A marcipán eredetéről a mélyreható kutatások ellenére sem tudunk semmi biztosat. Az ókori perzsák mindenesetre már ismerték a mandulából, mézből, olívaolajból és rózsavízből gyúrt finomságot, amelyet valószínűleg a keresztes lovagokat kísérő kalmárok hoztak el Európába. A 13. századi Itáliában feltűnt „marzapane” minden bizonnyal Keletről érkezett. Kolostorokban is fogyasztották, és Aquinói Szent Tamás (1226–1274) úgy vélekedett, hogy nem töri meg a böjti fogadalmát, aki marcipánt eszik.
A velenceiek azt mesélik, hogy 1400 körül Badrut Márkus cukrászmester kislánya a műhelyben játékból mézet kevert tört mandulába, és rárakta egy forró sütőlapra. Az apja megkóstolta a megszáradt édességet, majd a nyers mandulamasszát a szentelt gyertyák mintájára formázva megsütötte és ördögűző édességként kezdte árulni a Szent Márk téren.
Lübeck, Königsberg és Tallinn legendái
1407-ben a német városok lakosságát éhínség sújtotta, mert a mostoha időjárás miatt nem tudtak aratni, ráadásul Lübecket az ellenség is ostromolta. Ekkor egy kikötői raktárban nagyobb tétel gazdátlan mézet és mandulát találtak, és egy péksegéd a finomra őrölt mandulát liszt helyett használva ízletes, édes kenyeret sütött. A lübecki marcipán világkarrierjét 1806-ban indította el Johann Georg Niederegger, miután vásárolt egy cukrászdát a városban. A nagy múltú cégnél hagyományosan csokoládéba mártják a vekni alakúra formázott marcipánkenyeret.
A kelet-poroszországi Königsbergben (a mai Kalinyingrádban) szintén működött egy híres üzem, még Miklós cárnak is szállítottak. Itt a többnyire szív alakúra megformázott marcipán fölé óvatosan izzó vasat tartottak egy rövid időre, hogy a massza egységesebb állagú legyen, majd beecsetelték rózsavízzel, és gyorsan hűvös helyre tették szikkadni. 1939-ben az akkori tulajdonos, Paul Wald áttelepült Berlinbe, és 1948-ban alapította meg a jelenleg is tekintélyes céget.
Igaz-e, vagy sem, de Tallinnban szentül állítják, hogy a ma ismert marcipánt náluk találta fel a lengyel származású Marty pan, mégpedig Európa legrégebbi, 1422 óta megszakítás nélkül működő gyógyszertárában. Tény, hogy a középkorban marcipánt kizárólag patikusok készítettek, és székrekedés vagy felfúvódás ellen éppúgy ajánlották, mint szerelmi vágykeltőként. Afrodiziákumként említi Casanova és Boccaccio Dekameronja, a lübecki Thomas Mann pedig háremekből származó csemegeként aposztrofálja az A Buddenbrook ház című regényében.
Magyar vonatkozások
A marcipán először ehető asztaldíszként tűnt fel Mátyás király és Aragóniai Beatrix lakodalmán: a nyolcadik fogásként felszolgált, mandulából és nádcukorból alkotott fehér-barna sakktábla a királyné kíséretével érkezett nápolyi csemegekészítő munkáját dicsérte.
A „marczapan” első írásos hazai említése 1544-re datálható. Drágasága miatt a marcap(h)antot a 16–17. században főnemesi udvarokban készítették. Több recept fennmaradt I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem feleségének, Bornemisza Annának kézzel írott szakácskönyvében.
Íme, az egyik: „Végy nádmézet és megtisztult rózsavizet. Tedd szénre, hadd forrjon fel, s ha sűrű lészen, tégy mondolát belé. Keverjed, hogy meg ne égjen. Tedd az tűztűl, és keverj nádmézet belé. Kóstold meg, ha jóízű-é, és ebbűl az mondolatésztábúl marcapántot csinálhatsz. Száraszd meg kemencében. Az tyúkmony [tojás] fejérit, rózsavizet és nádmézet habard meg jól, és szép fejér habja lészen. Szedd le az habját, és kend meg vele az marcaphantot. Tégy szenet egy szép tepsziára, az fenekére, s felfut a habja rajta, és fejér lészen. Úgy csinálják az marcaphantot tyúkmonynak ez fejérivel, s rózsavizet is tehetsz hozzá: jó lészen.” (Forrás: Bornemisza Anna szakácskönyve 1680-ból, szerk. dr. Lakó Elemér, Kriterion Könyvkiadó.)
.jpg)
.jpg)
