Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia olyan emblematikus, vaníliás porcukorba hempergetett aprósüteményét már rég nem csak az őszi és téli időszakban készítik, mégis illatai, ízei ehhez az időszakhoz kötik leginkább.
Ahogy tartóssá válnak a hűvös napok, nemcsak a cukrászdák kínálatában, de odahaza is mind nagyobb igény támad erre az egykor hagyományosan karácsonyi finomságra, amely évtizedek óta messze túlnőtt az ünnepkörön, és bármely alkalomra készülhet.
Formájának eredetét rendszerint a magyarok török uralom feletti győzelméhez kötik, mint minden félholdat szimbolizáló kiflit. Ezt még a szomszédos országok lakói sem vitatják. Arról nem csupán országonként, de régiónként is megoszlanak a vélemények, hogy az erősen omlós tésztába mely olajos mag őrleménye kerüljön, de a vaníliás cukor egyről sem hiányozhat.
Gyerekkoromban mindig dióval készült, leginkább a felettünk lakó néni által készítettet kedveltem – valahogy más volt, sokkal ízletesebbnek találtam, mint bárki másét. Csakis kiskifliként emlegettük – így egybeírva, ami messze többet jelentett a 3 cm-nél sosem nagyobb, vékonyra sodort kifli formájú aprósüteménynél. A családi szóhasználatba annyira beépült az elnevezés, hogy ma is nehezen említem hivatalos nevén, vaníliás kifliként.
Szinte minden család őriz egy titkos receptet ebből a műfajból – Julcsi nénitől már nincs lehetőségem megkérdezni, mitől voltak az ő kiskiflijei annyira ellenállhatatlanok (a vajtól, a diótól, volt esetleg valami titkos összetevő benne?), még ha nagyon idős korára sokszor a kelleténél tovább tartotta is a tepsiket régi típusú sütőjében, aminek következtében a kiflik alja nem egyszerűen piros, de gyakran sötétbarna lett (azokat szerettem a legjobban). A vaníliás porcukorban meghempergetett apróságokat méretes cseh üvegtányérra rakosgatta – nyilván nem a monarchikus életérzés felidézése motiválta, az idők folyamán mégis ez maradt meg legerősebben az emlékeimben.
Kiskiflit alias vaníliás kiflit gyakran készítek – mindig nagyon apróra, mint egykor Julcsi néni, de jobbára pirított, őrölt mogyoróval. Már a készítés közben ellenállhatatlan az illata!
A tésztájába került rumnak, valamint tojásfehérjének köszönhetően hosszan őrzi ropogós állagát – már ha marad ideje jól záródó süteményes dobozban lapulni.
Olyan klasszikus ez, amit a sütéssel mostanában ismerkedők is sikerrel kipróbálhatnak, de nagyobbacska gyerekek bevonásával közösen is öröm sodorgatni – amennyire fel tudom idézni, komoly feladatnak tekintettem sok-sok évvel ezelőtt.
Két nagy gáztepsire elegendő mennyiséghez a jól bevált recept, ami a gyerekkori ízeket idézi:
Kiskifli – vaníliás cukorba forgatva
Hozzávalók:
20½ dkg süteményliszt
5½ dkg átszitált porcukor
15 dkg hideg, jó minőségű vaj
7½ dkg őrölt pörkölt mogyoró (bokormogyoró vagy török mogyoró)
1 közepes méretű tojás fehérje
2 teáskanál barnarum
1 csipet só
A hempergetéshez:
7-8 dkg vaníliával kevert porcukor
Elkészítés: 2 nagy gáztepsit sütőpapírral borítok, a sütőt 175 fokra előmelegítem.
A tojásfehérjét a rummal enyhén felverem. A lisztet a porcukorral és a csipet sóval nagy tálba szitálom. A hideg vajat nagylyukú reszelőn hozzáreszelem. Gyors mozdulatokkal összemorzsolom a hozzávalókat, majd beleöntöm a rummal elkevert tojásfehérjét, és tésztává dolgozom.
A tésztából nagyjából féldiónyi darabokat szakítok, hideg konyhai felületen kis rúddá formálom, a kb. 6-8 mm-es, 6 cm hosszú kicsiny rudakat meghajlítom, és a sütőpapírral bélelt tepsire helyezem. A kiskiflik egy keveset nőnek sütés közben, így megfelelő távolságot hagyok közöttük.
15-18 perc alatt világosra sütöm.
Még melegen minden darabot vaníliával kevert porcukorba forgatok. Ha kihűlt, jól záródó dobozba teszem.
Teához, kávéhoz, de délutáni beszélgetéshez akár forró ital nélkül is kitűnő. Nem egyszerűen a gyerekkori ízemlékeket, de valamelyest a „régi békeidőket” is visszaidézi.
-(1).jpg)
