Keress receptre vagy hozzávalóra
Recept feltöltés

Szedett-vedett szedres pite

Megesett már veletek, hogy szerdára esett a vasárnap? Velünk most igen. Továbbá az is, hogy kaptam két óra szabadidőt, amit kizárólag a napsütés élvezetével tölthettem. Meg az is, hogy isteni szedres pitét sütöttem, aztán lázasan kutattam az emlékezetemben a recept után. És még mi minden!
A szedres pite története

A múlt szerdán egy kis extra szabadidőhöz jutottam. Nem, nem itthon, hanem a szomszéd faluban, ahová Flóris jár óvodába. Nézelődtem én már korábban is, hogy nincs-e egy hely, ahol nem néznének rám furán, ha előveszek egy könyvet, netán ceruzát, esetleg teát, kávét is adnak mellé - de sajnos semmi ilyet nem találtam. Egyetlen pub volt, az is bezárt a nyáron. Ellenben andalítóan sütött a nap, sárgállottak a levelek a gyenge, aranyos fényben, Sinatrát kellett volna énekelni, tényleg. Úgyhogy a további séta mellett döntöttem. Jófelé indultam, mert mindjárt találtam egy rejtélyesnek látszó, ütött-kopott, szűk és magas lépcsőt. Egy alagút tetejére vezetett. Mivel az aljára ki volt írva, hogy odafönt valami publikus (public footpaths) dolog van (vagyis nem privát), bártan felmentem.

Egy elhagyott vasúti töltésre akadtam. Annyira elhagyott volt, hogy már a talpfákat is felszedték, és nagy testű állatok taposták göröngyösre a földet. Az út mellett hatalmas szederbokrok álltak, hosszú, belógó ágaik csak úgy roskadoztak a fekete és rózsaszín gyümölcsöktől. Feljebb galagonya, itt-ott csipkebokor, bodza. A távolban a Mendip-dombság ködös lankái látszottak. Szóval megtaláltam a bogyómennyországot a lehető legszebb háttérképpel. Ráadásul a bokrok és termésük nem voltak megközelíthetetlenek, mint sok más helyen. A töltés tetejéről kiválóan meg lehetett szedni az ágakat. Persze így is akadt bőven, ami olyan magasan volt, hogy már semmiképp sem érhettem el, de ki akar ágaskodni, ha az alacsonyan levőket sem szedheti le mind, annyi van...?

Akkor nem éltem a lehetőséggel (mondhatni, ellenálltam a kísértések), mert vissza kellett mennem, és tudom, miféle nyomokat hagy a ruhán, a bőrön a szeder, a szederág. De leültem kicsit a fűbe, és élveztem az ajándékomat: a napot, a távoli ködöt, az ismerős galagonyabokrok szelíd zöldes-sárgás, pirosas színeit. Olvashattam volna – de éreztem, hogy egyenesen bűn lenne egy köteg élettelen papírosba temetkezni, mikor annyi élő dolog vesz körül.

Aztán vasárnap visszamentünk a családdal. Nem volt sok időnk, de így is sikerült több mint egy kiló szedret szedni. Hétfőn pedig, mielőtt elindultunk volna ismét (immár csak a gyerekekkel), gyorsan bedagasztottam egy tésztát, hogy mire megjövünk, szépen megkeljen, beteszem, és vacsorára meg is lesz a finom szedres pite. Úgy is lett.

Szedett-vedett szedres pite – receptféleség

Szerénytelenség nélkül állíthatom: isteni lett ez a mostani! Gondolkodom, hogy csináltam, de sajnos pontos receptet semmiképp sem adhatok, mert csak úgy kevergettem össze mindent, ahogy a kezem ügyébe akadt. De elmondom, mi van benne, aztán lehet kísérletezni! (Úgyis az a legérdekesebb dolog a konyhában.)

liszt: fehér búza- és hajdina- kb. 2/3 1/3 arányban - összesen úgy 70 deka lehet
só: fél kiskanálnyi
cukor: úgy 5 és 10 deka között (inkább 10), 1 kiskanálnyi vaníliás cukor
maradék quark (tejfölös túró): 2 evőkanál
tejföl: kb. 2 evőkanál
tojás: 2 egész és 1 sárgája
élesztő
tej: amennyi ahhoz kell, hogy kellemesen lágy, szinte kenhető legyen a tészta
A tetejére pedig olyan szeder került, ami már egy napja a cukorban várta, hogy lekvárt főzzek belőle. Nem tudom, ezért-e, de olyan szederillat volt, mikor kinyitottam a sütőt, hogy még...!

Két sütemény is kijött belőle. Zsiradék most nem került bele. Se olaj, se vaj. Nem direkt: elfelejtettem. De legközelebb szándékosan nem teszek, mert lehet, hogy ez a dolog titka. Egyébként mindent úgy csináltam, ahogy szoktam (futtattam, dagasztottam, vártam, hogy megkeljen), jó is szokott lenni, de ez most valami csudakönnyű lett. Még másnap is, pedig le sem takartam éjszakára. EZT muszáj lesz kikísérletezni, mert ilyet máskor is szeretnék. Akarok!

Szerdai vasárnap

Közben szép lassan talán túl leszünk az óvodai beszoktatáson is. Zökkenősebben ment a dolog, mint vártuk, de talán már sínen vagyunk. Hosszabb, többfordulós játszma volt, és igazából még nincs is teljesen vége, úgyhogy azt tervezem, erről majd legközelebb írok. Most elég annyi, hogy az elmúlt hetekben gyakran kuksoltam az óvoda küszöbén könyvvel a kezemben. Ez elég sok időt elvett, de legalább tudtam olvasni. Ráadásul az időjárás is kegyes volt hozzám: nem kellett fáznom, élvezhettem a szelíd, őszi napsütést. És végül is megérte, mert mostanra elmondhatom, hogy szépen haladunk.

Egy ilyen óvodázástól szabdalt és beteg gyerekkel tarkított hét után már egyenesen vártam a békés, nyugalmas hétvégét. Minden a kedvemre is játszott. Csak a végére kavarodtak meg egy kicsit a dolgok.

Szombaton a szokásos Little house-feelingben vártuk haza Apát: enyhén ködös idő odakinn (az a fajta, amiben jó összebújni), angol tea, magyar szalonna, lilahagyma. Ebédre toros káposzta oldalassal, repeta minden tíz percben. (Szerintem Kelemen egyedül elpusztította nagyjából az étel felét.) Vasárnap is egyedül tartottam a frontot, mert Apa még a vírusokkal küzdött. Jól ment miden. Lett majorannás, mustáros csirkeszárny zelleres kölessel, zöldségekkel. Túrórudi is készült, s egy adag csokis süti is kisült. Ebéd is volt idejében, békességben, mindenki örömére, gyógyulására. Pihenőidő is kínálkozott. Kínálkozott, de nem fogadhattam el.

Amint kényelembe helyeztem magam, érkezett az üzenet egy kedves ismerősünktől, hogy MOST költözik, menjünk, mert ajánlatai, ajándékai vannak számunkra. Úgyhogy felnyaláboltuk a gyerekeket, és mentünk Krishna nénihez.

Volt ott minden! Cukorhahegyek - elvitelre is (azóta sem győzöm mosni a gyerekek fogából) - és asztalmennyország! Kaptunk (igazából vettük, de nagyon kedvezményes áron) egy halom asztalt: három kicsit, három nagyobbat, egy könyvespolcot és még ezt-azt. Valami csoda folytán pontosan azok a dolgok kerültek "árverésre" Krishnánál, amikre nekünk szükségünk volt. Épp terveztük például, hogy rendes (nagyobb, masszívabb) asztalt veszünk a fiúknak a tanuláshoz, mint ahogy azt is, hogy Flóris is kap asztalkát (mert amit anno a fiúk használtak, az már az örök vadászmezőkre költözött). Az is egyre érezhetőbb volt, hogy az étkezőasztalunk kicsi ennyi embernek. Igaz, sokkal nagyobbat nemigen tudtunk volna betenni helyette... Ezért ilyesmit nem is terveztünk. Mégis lett! Most kaptunk egy újat, ami épp csak annyival nagyobb az előzőnél, amennyivel kell. Épp befér és jól elférünk.

Az asztalok cseréjét még aznap este megcsináltam, míg apa fordult néhányat az autóval, hogy mindent idefuvarozzon. Nem volt kis munka egyedül cihelődni a szűk folyosókon, de nagyon meg akartam csinálni, úgyhogy mire Apa a könyvespolccal is megjött, összeraktam és bepuzzle-oztam minden asztalt a helyére, sőt megetettem a gyerekeket a szép új asztalunknál, és le is fektettem őket.

Másnap az volt a dolgom, hogy összeszereljem és elhelyezzem a könyvespolcot a már amúgy is bebútorozott nappalinkban. Háááát, volt felfordulás, de minden meglett. Nagy szerencse, hogy jutott vasárnapi maradék ebédre, uzsonnára.

A nagy felfordulásban elfelejtettem a mélyhűtőbe tenni a (mostani) vasárnapra vett kacsamellet. És így esett az is, hogy csak szerdán értem rá betölteni a vasárnap kisütött csokis sütit. Úgyhogy szerdán véletlenül ünnep lett: a menü majorannás-mézes kacsasült, félben sült krumplival, dinsztelt lilakáposztával, a desszert pedig kókuszkrémmel töltött csokis süti.

Majorannás-rozmaringos-mézes kacsa

Egyszer régen, itt a Királyságban ettem narancsos kacsát. (Ezt is de megírnám egyszer!) Idegenkedtem tőle, de azért megkóstoltam - és valami isteni finom volt! Azóta ha kacsamellet látok, mindig eszembe jut, hogy ki kellene egyszer próbálnom nekem is. Most is ez volt az eredeti terv. Épp csak a narancsos hozzávalókról feledkeztem meg. De mivel nem a megszokott sült kacsára vágytam (aminél persze nincs is jobb, ha remek magyar kacsából készül), úgy döntöttem, improvizálok. Persze nézegettem itt is, ott is, a neten meg itthon a könyvek közt, de végül csak az került a receptbe, amit az emlékezetem megőrzött.

A kacsamellet először besóztam, majd pácot készítettem neki 2 kiskanál mézből, 2 kiskanál szójaszószból, friss majorannából, rozmaringból és 3 gerezd felszeletelt fokhagymából, no meg jó 1,5 dl olajból. Ezzel a páccal kenegettem kívül-belül egy estén és egy délelőttön át. Aztán négybe vágott vöröshagymát dugtam a belsejébe (ugyanis háta is volt, nem csak melle), és egy nagy jénai tálba tettem. 200 fokon sütöttem 1,5 órán át. Közben locsolgattam, egyszer megfordítottam, majd vissza, s a vége felé még egy kis tejet is öntöttem alá-rá.

A dinsztelt lilakáposztába ezúttal almaszeleteket is tettem. Más íze lett egy kicsit, édesebb, de nekem nagyon ízlett. Illett is a mézes kacsához.

A krumpit előre megfőztem héjában, mégpedig olyan fajtát, aminek nem is kell lehámozni a héját, mert ehető (az angolok körében ez a fajta nagy népszerűségnek örved). Amikor a kacsát kivettem, annak a levében-zsírjában sütöttem meg a félbevágott krumplikat szintén a sütőben.

Szerintem felesleges ecsetelnem, micsoda sikere volt. Másnapra csontja is alig maradt... Pedig Flórison és rajtam kívül mindenki tisztességesen ebédelt az iskolában… Meg is állapítottam, hogy rohamléptekkel közelednek a „dupla kacsamelles” idők: nem babákra főzök már.

Csokis sütemény kókuszkrémmel

Ez, kérem, ugyanaz az angol csupacsokis süti, aminek a receptjét a múltkori írásomban megadtam. Most mindössze annyit változtattam, hogy szódabikarbóna helyett sütőport tettem bele (mert az előbbi épp elfogyott), és más lett a töltelék. No meg majd'' három napot pihentettem.

Most csak a krémet írom le, azt is gyorsan, mert soha egyszerűbbet! Felvertem 2 deci tejszínt egy kis habfixálóval, cukorral, vaníliás cukorral, majd belekevertem 2 evőkanál kókuszreszeléket. Ezzel töltöttem a közepét. Mivel még bőven maradt, a tetejét is megkentem egy kis krémmel, hagytam neki 10-15 percet, hogy beszívja a tészta, majd olvasztott tejcsokit kentem rá. És ismét krémet. A krém és a csoki szépen összekeveredtek a süti tetején, ahogy kentem, de annál jobb lett! Már aznap elfogyott a nagyja, de ami megmaradt másnapra, ez még finomabb lett. Hiába! A legtöbb sütemény akkor a legjobb, mikor már vészesen fogy...

Befőzés segítséggel

És ha már a szederről volt szó, el kell mondanom, hogy zajlik itt is a befőzés. Igaz, nem olyan nagyban, mint odahaza szokás, de azért telik-telik a polc náluk is. Annál is inkább, mert mostanra ügyes segédeket neveltem magamnak. A csalamádéhoz például nekem már csak a káposztát és a hagymát kellett felvágnom. Minden mást a fiaim végeztek – mégpedig egészen hozzáértő módon. Eddig, ha együtt dolgoztuk, az legtöbbször inkább lassította a menetet (kevés kivételtől eltekintve), úgyhogy most magam is meglepődtem, hogy az a munka, amire egy egész délelőttöt szántam, megvolt fél-háromnegyed óra alatt! Kész lett a csalamádé is, a sárgarépa és a zeller is bekerült a mélyhűtőbe, s közben még a levest is fel tudtam tenni. Ha el nem rontom valahol, ez lehet a jövő!!!

Este jó

Nem tudom, más hogy van vele, de számomra az esték a legfárasztóbbak. Próbálom én, próbálom, hogy egyre nagyobb legyen a nyugalom és a csendesség, de még nem jöttem rá, hogy három ilyen eleven gyereknél hogyan lehetne ezt megvalósítani. Ehelyett míg az egyikkel veszkődöm, addig a másik kettő biztosan összefog (szó szerint a hátam mögött), és mérget lehet rá venni, hogy csinálnak valami „vicceset”, ami eleinte nevetéssel és hancúrral jár, majd sírással vagy fogcsikorgatással végződik. Szóval nehéz, de vannak (számomra is) felhőtlen pillanatok – még ilyenkor is.

A minap például egy este, mikor már csak mi ketten voltunk a fürdőszobában, elmeséltem Sebőnek a szögedies „nagy fene köd”-ről szóló viccet. Persze némi magyar nyelvjárási ismeretterjesztéssel megtámogatva. Nagyon tetszett neki.

Aztán jött az altatás. Épp egy palóc mese került elénk: Mese egy Rufó nevű legényrő''. Nem mondom, hogy tudok palócul, de annak idején épp ezzel a nyelvjárással foglalkoztam egy rövid ideig, és vannak salgótarjáni rokonaink is. A könyv, amiben a mese szerepelt, adott is némi eligazítást a kiejtésre vonatkozólag. Hát megpróbálkoztam.

A gyerekek persze dőltek a röhögéstől. (Ezúton kérek elnézést a nevükben minden palóc nyelvjárással beszélő embertől. Mindez nem a palócok vagy bárki más rovására történt. Épp azt szeretném, ha tudnának arról, hogy vannak magyar nyelvjárások, ha természetes lenne nekik, s ha nem nevetnék ki, néznék le, ha valaki így beszél. De ehhez hallaniuk kell, meg kell szokniuk, sőt szeretni is kell. És a nevetés jó módszer a megszerettetésre.) Szóval olvasok, az „a”-k helyett rövid á-t, az „á” helyett meg meg hosszú aaaa-t, csaknem ó-t ejtve: „Bezzeg búnák ádtá mágaat Rufó, aatkozza a pillánátot, mikor ide belépett. Hanem vót annak a boszorkaanák egy lyaanya, aki má'' szeretett vóna szabadulnyi ányjótó'', mer'' az nagyon csigaazta őt. Laatjá a lyaany a búslákodó Rufót, megkérgyi, hogy mér'' szomorkogyik.” stb.

Tele kincsekkel a szöveg. Lassan meg is szokták a fiúk. Csendesedett a nevetés, figyelték a történetet. Hanem, amikor kiderült, hogy a boszokaany lyanyaat RUGYINKAAnak hívják – akkor Kelemen fiam nem bírta tovább, és bepisilt...

Pizsicsere, miegymás. Maósnáp nagy fene ködre ébredtünk.

Kínais garnéla rizzsel

Zárásnak pedig szerepeljen újra egy könnyebb étel. Ez végül a fenti a néven került be a családi almáriumba. Merthogy kínainak nem mondanám, de ettől még nagyon finom!

Mielőtt megírom a heti menüt, mindig megkérdezem a gyerekeket, mik azok az ételek, amikre vágynak. Sebő már vagy két hete felíratta a listára: "Sült garnéla kínai zöldséges rizzsel". Fogalmam sem volt, milyen ez az étel, de felírtam. Gondoltam, Sebő biztos tudja. Vagy ha nem, majd kiókumlálok valamit. Beletelt egy időbe, mire minden lett: garnéla is, meg pár kínaias tartozék (bambuszrügy, ananász), de végül minden összejött.

Hozzávalók:
25 dkg garnéla (vagy amennyi van)
2 gerezd fokhagyma

kb. 2 evőkanál kókuszzsír
2 szép répa csíkokra vágva
1 doboz konzerv bambuszrügy
1 doboz szeletelt ananász (ha lehet, olyat vegyünk, amiben kevés a hozzáadott cukor) vagy fél friss ananász (az enyém most ilyen volt, finom, de macerás)
1 marék fehér szőlő
1 kiskanálnyi őrölt gyömbér
párolt barna rizs

Elkészítés: A garnélát fokhagymával kevés kókuszzsíron megpirítottam. Csak só került rá, semmi egyéb.
Szintén egy kis kókuszzsíron megpároltam egy kis répát, megszórtam kevés, talán 1 szűk kiskanálnyi őrölt gyömbérrel. Mikor már nem volt teljesen kemény, rátettem a (konzerv) bambuszrügyet. Az ananászt és pár szem szőlőt csak akkor kevertem hozzá, mikor már lekapcsoltam a tüzet, csak a serpenyő melegétől párolódtak kicsit.
Barna rizst főztem hozzá.

Megrendelőm szerint ugyan "kicsit fakó íze van", de nem vettem magamra, mert rajta kívül mindenkinek nagyon ízlett (sőt, az elfogyasztott mennyiségből ítélve neki is). Külön büszkeséggel töltött el, hogy még a férjemnek is tetszett (!!), pedig ő aztán tényleg többszörösen hátrányos helyzetből indult: nincs odáig sem a garnéláért, sem a kínaiért, sem azért, hogy gyümölcsökkel keverjük a húsféléket...  mégis kért repetát! Szóval bátran ajánlom szombati ebédnek vagy könnyű vacsorának a teraszra – jól fog illeni a hulló sárga levelekhez!

  • Kinyomtatom
  • Elmentem
  • Elküldöm
Promóció

Hozzászólások

arahel
Kedves Mackour! Nem sértett meg, dehogy! A receptekről magam is így gondolkodom. A többit meg hálásan köszönöm! Tudja, \"engem\" az értelmez jól, aki tudja, hogy a receptjeim csupán a hangulat még teljesebb átéléséhez adott extrák. :D És, ha az írásaim olvasása önmagában is örömet okoz, akkor én vagyok a legboldogabb. (Ez nem udvariassági kör: tényleg.)
Mackour
Kedves Ráhel, láthatja, komolyan veszem a receptjeit -most épp a garnélás rizsre készülök-, talán nem sértem azzal a megjegyzéssel, hogy recept úton-útfélen akad! Viszont ilyen kedves, szeretetteljes \"családtörténetet\" manapság sehol nem találok! Minden egyes beszámolója gyönyörűvé teszi a napomat. Sok sikert, és kitartást kívánok!

Magazin