Tejszínes túrótorta és piknik az esőben

Na nem jelentett ez sem fenékig tejfelt, meg kerítést kolbászból, de annyit  mindenképp, hogy vitte-hozta a gyerekeket a tanodába/tanodából, én meg gyorsan bedobozoltam az egész gyerekszobát. Jó is volt ez, de hétvégére azt vettem észre, hogy kezdek bezizzenni.

Kellett már valami más, egy kis kitörés az erődítményből. Így esett, hogy péntek délután - ahelyett, hogy dobozokból kilógó lábbal kalimpáltam volna a nappaliban - inkább a konyhát vettem irányba, és összedobtam egy kis könnyű esti desszertet. A fiúk is nagyon ettek volna már valami "rendes" süteményt, persze megint volt kívánságlista: legyen krémes, gyümölcsös, zselés...

De jöttek is, hogy majd segítenek. Segítettek is. Az ő módszerükkel sokkal gyorsabban fel lehet verni a tojáshabot. A két tenyerük köz fogják a habverő nyelét, és görgetik, a habverő meg úgy pörög, mintha géppel vernénk a habot. Persze hat tojást azért nem vernek fel együtt sem, de annyira jól előkészítik a terepet, hogy nekem már csak pár perc kell, s kemény is a hab. Segítettek a keverésben is - különösen a krém érdekelte őket. Ők keverték a túrót, míg én vertem a tejszínt. Megengedtem azt is, hogy kóstolgassák kicsit.
- Sebő! Cirtom íze van - mondta Kelemen.
- Milyen??? - kérdeztem megütközve.
- Citrom.
- Hát, az érdekes, mert citromot, azt épp nem tettem bele...

Megkóstoltam. Tényleg volt egy kis citrom íze. Rejtély, gondoltam. Aztán térültem-fordultam, közben  szép lassan összeállt a kép, s egyszerre megvilágosodtam. Eszembe jutott, hogy volt egy hét, úgy kb. a citromtorta után, mikor Sebő gyereket napi 10x kellett kizavarni a konyhából, s végül csak úgy lehetett véget vetni a konyhai kalózkodásnak, hogy elzártam előle a cukrot.

Citommázat csinálgatott magának őkelme. De nem akárhogyan! Nem bonyolította az életét a porcukorral, meg külön edényekkel: fogta a cukros bödönt, a citromleves üveget, oda-odaloccsintott némi citromlevet a cukorra, és kimarkolászta belőle kézzel. Én meg néztem, hogy miért van már megint elöl a citromlé, mitől ragacsos a gyerek keze állandóan, és különben is mik ezek a megkövesedett rögök a cukorban???? Aztán rájöttem.

Így világossá vált az is, honnan a citomos íz. (Szerencsére a krémnek nem ártott meg.)

Aztán volt még egy kalandunk ezzel a krémmel, meg a kóstolgatással. A konyhában voltunk, a nagyfiúk egy kis ládára tették a krémet, úgy kevergették. Aztán az egy szem kanál fölött tülekedtek. Flóris ki-be totyogott a nappali és a konyha között - élvezte új tudományát. Én érzékeltem a kanálproblémát, adtam a fiaknak még egyet, hogy mindenki kedvére kóstolgathasson. Ez azonban nem hogy megoldotta, inkább fokozta a problémát. Nyújtom a kanalat Sebő gyereknek, de persze ő még a másik kanál miatti küzdelemmel volt elfoglalva: kiejtette a kezéből... Meglepő módon azonban Kelemen kezdett hangos üvöltésbe...
- Na, mámeg mi van? - kérdeztem kissé kétkedően, mert Kele képes egy apró sérelem miatt is fülsüketítő bömbölésbe kezdeni, ami azért is külön jó, mert ilyenkor a baba megijed, és ő is nekiáll sírdogálni. Én meg eldönthetem, hol is kezdjem tűzoltást... - Most az a baj, hogy Sebő kapott egy kanalat? Neked ott van a régi, nem jó úgy?
- ... brühühü... a lábamra esett a kanál...
- Jaj, Istenem, és fáj?
- Igen, mammaőz - (most épp őzek vagyunk) -, nagyon!
- Jaj, kisőzike, megpusziljam? Akkor jobb lesz?
- Igen, mammaőz - dörgölőzött oda a kisvad.

Na, ezzel meg is lettünk volna - de mindjárt a közvetkező pillanatban új fordulatot vett a dolog. Sebő gyerek észbekapott (hihetetlen a reakciósebessége), hogy leesett a kanál. Mégpedig nem is akárhová: a szemetes előtti kétes tisztaságú területre. A másodperc tört része alatt felkapta a földről, és beletette a már majdnem kész krémbe...

Ne  is mondjam, hogy a felrobbanás határán voltam. Vagy tán fel is robbantam. Mindenesetre füstölgött a fejem: itt szerencsétlenkedek egy süteménnyel, hogy mindenkinek a kedvére tegyek: legyen ám gyümölcsös is, krémes is, de még zselé is legyen rajta, épp csak kiskutya farka nem kell rá pödörítve, ezer meg egy másik dolgom lenne, ha így folytatjuk, tuti nem költözünk, mert nem készülünk el, most pont csak arra van időm, hogy kétszer keverjek krémet egy süteményhez... Az egyetlen, ami nyugtatott, hogy tudtam: van még egy túró (quark) a hűtőben, és annak sem árt, ha elhasználjuk.

Eltávolítottam a gyerekeket a konyhából, dúlva-fúlva kidobtam a krémet, és kibontottam a másik doboz túrót... Mire kikevertem, meg is nyugodtam. Lám, nem is volt olyan hosszú idő - ezért kár volt mérgeskedni! Leültettem a fiakat sorba az asztalhoz, és mindenki kapott egy kanálnyit a krémből, hadd nyalogassa - még Flóris is.

Ribizlitorta túróval és tejszínnel

A tésztája ezúttal piskóta volt, 6 tojásból készítettem az ősi módszerrel: 6 kanál liszt, 6 kanál cukor, 1 kiskanál sütőpor.

A krémje ugyanaz lett, mint a citromtortáé, csak a citromot hagytam ki belőle - elvileg.

Hozzávalók:
25 dkg túró vagy quark (én ez utóbbival készítettem)
2 dl tejszín
3 evőkanál cukor megdarálva
1 csomag vaníliás cukor
1 csomag habfixáló
 
Elkészítés: A túrót a cukrokkal, a citromhéjjal és -lével alaposan kikeverem. A tejszínt a habfixálóval felverem, majd óvatosan a túrós masszához keverem. Ezzel töltöm meg a tésztát, s a tetejére is hagyok belőle.

A tetejére továbbra is a befőttjeimet használtam, de friss gyümölcsből biztosan még finomabb lett volna. A gyümölcsökre zselatint tettem.

Csupán könnyű esti desszertnek készült, nem voltak terveim vele - de azt nem gondoltam volna, hogy másnapra lényegében nem is marad belőle. Igaz, betoppant egy vendég, őt is megkísértettük. Épp próbálta megtartóztatni magát mindenféle hizlaló tápláléktól. Először csak egy szeletet kért - hogy meg ne sértsen minket. De aztán egy este erejéig sutba dobta a fogyókúrát.

Egy régi udvarház

Hogy ki volt az utolsó gazdája, azt nem tudom, pedig tudhatnám, ha érdekelt volna, de ott és akkor egészen más dolgok foglalkoztattak.

Szombaton ugyanis útra kerekedtünk, hogy megnézzünk egy közelben levő Greys Court nevű udvarházat. Az eső esett vigasztalanul - de minket ez sem tarthatott vissza.

Előkészületek

Pénteken lencsét ettünk - hogy fogyjon a készlet -, s a lencsét mindig úgy készítem, hogy salátának való is maradjon belőle másnapra, vagyis nem rántom be (vagy pépesítem, attól függ) az egészet, hanem félreteszek belőle valamennyit. Mikor ez a félretevés történt, még nem is sejtettem, milyen jól jön majd.

Szombaton reggel gondoltuk ki a nagy kirándulást, aztán gyorsan mindenki munkához látott: Apa bevonult írni egy-két órát még, mi pedig elkészítettünk az útravalót: paradicsomos lencsesalátát zelleres, napraforgómagos, sajtos melegszendviccsel. Némi gyümölcsöt, egy-két kisautót is összekészítettünk. Vinni kellett a húzogathatós kisbőröndöt - hiába mondtuk, hogy esőre áll az idő, nedves a föld, nem lehet majd húzogatni... muszáj volt vinni. Továbbá egészen élesben fel kellett avatni a nemrégiben kapott kincseket: az új uzsonnás dobozokat... Mindezekkel, valamint bébiétellel-itallal, bébihordozóval és babakocsival, esőkabátokkal és fényképezőgéppel felszerelkezve útnak indultunk - úgy déltájban.

Paradicsomos lencsesaláta

Hozzávalók:
3-4 deci főtt lencse (amennyit félretettünk)
2 érett paradicsom
1 édesebb húsú paprika (kaliforniai, lecsó-, kápia- vagy pritaminpaprika)
1 közepes fej lilahagyma
uborka (kb. 1 egész kígyóuborka 1/3-a)
2 evőkanál sűrített paradicsom
1 kiskanál cukor
1 kiskanál fehérborecet
1 evőkanál olíva- vagy napraforgóolaj
kevés víz
kevés só, bors

Elkészítés: Először az öntetet készítem el: a paradicsomszószt kikeverem az olajjal, majd annyi vizet adok hozzá, hogy ne sűrű massza, hanem inkább öntet állagú legyen. Sózom (ízlés szerint: kóstolgatni kell, de fél kávéskanálnyinál én nem szoktam többet tenni rá), borsozom. Ezután összedarabolom a paradicsomokat, kissé megcukrozom őket, majd a tetejükre szeletelem a hagymát - s amíg a többi hozzávalót is darabokra vágom, addig hagyom összeérni őket.
Ha minden megvan, összekeverem a hozzávalókat és a szószt, az ecet kivételével. Ha ez megvan, megkóstolom, hogy tényleg szükséges-e az ecet, s ha igen, ha savanykásabb ízt szeretnénk, akkor jöhet!

Mi főleg szendvicsek (hideg, meleg) mellé szoktuk fogyasztani.

Piknik az esőben

Mire megérkeztünk, épp meg is éhezetünk - és épp a nyakunkba is szakadt egy kiadós eső. Piknikezni szerettünk volna, de tekintettel a körülményekre, bevonultunk a rózsalugasba, és egy nagy babérfa és 4 esőkabát védelmében eszegettük esőverte lencsesalátánkat. De nem volt panasz - remekül telt így is a piknik.

Amint befejeztük, enyhülni kezdett az eső. Még nem állt el teljesen, de már ki lehetett merészkedni a babérfa alól. Összeszedelőzködtünk, hogy újabb kalandokban lehessen részünk.

Mindjárt az első "állomás" egy 16. századi lakóház maradványa volt. Nem sokat lehetett belőle látni, inkább egy romantikus műromnak látszott (de mi hittünk a leírásoknak, miszerint eredeti), a mennyezet is az idő martalékává vált már, belül minden csupa sár volt épp, úgyhogy akkor nagyon nem nagyon vettük szemügyre, csak keresztülmentünk rajta, mert arra vezetett az út az udvarház kertje felé. (Visszafelé aztán a fiúk pótolták a múlasztást.)

A kert csodás volt. Mindenféle részei voltak: kis tavacska tavirózsákkal, profi, de régies fűszerkert, lilaakác-lugas, almáskert, üvegházak. Antikizáló szökőkutak latin felirattal, levendulaszegélyes kövezett utak rejtélyes nagy ajtókkal a végükön, rusztikus udvari csap. Nyiladozó fehér hortenziák, boltíves, rózsaszín és lila iszalagok, az esőtől kissé csapzott szirmú rózsák között vezetett az utunk.

Később bementünk a házba is: kissé vegyes stílusú volt, de leginkább egy 20-as, 50-es évek beli jómódú középosztálybeli amerikai ház berendezése dominált. Volt régi rádió, sőt vintage televízió is a könyvtárszobában, de volt sok egészen ódon dolog is: 2 nagyon régi, egyszemélyes (!) baldachinos ágy a hálóban. Ősöreg kandalló, nagyon régi tükrök. 4-5 generáció tölthette itt a szabadidejét, hogy a városi nyüzsgés után (?) része legyen a vidéki nyugalomban, vagy egyszerűen csak élvezze a szép vidéket.

Apa, ez milyen tojás?

A ház körül hatalmas ligetes rész volt tehenekkel, kisebb erdővel (vagy talán nagyobbal, mi csak egy kicsit láttunk belőle). Mire ideértünk, már hétágra sütött a nap: az a fullasztó, meleg nap, amit kiadós eső után érezhetünk. Neki kellett vetkőzni. Flóris is elunta, hogy a babakocsiból szemlélődjön: életközelibb kilátásra vágyott. Mivel már nagyon nehéz a feneke, én csak házon belül hurcolászom. Hosszabb utakon apa veszi őt a "nyakába". Így volt ez most is. Eképp sétáltunk (mint egy málhás szamár) a gazdasági udvar felé. Itt volt az ajándékbolt is, ami kellőképp elvonta mindenki figyelmét, de megálltuk, hogy ne vegyünk semmit.

Voltak távolabb istállók lovakkal, szamarakkal, s meg is lehetett ülni ezeket a jószágokat, olvastuk a táblán, de a közelebbi élményről lemondtunk. Helyette a teaházat néztük ki  magunknak, mert időközben lassan újra megéhezett mindenki.

Előbb azonban adódott még egy kis közjáték: nyomot is hagytunk magunk után, sajnos. Volt egy hatalmas prés, óriási fogaskerekekkel: nézni is jó volt. Mellette egy kis asztalkán néhány érdekesség a szemnek: néhány elejtett állat koponyacsontja, mezőgazdasági eszközök, agyagedények: az egyikben néhány madártojás. Néhány ép madártojás. Aztán Kelemen érdeklődni kezdett. Hiába mondtuk, hogy ezt csak nézni kell, neki mindig gyorsabb a keze, mint a szó, ami elhagyja a száját (pláne, ami a miénket). "Apa, ez milyen tojás?" (Úgy látom, fiam, egy törött. Tedd le gyorsan, aztán futás!!)

A teaház és a börtön

Sebő már a kirándulás kezdetétől erre izzított - valahogy a hatodik érzékével megérezte, hogy nem csupán teát, süteményt is kapni odabent. Első körben csak egy szelet tortára neveztünk be, ugyanis volt már pár rossz tapasztalatunk a chocolate cake-kel: tudtuk, hogy gyakorta elegendő belőle egyetlen szelet egy egész családnak - sőt még marad is. Na, ez nem ilyen volt. Ez azon kevesek közé tartozott, amiből egy ember elbírt volna egy egész szelettel is. Annyit nem vettünk (erősen megkérték az árát: 4 szelet süti egy kisebb vagyonba került volna), de még egy szeletre beneveztünk azért. A tea is finom volt, jól éreztük magunkat.

Odakint aztán a ragyogó napsütésben a fiókák most már alaposan szemügyre vették a "börtönt", vagyis a 16. századi épületmaradványt. Ők nevezték el börtönnek a szűk helyiséget a kicsi ablakok és a magas falak miatt. Kele rögtön elkezdte átrendezni, egy-két (új) vörös téglát kivett egy mélyedésből, igaza volt: nem illett oda, Sebő meg nekifogott cidrizni, hogy olyan régi ez az épület, más se hiányzik neki, minthogy pár téglát még kiszedjünk... ("Ne, Kebab, nem csináld, már így is félek, hogy összedől!")

Mire a fiúkat lekapcsoltuk a börtönről, addigra Flóris is elaludt. Elindultunk az autó felé. Egy-két kitérő azért még akadt. Kele diszkoszvetőst játszott az uzsonnás táskájával, majd felmászott egy fakerítésre, amiről nem tudott aztán egyedül lemászni, Sebő megsértődött, hogy most Kele ülhet a vezető melletti gyerekülésbe - mert odafelé Sebő ült ott, és ez így igazságos -, és elindult durcásan visszafelé, majd leült a fűre, és egy darabig nem mozdult. Néhány rábeszélő szó után taktikát váltottam, kézen fogtam Kelét, és elindultam apa és Flóris után a parkolóba: "Sebő, mi megyünk. Odatalálsz majd egyedül?" Sebő tovább ücsörgött. Elindultunk szép lassan. Kele viszont elkezdett parázni, hogy "Neee, neee hagyjuk itt a Sebőt!!" "Nem hagyjuk itt, kisfiam, mindjárt elindul utánunk. Mi csak előre megyünk" Figyeltük a gyereket, de azért haladtuk. Egyszer csak feltápászkodott, és nagy kelletlenül elindult utánunk. "Na látod, Kele, mondtam, hogy jönni fog. Nem akar itt maradni." És tényleg nem akart - de azért nagyon ügyelt, hogy egészen utol ne érjen minket. Úgy 20 perc késéssel meg is érkeztünk az autóhoz.

A konyha ínséges időben

Piknikre még futotta, de főzni már egyre kevesebbet tudok. Mert való igaz, hogy az embernek arra van ideje, amire szán - de én most inkább arra szánom, hogy lehetővé tegyem, hogy valaha elköltözzünk innen - illetve hogy a közeljövőben elhagyhassuk az országot.

Azért volt paprikás krumpli jó kis házikolbásszal, a nagymama csipedettjével és tejfölös uborkasalátával. Na ezután lett csak igazi honvágyam! (Kelemen viszont dúlt-fúlt, hogy milyen pörkölt ez, hogy nincs benne hús?!!!...) Főztem főzelékeket gyors feltéttel pl. vegyesfőzeléket főtt tojással, borsófőzeléket virslivel, toros káposztát hús nélkül, sült szalonnával.

Aranykora volt a tésztáknak is: volt tejfölös-petrezselymes-gombás spagetti, ettünk besameles-sajtos tésztát és (konzerv) tonhalas-majonézes pennét kukoricával. Egyszer pedig még egy utolsó palacsintára is beneveztünk.

Előfordult, hogy a bolti, félkész ételt dobtam csak fel valamivel, hogy mégse érezzük magunkat úgy, mint egy gyorsétkezdében. Többször ettünk sült kolbászt - hol ezzel, hol azzal: volt hozzá árpagyöngy, koriandermagos rizs, sült krumli és sült répa. A halrudacska is nagyon futott: mustáros rizzsel, hagymás kölessel, fokhagymás-kapros cukkinivel, párolt brokkolival vagy konzerv kukoricával.

Összefoglalva tehát: igaz, nem a legjobb házikoszton, de azért igen jól éltünk!

A múlt kedd pedig igazán különlegesre sikerült: fergeteges-forgatagos napunk volt, de ezt majd legközelebb mesélem el.