mit tudom én, de dupla adagot kell megennie kell vacsorára ahhoz, hogy ő és rajta kívül mindenki más békésen alhasson az éjjel. Amióta erre ismét figyelünk, azóta könnyebb az életünk.
Házi hamburgerünk
Jön a nyár, tán'' itt is van, karcsúsodni kellene, de bizony ezt magamnak kell megoldanom, mert a könnyű tészta- és salátavacsorákat el is lehet felejteni. Kész öngyilkosság lenne. Ehelyett házi hamburgert eszünk!
Először csak a húspogácsát készítettem magam, de mostanra megtanultam, mitől lesz „hamburgeres” a kelt zsemle, és már azért se kell a boltba menni.
Ez valójában fasírt. De remekül illik a hamburgerbe. További előnye, hogy magába a húspogácsába többféle zöldséget is belekeverhetünk, amit esetleg nyersen vagy főzelékként nem esznek meg a gyerekek: én leginkább céklát vagy tököt, cukkinit szoktam, de csináltam már babbal, lencsével is.
Az első igazit Limara receptje alapján készítettem, és mondatom, rászolgált a hírnevére: tényleg isteni finom volt!! Egyetlen problémám volt vele. Nekem valahogy nehezemre esik olyan tésztát készíteni (pláne keltet), amiben csak fehér liszt van. Tudom én, hogy így lesz igazán finom, könnyű a tészta. Nem vagyok fanatikus. Viszonylag ritkán teszem meg, hogy az egész tésztát teljes kiőrlésű és/vagy nem búzaliszttel készítem, többnyire nagyjából a felét cserélem le másfélére. De, ha (megközelítőleg) mindennek a felét lecserélem – akkor mégiscsak az jön ki, hogy csak fele annyi fehér búzalisztet eszünk, mint az átlag – ami szerintem szép teljesítmény a mai világban.
Mióta a szükséges „óvintézkedéseket” megtesszük, könnyebben megy az elalvás, és a hajnali szerenád is ritkább. De, sajnos, azért néha becsúszik egy-egy hiba. Előfordul még most is, hogy csak akkor derül ki, hogy már megint nem figyeltünk eléggé, hogy mennyit eszik a gyerek, amikor kilenckor jön lefelé a lépcsőn bűnbánó ábrázattal, hogy:
- Mamma, éhes vagyok...
Mire én:
- Kisfiam, eleget ettél, ki kell bírnod reggelig.
Mire ő leül a lépcsőn és 10 perc múlva sírós hangon:
- Mamma, én éhen halok... itt nincs semmi, amit ehetnék... MOST MIHEZ KEZDJEK??
Oscar-díjas alakítás, komolyan. Annyira, hogy hiszek neki: megszánom két zabos keksz erejéig, és arra gondolok, talán az ISKOLA, talán az majd megváltoztat mindent... És hátha jó irányban...!
-(1).jpg)
-(1).jpg)