Mennyei leves sült céklából

Sherrys céklaleves garnélarákkal

Hozzávalók:
30 dkg cékla
1 dl olívaolaj
1 evőkanál tengeri só
8-10 db garnéla
1 l hús alaplé
1 szár zeller
1 csomag újhagyma
3 evőkanál tejföl
száraz sherry bor

Elkészítés: 1. A céklát tepsire tesszük félbevágva, meglocsoljuk olívaolajjal, frissen őrölt borsot és 1 teáskanál sót hintünk rá, és 160 fokos sütőben - mérettől függően - 30-45 percig sütjük. Meghámozzuk, majd feldaraboljuk.

2. Az előkészített céklát fazékba tesszük az apróra vágott hagymával (a zöldjét megtartjuk) és a zellerrel (valamennyit félre is rakhatunk a dekorációhoz), enyhén megpirítjuk, majd felöntjük az alaplével. Addig főzzük, míg minden megpuhul. A száraz sherryvel meglocsoljuk, és leturmixoljuk.

3. A megtisztított garnélarákokat kevés olívaolajon, forró serpenyőben 1-2 perc alatt megsütjük.

4. A kész levest tejföllel, zellerzölddel, apróra vágott hagymával és a garnélarákokkal díszítve tálaljuk.

Mindenképpen friss céklát használjunk, sőt ha van rá mód, apró, zsenge bébicéklát vegyünk. Ősidők óta termelik ezt a zöldségfajtát, bár sokáig leginkább pozitív élettani hatásai miatt volt közkedvelt. Manapság már nem csak céklasalátát készítünk belőle, mint hosszú időn át, így a kereskedők is többféle és jobb minőségű céklát kínálnak.

Nem mondom, hogy nem ízlett gyerekkoromban a cukros-ecetes céklasaláta, de az azért más. Elsősorban konzervként kapható, márpedig a konzervekhez - mint életünk szerves részéhez - sok ember vegyes érzelmekkel viszonyul. Ha az ország jelenlegi helyzetét nézzük, láthatjuk, hogy a borászat vágtat fel a grafikonokon, a vendéglátás - ha döcögősen is, de – megyeget talán felfelé, a kereskedelem pedig folyamatosan átalakul, és szinte kiszámíthatatlan. Így természetes, hogy a probléma a konzervipart is befolyásolja, már ha beszélhetünk egyáltalán “iparról”. A híres és legendás konzervgyárakat megvásárolták a multicégek, majd bezárták, és idehozták saját országuk saját termékeit, amelyeknek minősége gyakran megkérdőjelezhető. Pedig Magyarország egyetlen esélye a mezőgazdaság visszaállítása, és amennyit nem tudunk elfogyasztani, azt tisztességes kreatív szakértő módon konzerválhatjuk. Persze nekem, mint szakácsnak, mindig támogatnom kell a friss alapanyagokat és az azzal dolgozókat, de nem hunyhatunk szemet: konzervek léteznek, használjuk őket, szükségünk is van rájuk – persze nem mindig és mindenhez.

Az emberek legnagyobb problémája a konzervkészítményekkel mégiscsak az adalékanyag kérdése. A közhiedelemben pedig a legkárosabb a tévhit, amit jól kommunikálnak. Ha valaki szakít időt arra, hogy megnézze az élelmiszerek címkéjét, és meglátja rajta az E-számokat, máris azt mondja: ez az étel egészségtelen. Ez tévhit. Ha egy élelmiszerben E-betűs adalékanyag van, csak a megfelelő mértéket kell megtalálni, és elkerülhetőek a nem kívánt hatások.

Minden ember szereti a megszokott minőséget, örömmel veszi le a bevált terméket a polcról, hogy ugyanazt az ízt, állagot, színt kapja, amit megszokott, és persze számít a hosszú szavatossági idő is. Ezek a magas igények kényszerítik a gyártókat az adalékanyagok használatára. Persze az ilyesféle anyagokból nagyon keveset tartalmaznak az adott konzervek, és ebből sok természetes is. Nehéz köztük igazságos vonalat húzni, de nagyon érdekes tanulságokra jutunk, ha próbálunk valós képet kialakítani, mit érdemes enni, inni, fogyasztani…