Keress receptre vagy hozzávalóra
Recept feltöltés

Nagymama almás pitéje

– Mamma, olyan jó illatod van! - szaglászott körülöttem a nyolc éves fiam. – Komolyan? Szerintem füstszagom van, most élesztettem fel a tüzet. – Iiiiigen! - csillant fel a gyerek szeme - Olyan, mint a kolbász...! - mondta szinte ellágyulva.

Azóta én is egy véleményen vagyok Sebővel: a füstszag jó! Őt a jó magyar házi kolbászra emlékezteti, engem a melegre. Van, akinek 20 fok az ideális, én már több tíz évvel ezelőtt megállapítottam, hogy bizony én 21 fokban még fázom. Na most itt általában úgy 16-18 körül mozog a hőmérséklet, nagyjából 70%-os pára mellett. Igen, tudom, bennem van a hiba, de ez már így marad: huszonévesen is fázós öregasszony voltam, és ez javulni már nem fog. Hidegben összekocsonyásodik bennem az élet. Olyan vagyok, mint a nagyanyám: odakuporodok a fűtőtest elé, és melegítem a hátam (Már ha be van kapcsolva.) Flóris meg mellém ül.
– Most mit csinálunk? - kérdezi.
– Melegedünk – mondom. Odahúzza a kisszékét, együtt gubbasztunk.
- Na, ebből nem élünk meg! - mondom, és odavonszolom magam a konyhapulthoz. Próbálok mozogni, azt mondják, segít – hááát... Zöldséget tisztítok, répát szeletelek.
– Na, Mamma! Mikor melegítjük már meg magunkat??? - követelőzik a gyerek – Gyere, dugd ide a hátadat!
Odamegyek, megdögönyözöm. Ez legalább használ. (Ha már tényleg öregasszony leszek, remélem, sok unokám lesz, hogy mindig akadjon, aki megmelegít...)

Az egyetlen hely, ahol igazán felmelegszem, a kandalló mellett van. Az igazi tűznek nincs párja. Begyújtok, és érzem a meleg szagát. (Már nem félek tőle: annyi lyuk van ezen a házon, úgy jár ki-be a levegő, mint egy kacsaólban... Meg riasztónk is van, mindenféle.)
- De jó ez a füst - mondom, mert már tudom, hogy mindjárt kivirul a világ, barátságosabb lesz a ház és jobban érzi magát a testben a lélek... Kár, hogy csak egy tűzhely van a lakásban.

A másik gondunk a magány. A társaság hiánya. Hogy a férjemen kívül már csak tíz év alattiakkal folytatok komolyabb eszmecserét. Nem, nem mondanám, hogy ettől el kell tunyulni – sőt! De köztudott, hogy a változatosság gyönyörködtet. Erre is van egy szösszenetem.
– Egy faluban nem lehet bolt, Mamma? - kérdezte Kelemen.
– Dehogynem. Vannak falvak, amiben több is van.
– Á, értem. Csak ebben a miénkben nincs!
(BINGÓ!)

Errefelé tényleg csak a madarak járnak. Emberekkel szinte csupán az oviban találkozom. Hiába gyaloglok annyit, út közben mégis csak teheneket vagy autókat látok. Az átlagéletkor ugyanaz, mint itthon, a társalgás meg... (Hiába, no, az előszoba nem társalgó! Nem is úgy hívják.) A hét annyira hosszú (hat napos), hogy azon az egy maradék napon örülünk, hogy élünk. Sokat lehetne erről írni, de minek. Ha már nagyon emberhiányom van, megkérem a férjemet, hogy engem is vigyen el vásárolni szombat este. (Igaz, akkor megy az egész család.) Ott aztán megnyugszom, hogy nem halt még ki az emberiség, és két hétig megint béke van. Esetleg hívunk valakit szombaton vacsorára - persze az nem ugyanaz.

És ezt még csak nem is panasznak szánom. Mindenkit más kihívás elé állít az élet. Mi ezekkel küzdünk. És valóban: küzdünk is becsületesen. Vannak eredményeink!!! Ez az, amiről itt olvashattok. Erről szól ez a mai írás – de tulajdonképp az összes többi is. Űzzük el a magányt és a hideget!

És innentől vége is a melankóliának! Feléledt a tűz, enyhe és jóleső füstszag terjeng, melegszik a szoba! Jöhetnek a sztorik és a receptek! Mindjárt mutatok is még pár melengető trükköt. Elsőnek egy receptet, ami az ízével is melengeti az embert.

Őszies (gesztenyés) csirkemell

A csirkét előző este bepácoltam: olaj, kakukkfű 1-2 babérlevél kissé eltördelve, 2 gerezd felszeletelt fokhagyma, kevés só és bors került rá.
Másnap saját olaján kisütöttem, piros színű paprikát daraboltam rá, főtt gesztenyét, gombát tettem mellé. Az első, hirtelen sütés után vizet öntöttem alá, majd kevés tejet. Mikor már puha volt, rádaraboltam egy paradicsomot, s még azzal is összeforraltam. Kacsazsíron sült főtt krumplival, édesburgonyával körítettem.

Nekem a gesztenye-hús kombináció mindig furcsa volt. Egészen mostanáig. A fiúk is megnyalták utána a tíz ujjukat. Gyors és nem bonyolult étel, s bátran indulhatna az „otthon melege”-katagóriában.

Házi áldás a kamra fölött

Esik és fúj odakint. Most is, meg már hetek óta. Ahogy írtam, néha fűtünk, néha fázunk. Délután, mikor a nagyfiúk megjönnek az iskolából, összebújunk. Olvasunk vagy kézműveskedünk. A minap például ezeket a bögréket készítettük. Az ötlet nem saját, a neten találtam, s már akkor nagyon megörültem neki. Nem olyan szépek, mint az ötletadó oldalon, de Sebő fiam szerint olyanok a kamra felett, mint valami házi áldás, mert akár hiszitek, akár nem, tényleg felmelegítik az embert, ha rájuk néz.

Félig tele

Lehet valami abban is, hogy a mozgás melegít. Legalábbis bizonyos életkor alatt: a két kisebbik fiamnak láthatóan jól beválik ez a módszer. Flóris legújabb találmánya, hogy egy kis faragott, hosszúkás fatállal "vízisíel" a szőnyegen. Fél lába rajta, a másik meg csúszik utána. A minap is ezzel melegítette magát. Kezében egy kislábas, benne gyöngyök, csörögtek irgalmatlanul. (Special effect.)
- Flóris! Ne csúszkálj! Ott a kandalló szeglete, vigyázz! Inkább fűzd fel a gyöngyöket! Be fogod verni a fejed!! Vigyázzz!
- Neeeem, Mamma, nem verem be a fejemet, majd meglátod! - nyugtatott meg két csúszás között.
- Flóris! Hagyd abba!
- Nem esek el, Mamma, ne félj! - mondta és csörgette tovább a lábast.
Csúszott még egyet, esett egy hatalmasat. A lábas repült, a gyöngyök szanaszét gurultak.
Feltápászkodott, gyorsan összeszedte a gyöngyöket, láttam, hogy húzza a lábát, de hallgatott róla.
- Látod, Mamma? - mondta diadalmasan - Nem vertem be a fejemet! Csak a lábamat!!!
(Azt hiszem, a nevetés is melegít.)

A wellsi püspöki palota és a hazatérés öröme

Az őszi szünetben azt terveztük, enyhítünk egy kicsit a nagy elzártságon, és világot látunk. Úgy gondoltuk, Wales-be megyünk, hogy egy barlangot megnézzünk, de az előző napi játszóházban Sebő lába megsérült egy kicsit, ezért túráról inkább városnézésre váltottunk. Hogy nagyobb kedve legyen hozzá, a helyet is ő választhatta ki: egy közeli városka püspöki palotájába vágyott. Így esett, hogy Wales helyett csak a közeli Wells-ig jutottunk. Voltunk már itt, írtam is nektek róla, láttunk már sok szépet, de még nem mindent. Most tehát megnéztük a püspöki palotát és a katedrálist.

Mindjárt az étkezőben kezdtük, mert mire összeszedtük magunkat, parkolót találtunk és odagyalogoltunk, addigra mindenki alaposan meg is éhezett. Az élmények sora tehát azzal kezdődött, hogy megpróbáltunk féken tartani és jóllakatni 3 mozgékony fiúgyereket. Az étkezőből kijőve egy időre javult a helyzet (tele pocakkal kényelmetlenebb a rosszalkodás), de hamar elveszítettük ezt az előnyt. Nem mesélem el, miféle botorságok jutottak két kisebb gyerekem eszébe, de egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint akik minden héten látnak templombelsőt (vagy lehet, hogy épp azért volt kevesebb a pátosz?). Egy öregúr mindenesetre megkérdezte, „mind” a mi gyerekünk-e... (Először nem is értettem: három gyerekről beszélünk, nem tizenötről...) De tény, hogy nem nagyon illettünk a környezetbe: a látogatók átlagéletkora 60 év lehetett – és ezen mi sem sokat javítottunk -, úgyhogy feszt aggódhattam, hogy a gyerekeink ki alól rúgják ki a lábat, botot  nagy szertelenségükben...

Nem olyan volt, mint a wales-i barlang, de pont annyira elfáradtunk. Hazajövet pedig nagyon örültünk, hogy 2 óra helyett csak 20 percet kell utazni, és azt is megbeszéltük a férjemmel, hogy az ilyen kirándulásban az a legjobb, hogy utána tudjuk értékelni az otthoni „emberhiányt”. Igen, rég tudom már, hogy a kimozdulásban nem az a jó, hogy könnyebb vagy kellemesebb az élet, míg máshol vagyunk, hanem az, hogy utána hihetetlenül jólesik visszajönni. Mindazonáltal nagyon sok szépet is láttunk, mutatok pár képet!

Nagymama almás pitéje

Egy ilyen kirándulós nap után az ember különösen vágyik az otthon melegére. (Kulcsszavak: otthon, meleg.) Az almás pite tökéletes ehhez.

A fiúk nagy örömmel tisztították, reszelgették az almát, míg én a tésztát gyúrtam. Apa békésen olvashatott a kandalló mellett. Ritka idill ez mifelénk, ráadásul most ez a pite olyan is lett, amilyennek mindig is szerettem volna.

A családban jobbnál jobb szakácsok vannak, a sütemények pedig példaértékűek. Édesanyám, a nagynénéim, akik ugyanabból a meleg konyhából jöttek, nagyjából ugyanúgy sütik az almás pitét - én mégis mindig az eredetire, a mamáéra vágyom. Tudom, ez sem sikerül mindig egyformán, nekem sem, másnak sem, még a nagymamának sem. Ő például egyszer állítólag sót tett bele cukor helyett. A nagyapa pedig hősiesen ette...
– Na, milyen a pite? - kérdezte nagyanyám, aki akkor még meg sem kóstolta.
– Finom, finom – mondta a nagyapa – csak valahogy kicsit sós...

Ezt a történetet csak hallomásból ismerem. Én mindig édes, omlós és könnyű almás pitéket kaptam tőle, s erre emlékezem. Főzni viszonylag korán elkezdtem, de mire belejöttem, s mire érdekelni kezdtek a családi receptek, akkor már nem volt köztünk nagyanyám, hogy megkérdezhessem. Meg aztán nem is volt olyan könnyű kérdezni a nagymamától, még akkoriban sem, mikor lehetett. Ha valami újba kezdtem, s magabiztosságot erőltetve liszteztem a deszkát, ő odaállt mellém hátra tett kézzel, s csak nézte, nézte, mit csinálok, majd végül - jóindulata jeléül - megszólalt:
– Na, mi akar ez lenni?
Akkoriban nagyon bosszantott, emlékszem, vissza is feleseltem. („Ez nem akar lenni, ez már az!”) De azért megkérdeztem volna tőle, amit nem tudok, ha akkor annak lett volna ideje. Ám akkor még nem tartottam ott. Mit kérdezzen, aki alig valamicskét tud...? A kérdéshez tapasztalat kell. Mostanra pedig csak néhány emlék maradt, ami segít felidézni az ízeket, egyedül kell kikísérletezni valahogy a nagymama receptjeit. De szerintem néha, ha nem veszem észre, azért ő is besegít.

Most például sikerült olyat sütni, ami akár az övé is lehetett volna. Na jó, biztos nem, de azért büszke lenne rám! Egészen biztos, hogy ő nem így készítette, de az íze, az állaga, az illata, mind olyan lett, mint amire emlékszem. Mostantól ezt a mi kettőnk közös receptjének tekintem:

Almás pite

Hozzávalók:
A tésztához:

40 dkg liszt (15 fehér + 25 teljes kiőrlésű tönkölyliszt)
15 dkg vaj
2 bő evőkanál tejföl
1 tojás sárgája
csipet só
1 teáskanál szódabikarbóna
2 evőkanál cukor
A töltelékhez:
nagyjából 2,5 kg alma megtisztítva, lereszelve
15 dkg cukor
kb. 1,5 evőkanál őrölt fahéj
4 evőkanál búzadara
5 evőkanál zabpehely
A tetejére:
1 tojásfehérje
cukor

Elkészítés: A töltelékhez az almát lereszelem (vagy befogom a fiúkat), majd összekeverem a cukorral (közben kóstolgassuk, nem érezzük-e túl édesnek, én ebben elég édesszájú vagyok, van, aki savanyúbban szereti), és megvárom, míg levet ereszt. Majd egy szűrőbe teszem, hogy a lé nagy része csorogjon le magtól. A maradék levet kinyomkodom az almából, majd összekeverem a gyümölcshúst a fahéjjal és a zabpehellyel. 
A tészta hozzávalóit összegyúrom, majd 2 részre osztom, gyorsan kinyújtom, és az egyik lapot a tepsi aljára teszem. Rászórom a búzadarát, elegyengetem rajta a kinyomkodott almatölteléket, majd a másik tésztalap következik. Azt is lenyomkodom, villával megszurkálom. A tetejére kenem a tojásfehérjét, és kristálycukrot szórok rá.
180 fokon sütöm, míg a tetején a cukor aranyos árnyalatú nem lesz.
Ha felvágás előtt tudunk egy kicsit várni, akkor szebbek lesznek a szeletek – de ez a legnehezebb része a pitesütésnek.

Csak egyszer sütöttem meg, s gyorsan fel is írtam a receptet. Nálunk rengeteg alma fogy, így almás sütire ritkán jut. Fel kell halmoznom pár kiló almát, hogy maradjon elég a sütéshez is... De meg fogom ismételni, hogy kiderüljön: nem csak érzéki csalódás volt. Különösen sokat gondoltam a nagymamára, és nem tudom, ezért „kaptam meg” tőle a receptet, vagy ezért éreztem úgy, hogy az ő receptjét „kaptam meg”.

Richard atya

Az almás pite napján több vendégünk is akadt, ők sem panaszkodtak a desszertre – én pedig boldog voltam, hogy „új arcokat” látok magam körül.

Vasárnap, a szünet utolsó napja a „tökéletesek” egyikeként írta be magát (az általam szerkesztett) családi történelembe. Nem írom le részletesen, de akit érdekel, itt elolvashatja. Annyi most elég, hogy aznap végre ismét kiszabadultunk a házból, új környezettel, helyzetekkel, új emberekkel ismerkedtünk meg. A nap méltó zárása volt Richard atya esti telefonja.

Richard atya nem más, mint az itteni bencés tartományfőnök. Néha megjelenik itt az apátságban, de nem innen az ismeretség. Egyszer valamiféle munkamegbeszélésen volt nála a férjem egy távoli, északi nagyvárosban, akkor ismerkedtek össze. Később, mikor eljött ismét az itteni kolostorba, jelezte, hogy szívesen meglátogatna minket. Meghívtuk egy jó magyaros vacsorára, emlékszem, csirkepaprikást főztem. Már ez is furcsa és megkapó volt, mert mi nem olyan családból jöttünk, akik rendszeresen vendégül látják a falu plébánosát a vasárnapi ebédnél. (Nem mintha baj volna az ilyesmivel, sőt, gyerekként mindig áhítattal gondoltam egy ilyen családi ebédre.) Richard atya sem olyannak látszott, aki csak úgy meghívatja magát az élvezet kedvéért. Hihetetlen, de mi érdekeltük őt. A férjem mesélt neki rólunk korábban, ő pedig eljött, mint a jó pásztor, hogy megnézze, rendben vannak-e a báránykák...

Nyilván megszeretett nálunk, tetszettek neki a gyerekek, a családi vacsora, és talán kicsit aggódott is értünk, mert nemrégiben egy vasárnap este telefonált, hogy hétfőn érkezik az apátságba, és szívesen meglátogatna minket fél órára. Nemigen fért a fejünkbe, nem fér ma sem. Én magam nagyon meghatódtam, mert ilyen, hogy valaki nem hozzánk jön, mégis látni akar minket és még a telefont sem röstelli felvenni, ilyen még nem esett velünk.

Az almás sütemény már elfogyott, mégis valami meleget és melengetőt, illatosat szerettem volna sütni. Gesztenyés galuskát készítettem csokoládédarabkákkal dúsítva. Elárasztotta a házat a finom gesztenyeillat – olyan volt, mintha kemencét rejtegetnénk valahol a konyha táján. Teáztunk, beszélgettünk. Azt is megtudtuk, ki és mikor ültette azokat a fákat, melyeknek a gyümölcsét ettük épp. Akkor még Richard atya fiatal volt, és ebben a kolostorban lakott. Láthatóan nagyon ízlett neki (is) a sütemény, többször vett belőle (pedig nem tűnik torkos alkatnak), a fiúk és apa is pusztították rendesen, három adagot sütöttem, de alig maradt néhány, hogy lefényképezzem.

Gesztenyés galuskák

Végy 40 dkg főtt, összetört gesztenyét (vagy natúr gesztenyemasszát), tedd egy nagy tálba. Tegyél mellé 7,5 dkg puha vajat, 1 evőkanál rumaromát vagy rumot, 1/2 teáskanál sütőport, kb. 12 dkg porcukrot, 1 csomag vaníliás cukrot, és az egészet jó alaposan dolgozd össze. Végül keverj bele 5 dkg lisztet (az enyém teljes kiőrlésű tönköly volt, de fehér liszttel is működik), majd 2 marék étcsokicsipszet vagy feldarabolt csokoládét. Két evőkanál segítségével készíts belőle galuskákat, és tedd egy sütőpapírral kibélelt tepsire. 180 fokon süsd 20-30 percig. Nagyon finom, igazi illatos, meleg karácsonyi sütemény!

Ráadásul remek váratlan vendég esetén, vagy ha a vendég ugyan nem váratlan, csak a lakás körbetakarítása után már nem marad idő a habostortára. (Ha porcukorral meghinted, még inkább karácsonyi lesz.)

Sok mindenről írhatnék még, de nem lehet mindent elmesélni. Sem hely, sem idő. Néhány címszó azonban még belefér.

A következő hétvégén pár órára meglátogatott minket Cécile is, Flóris keresztanyukája. Azóta Flóris saját biciklin teker! (Elő-karácsonyi és utó-szülinapi ajándékként kapta a járgányt.) Volt Márton-napi mulatság kacsasülttel, egy hangverseny a nagy templomban és egy Harry Potter-buli az iskolában, amire a családból csak Apa volt hivatalos, de nekünk is komoly feladatot jelentett: fel kellett őt öltöztetnünk valamelyik roxfortos tanár jelmezébe. (Remus Lupin professzort választottuk, és egészen jól eltaláltuk a karaktert.)

Ha mindezekre részletesebben is kíváncsiak vagytok, a Csokigyár Facebook-oldalán olvashattok róla, láthattok képeket!

Üzenet

Búcsúzóul egy történet mindazoknak, akik nehézségekkel küzdenek – és kire ne férne rá az ilyesmi? 

Ez is a szünetben történt. Egyik délelőtt elmentünk egy bolhapiac-féleségre. Se szeri, se száma nem volt a kéréseknek... Hősiesen dacoltam, de végül azért vettem pár apróságot a fiúknak. Sebőnek például egy régi képeslap-gyártó magazint. Délután mindjárt kaptam is tőle egy általa készített baglyos lapot. Ez áll rajta: "Köszönöm, hogy olyan jó anyuka voltál, bocsánat a rosszalkodásaimért. Tarts ki! Szeretettel: Sebi"

Megpróbálok. :)

  • Kinyomtatom
  • Elmentem
  • Elküldöm
Promóció

Hozzászólások

arahel
Kedves Bviragne! Köszönöm a kedves szavakat! Mindig jól jönnek! Jó ötlet ez a búzakorpa, ha lesz raktáron, kipróbálom, köszönöm! Áldott karácsonyvárást!
bviragne
Kedves Rachel! Nagyon tetszett a \"kolbász illat\" hasonlat. A kandalló melege is csodálatos (nekünk cserépkályhánk van), jó körül ülni ,vagy előtte leheverni a földre és úgy olvasni vagy társasoszni. Tüneményesek a fiúk. Richard atya, ha nem is mondja, de érzi, hogy a Ti egy meleg család vagytok. Árad belőletek a szeretet az összetartás. Az almás lepényt kb. én is így készítem. A tojásfehérjét nem a tetejére teszem, hanem felverem kemény habbá és az almához keverem, így lazább lesz a töltelék. Az almához a cukrot a kicsavarás után keverem bele, így finom natúr levet iszunk és nem cukrozottat. Zabpehely helyett búza csirát használtam és a búzadarát nem tettem bele, mert ez (így is kipróbáltam) nagyon töményíti. A tészta recept szinte ugyanaz, én is az édesanyámtól tanultam. Szoktam úgy is, hogy a tetejét berácsozom, olyankor jó ropogós a tető.
arahel
Kedves Mackour! Köszönöm a jókívánságokat! Nem tudom, minek köszönhető, hogy nem kell pihentetni a tésztát - ez már a régebben használt Horváth Ilona-receptben is így volt :), de működik. Köszönöm, tényleg tele van a környék szépséggel, akármerre megyünk: akár városba vágyunk, akár a természetbe, mindenképp találunk szépet. Igen, a fiúk még kicsik - de mindezeket csak velük együtt tudjuk megnézni. Nélkülük mi sem láthatnánk. Örülök nagyon, hogy ízlett a gesztenyés galuska!
Mackour
Kedves Kolbászillatú Rachel! A gesztenye galuska lett a hétvégi desszertünk, kiválóan sikerült, köszönöm! Az almás pitéről: a szódabikarbónának köszönhető, hogy a linzertésztát nem kell pihentetni? A töltelékben még nem próbáltam zabpelyhet, de ami késik, nem múlik. Gyönyörű helyen laknak, kirándulnak, talán már a srácok elég nagyok, hogy érezzék a múlt szépségét, súlyát! Vagy nekik ez a természetes? Szép telet, jó egészséget!

Magazin