Keress receptre vagy hozzávalóra

Részletes kereső

Kuktából séf 3.: Welcome to America!

1993 volt, hideg-havas tél, amikor megérkeztünk a Payette-tó déli csücskében található McCall kisvárosába, Idaho államban. A napokig tartó autóutat Kaliforniában még meleg napsütésben kezdtük, átszeltük Nevadát, Oregont, majd Boise-tól (főváros) már jeges szerpentineken kanyarogtunk felfelé vagy 100 mérföldet a nővérem rozoga, öreg házáig, amelyre gyönyörű helyen, közvetlenül a tó partján, a falu szélén találtunk rá.

Veronika, az idősebb lánytestvérem 1991-ben költözött az Egyesült Államokba. Férje, John Maydeck (aki híres a BBQ oldalasáról) Kaliforniában született. Mivel mindketten jobban szerették a természetet, mint a nagyvárosi életet, és John édesapja, Robert is a közelben élt, úgy döntöttek, hogy Kaliforniából az idahoi hegyekbe költöznek, McCallba.

Ez egy tipikus erdei kisváros a Sziklás-hegység nyugati részében – szinte az Isten háta mögött – óriási hegyekkel, völgyekkel, fenyőerdőkkel körülvéve. Rengeteg a sebesen rohanó erdei patak, amikben hemzseg a pisztráng és a lazac. A lakosság főként vadászatból és favágásból él. A Payette-tó krisztálytiszta (olyan, mint a Lake Tahoe, csak kisebb), reggelente a vadlibák feltotyognak a teraszra a tópartról – így nem kakas kukorékolásra, hanem a gágogásra ébredsz…

A város utcái többnyire üresek (ne gondolj a nemzeti ünnepre), hiszen ez is csak egy szellemváros. Gyalogosokat csak az évente egyszer megrendezésre kerülő nemzetközi motoros szán verseny alatt, és a főtéren tartott karácsonyfa állításkor láttunk, ahol a falusiakkal kézenfogva énekeltük a Jingle Bells-t. Többnyire egész nap az erdőt jártuk, hordtuk haza a tüzelőfát, horgásztunk, vadásztunk, száguldoztunk a motoros szánokkal, és ha azt mondanám, hogy a patakokból kézzel is fogtunk lazacot, akkor biztos vagyok benne, hogy senki sem hinné el, pedig így volt!

Egy aranybányát is meglátogattunk, ahova kötélen ereszkedtünk le. A bánya tulajdonosa (Jim) mintaként kimosott egy adag aranyat, majd mikor beteltünk a látványától, kilöttyintette a földre, csak úgy lazán, mint mikor a borász löttyinti ki a kóstolópohárból az öblítővizet. Nem kell megijedni, az öreg Jim nem pocsékolt el sok aranyat! Hogy kedveskedjen – főleg az anyukámnak –, a búcsúzáskor apró üvegecskében átnyújtott pár szem aranyrögöt ajándékba. A tél így telt el, ebben a vadregényes környezetben. A napi kalandozásból mindig koszosan, tele élménnyel tértünk haza. Esténként összeült a család, jókat nevettünk vagy csak bámultuk a kandallóban pattogó félméteres rönköket.

Szakácstapasztalataimról szólva: ártatlanul csöppentem a fast-food éttermek és a mélyfagyasztott bolti készételek világába, amitől pár hét múlva a család minden tagja elkerülhetetlenül 4-5 kilót felszedett. Az összes egészségtelen (junk-food) és egyben nemzeti étel jelen volt: mélyfagyasztva rántott hagymakarika, buffalo wings, pizza, egész sült krumpli (baked potato), ami tejföllel, szalonna darabokkal és sajttal a tetején vásárolható meg, hatos kiszerelésben. A dobozon olvasható elkészítési tanács 6 perc mikrohullámot javasol. Feltűnő volt, hogy mennyire komolyan veszik az amerikaiak ezeket a használati utasításokat. A jeges dobozt percekig forgatják a kezükben, tanulmányozzák a bonyolult elkészítési menetet (néha megpróbálják memorizálni is), majd mindent pontosan betartva beteszik a fagyasztott ételt a sütőbe vagy a mikróba (néha csak úgy, ahogy veszik: a hőálló zacskóban), és percek múlva már terülj asztalkám: mindenki boldogan lakmározik.

Majd jön a másnap, a család szinte ugyanazt eszi, de a használati utasítást újra mindenki figyelmesen végigolvassa. Mindig csodáltam az amerikaik türelmét és azt törekvést, ami bennük van! A vacsorakészítés így többnyire percekig tartott, és – mivel gyakran műanyag tányérokból ettünk – a hosszas, büntető mosogatást is kiküszöböltük. A megszokott szalonnás-kolbászos vagy téliszalámis reggelizéseket juharszirupos palacsinta, csokis tejshake és eperhabos waffel váltotta fel.     

A fast food választék: hot-dog, Big Mac, burrito, hasábburgonya chillis babbal, vastagon sajttal a tetejére olvasztva. Talán ezzel a gyors felsorolással ki is merítettem az összes népszerű fogást, amire az amerikai büszke lehet. De itt van még az ország igazi specialítása: az eltorzult rántotthús, amit country fried steaknek neveznek. Egy alaktalan marhaszeletet képzelj el, ami akkor is mélyfagyasztott, ha étteremben eszed! Kezdésként a húst keresztülnyomják a húspuhító gépen. Ettől az állaga darálthús jellegűvé válik, amit a tojás és a zsemlemorzsa elhagyásával, csak lisztbe mártva paníroznak, de vastagon. Ha úgy döntesz, hogy az étteremben a gravyt (folyékony, gumi jellegű mártás, amit a sütéskor megmaradt zsírból liszttel sűrítenek) nem rá, hanem mellé kéred (ettől a felszolgáló mindig megriad), akkor készülj fel, hogy a bundáján csak megfeszítve juthatsz keresztül!

Amerika nem lenne a világ vezető hatalma, ha nem talált volna megoldást erre az apró problémára is, ezért ezt az ételt még akkor is a nagy kaliberű steak késsel szolgálják fel, ha a gravyt megszokottan a tetejére kapod. Lehet, hogy csak ezért szerepel az étel nevében a steak szó? Nem tudom, viszont fogadd meg a tanácsom, és ahogy megkapod az itt felsorolt ételek bármelyikét, azonnal kezdj neki az evésnek! Ha vársz egy kicsit, vagy lassan nyámmogsz rajta, akkor ehetetlen gumivá változik!

A frissen fogott halak és a vadak kivételével minden, amit ettünk méreg volt. A sárgarépától kezdve a kőkemény paradicsomig, a permetes gyümölcstől és salátától a pirosra festett (!) húsig. A szervezetünkben felhalmozódott mérget komoly erőkkel sem tudtuk feldolgozni. A család női tagjai elkezdtek narancsbőrt ereszteni, ami a népesség körében teljesen megszokott. Welcome to America!

Ennek ellenére nagyon szerettem volna tovább maradni (mármint az országban), és ahogy visszautaztunk Kaliforniába, megkértem a sógoromat, hogy segítsen munkát találni. A nyelvet még most sem beszéltem és két héten belül a repülő is indult volna haza. Az elszántságom nagy volt, mindig vágytam rá, hogy  egyszer valahol majd szerencsét próbálok. A sógorom egyik délután elvitt Saratogába és bemutatott a 25 éve üzemelő, roppant előkelő Plumed Horse nevű étterem francia főszakácsának, Patrick Farjas-nak. Elmondtuk a szokásos tanulnivágyós történetet, majd ő, látva az elszántságomat nagyon együttérzően azt mondta, hogy bevesz három hétre, az angol miatt meg ne aggódjak, mert a konyhán mindenki franciául vagy spanyolul beszél!

A három hét kemény munkával telt el, amit számos probléma nehezített, például nem volt jogsim, így biciklivel kellett járnom. Az utolsó nap behívtak az irodába, az asztal mögött a német tulajdonos (ha tudtam volna!) és Patric, a főszakács. Átnyújtottak egy borítékot, és azt mondták, hogy nem akarnak megsérteni, de fogadjam el, és a balatoni nyár után jöjjek vissza! Így is történt. A nyarat ledolgoztam az éttermünkben (Fekete Híd Fogadó), és a nyári szezont rekord forgalommal zártuk. A 3,5 hónap alatt 11 ezer főételt szolgáltunk fel, akkor, amikor a környék többi étterme pangott az ürességtől. A BBQ oldalasunkkal és a csilis babunkkal megöltük a konkurenciát.

Kialakult, hogy a balatoni nyarak után mindig visszajöttem Kaliforniába dolgozni – már rendes munkabérért. Így volt ez 1998-őszén is, de a következő nyárra már "elfelejtettem hazamenni". Ekkor vette kezdetét az igazi amerikai kalandozás. Ez nem nevezhető éppen felhőtlennek és ezért nem minden részére mondhatjuk azt sem, hogy: példaértékű. A következő részeket nem is merem ajánlani a konzervatívabb életfelfogású olvasóknak!


folyt. köv.

A séf életpályájának előző részeit itt olvashatod:

ChefLaszlo ínycsiklandozó receptjeit itt találod >>>

Ezek is érdekelhetnek

Friss