Július császára és a gesztenyés tallérok

Egyre nagyobb szerep jut a gyors és félig kész ételeknek, de azért főztünk is - sőt még egy süteményre is futotta. Voltak rántott zöldségek rizzsel, szardíniás-endíviás saláta és káposztás omlett, valamint csirkehúsleves, paradicsomszósz és francia saláta. Desszertnek pedig gesztenyés tallérok.

Kard, pajzs és rántott zöldek

Az egész azzal kezdődött, hogy kedden selejteztek a latin szertárban. Hogy mit keresett egy lánygimnáziumban egy játék fakard és pajzs, azt ne firtassuk, de tény, hogy ott volt, és épp ki akarták dobni. Volt ott szerencsére egy fiatal latintanár is, aki felismerte, micsoda kincsek ezek,  s már előre látta, hogy a három kicsi fia közül kettő egész biztosan odalesz a boldogságtól, ha ezeket megkapja...

Mi idehaza - mit sem sejtve - készülődtünk a vacsorával. Nagyot gondoltam, és még utoljára nekiveselkedtem egy komolyabb konyhai műveletnek: zöldségeket rántottam: karfiolt, cukkinit és padlizsánt. Azért volt segítségem is: Kele a lisztben, Sebő a zsemlemorzsában támogatott. Flóris a tojásban szeretett volna besegíteni, de résen voltam. Igaz ugyan, hogy a konyha padlójáról felsöpört lisztből még kenyeret lehetett volna sütni, és zsemlemorzsa is akadt odalent bőven, azért azt meg kell hagyni, hogy így, közös erővel sokkal előbb végeztünk, mintha egyedül pepecseltem volna. Rizst is főztünk hozzá, sőt még tartármártást is kevertem.

Végszóra apa is befutott az ajándékokkal: nagy volt az öröm ("Én vagyok a király!" "Én meg a főkatona!" "Mamma, hol a koronám?" "Mamma, a katonáknak van palástjuk?"). Nem is lehetett azonnal asztalhoz ülni.  Mikor végre sikerült, akkor is csak úgy, hogy odatettük a kardot és a pajzsot szorosan az asztal mellé, jól látható, de el nem érhető helyre, hogy "onnan nézzék", milyen ügyesen eszi a rántott cukkinit a légionárius és a király.

Július császára és a Halászkirály

Mostanában nehéz elhinni rólam, de nagyon szeretem a rendet. Sok mindenről lemondtam, mióta gyerekeim vannak, a rend a legelsők között szerepel. Lassan el is fogadom, hogy a lakás bizonyos napszakokban úgy néz ki, mint egy török bazár (sőt, motanság kezd beállni ez az állapot), de amikor hosszabb időre (több órára) elmegyünk itthonról, akkor még mostanában is igyekszem rendet tenni magam körül. Rendetlenségben lenni - talán nem jó -, de lehet, na de rendetlenségre megérkezni…??? Az számomra ellentétes az otthon melegével. Az otthon ugyanis az a hely, ahol kiismerjük magunkat. Ahol megnyugszunk, hiszen végre ismerős terepre érkeztünk. Ahol békesség van. Nem káosz és stressz, hanem átláthatóság és nyugalom. Így aztán külön energiákat is képes vagyok megmozgatni, hogy békességes állapotokat teremtsek idehaza, mielőtt útnak indulunk valahová.

A héten egy távolabb lakó (de azért gyalogszerrel megközelíthető) magyar ismerősünket, s a fiúkkal nagyjából egyidős kislányukat látogattuk meg.

Lótottam-futottam egész nap: iskolába-óvodába oda és vissza, némi mosás, némi főzés, némi dobozolás, sok-sok mosogatás - majd mindent elrendezni, hogy nyoma sem maradjon a pakolásnak (sem az enyémnek, sem a gyerekekének), mire indulunk Sebőért az iskolába. Onnan ugyanis nem haza, hanem Esztiékhez mentünk tovább.

Ránk fért már egy ilyen barátnőzés mindnyájunkra. Volt hancúr és várépítés, pizza és pálcikás jégkrém, no meg beszélgetés és kávé. Repült az idő. Mire apa megjött értünk, addigra épp el is fáradtunk mind - és csak akkor derült ki, hogy nem is egyenesen haza megyünk.

Elég az hozzá, hogy nyolc is elmúlt, mire megérkeztünk. A fiúkat gyorsan ágyba dugtuk (már, akit gyorsan lehetett), s kilenckor, mikor végre mindenkit elrendeztem, nagyon, de nagyon örültem annak a rendnek, amit indulás előtt kierőszakoltam magamból.

Ekkor azonban bevillant valami. Valami homályos, kellemetlen érzés, hogy hiába a rend, az alvó gyerekek, nekem mégsem illik még jól éreznem magamat: elintézetlen dolgom van! Ó, igen! A jelmezesdi az iskolában! A tanoda ugyanis most emlékezik meg a gyémánt jubileumáról, ennek örömére pedig nem iskolai egyenruhát kell ölteni, hanem mindenki valamilyen maskarába öltözhet. Nem is akármilyenbe: az ovisoknak az angol zászló színeibe (piros-fehér-kékbe) kellett öltözniük, Sebő évfolyamának pedig királyi, királynői ruhába. (Hogy miféle király: valódi vagy mesebeli, s hogy mely korból és nációból való,  az szerencsére nem volt megadva.) No, ez volt az én megoldatlan kis problémám akkor este, fél tíz tájban. De az ijedtségnél többre sajnos aznap nem futotta már az erőmből.

Másnap aztán összekaptam magam, és erősen koncentráltam erre a királyosdira. Van ugyan egy papírkoronánk - tán kettő is - de azért ez még nagyon kevés a királyi öltözékhez, még ekkor is, ha azt a bordó színű rongyot, amit a fiúk szeretnek erre használni, betudjuk palástnak. Ott lesz a sok hercegnő csilli-villi ruhákban, királyok jogarral meg aranyszegélyes ruhában (éljen a jelmezkölcsönző!), az én kicsi fiam meg kullog majd a papírkoronájával... Kellene valami kellék... De csak kardunk van... meg pajzsunk... és ha római katonának öltöztetném... igaz, nem király, de legalább élvezné... és ahogy ezt elképzeltem, meg is született a megoldás!

Minden volt: fegyver, tóga, öv, köpeny, saru (no jó: szandál), és a szomszéd kerítése mellett még babérfa is zöldellt. A koszorú ugyan nem lett tökéletes, de nyilván annyira nem is lett rossz az összhatás, mert mikor Sebő belépett az osztályterembe, a tanárnő összecsapta a kezét, és azt mondta: "You are Julius Caesar!!!"

Útközben még tartottam egy kis fejtágítást, hogy hogyan is illik Caesar a királyok közé. Sebő érdeklődve hallgatta, bele-belekérdezett, és le is szűrte a "lényeget": egy egész hónapot és egy csomó hatalmas embert neveztek el róla... Mikor odaértünk az iskolához, visszakérdeztem, vajon el tudja-e mondani az iskolában, hogy ki ő. "Persze, mamma. Én vagyok Július császára" - mondta elégedetten. (Na, király, gondoltam. Akkor vegyük ezt át még egyszer...!)

Kelének ugyan csak piros-fehér-kékbe kellett öltöznie, de az mégsem járta (volna), hogy Sebő király, sőt császár, ő pedig még csak nem is katona, úgyhogy gyorsan ki kellett találni, hogy miféle király is lehetne ő a halászsapkájában.  És persze mindjárt elő is kellett állnom egy legendával...

Szardíniás-endiviasaláta kétféleképp

Aztán rohantam haza - pakolni. A fiúknak még volt az előző napi levesből, de nekem már nem marad volna, csak a leve. Ezért inkább egy könnyű saláta mellett döntöttem. A rántott zöldségekhez jó sok rizst készítettem kedden, nem is véletlenül. Könnyebb gyors ebédet/vacsorát összedobni, ha van kész rizs. Így lett gyors és könnyű ebédem és finom, meleg vacsoránk csütörtökön a kedd esti rizsből.

Rizzsel, körtével

Hozzávalók (1 személyre):
fél doboz olajos szardína (de más olajos hal is megfelel)
2-3 kanál rizs
1 endívia
Kb. fél fejes saláta (a képen kevesebb látszik, de aztán megpakoltam még salátával magamnak)
fél körte
fél citom leve - vagy akár több is
metélőhagyma
őrölt feketebors - ha lehet, frissen őrölt

Mindent összekevertem, kb. 10 percig állni hagytam, és fogyasztottam. Bizarrnak tűnhet a gyümölcs miatt, de aki szereti az endíviát, annak valószínűleg ízleni fog.

Zabpehellyel, szőlővel

Néhány nap múlva újra külön ebédeltem, és nem akartam nagyon megtömni a hasamat. Endívia még volt raktáron, olajos hal is, hát nekiláttam megint. Rizsem nem volt, ezért 2 kanál zabpelyhet szórtam a tetejére. Volt viszont egy kis maradék szőlőm, azzal még megspékeltem.

Káposztás omlett

Hozzávalók 4 lepénykéhez:
6 tojás
3 evőkanál tejföl
4-5 evőkanál főtt rizs (maradék)
1 kisebb káposzta negyede vékonyra szeletelve
2 paradicsom
só
petrezselyemzöld
reszelt sajt
2 csipet őrölt szerecsendió (Vigyázni vele!! Kevés nagyon jót tesz neki, sok elrontja!)
1 lilahagyma felszeletelve
4-5 kiskanálnyi vaj a serpenyő megkenéséhez

Elkészítés: A tojásokat kissé felverem a tejföllel, sózom, szerecsendiót teszek bele, belekeverem a rizst, a petrezselyemzöldet. A serpenyőt közepes hőmérsékletre hevítem, 1 kiskanálnyi vajat eloszlatok benne. Ráöltök 1-1,5 evőkanálnyi tojást - mintha palacsinta lenne, csak vastagabbra -, a még sületlen lepényre dobálom a káposztát, némi hagymát, fél paradicsomot felszeletelve. Nem keverem meg, de én  a biztonság kedvéért egy nagy fedővel lefedem 1 percre. Amikor kész, leveszem a tűzről, rászórom  a sajtot, és tányérra csúsztatom. Tudom, hogy illik félbehajtani, de mi nem szoktuk: kereken szeretjük.

Piknik megint

Szombaton ismét piknikeztünk. Most Cécile-lel. Eredetileg Windsorba mentünk volna, de apa nem ért rá (sürgős írhatnékja akadt délután), ezért a közeli parkot és játszóteret szemeltük ki épp úgy, mint a múlt héten. Én sem bántam - könnyebb volt így magára hagynom a doboztengert idehaza.

Most is megpróbáltam tűrhető állapotokat hagyni magunk után, mert az ilyesmi mindig hosszúra nyúlik - még ha csak a szomszéd utcába megy is az ember. Készültem is – ez esetben - nemcsak egy gyümölcssalátával. Főznöm úgyis kellett, mert a férjem dolgozik szombaton is (olyan iskolában tanít, ahol szombatonként is van tanítás), s ha már ez a csapás érte, mégse hideg étellel fogadjuk! Ha pedig főztem, egyúttal csináltam ezt-azt a piknikre is.

Húsleves és franciasaláta

Ebédre húslevest terveztem grízgaluskával, és a levesben főtt húshoz paradicsonszószt krumplival. De telhetetlen voltam, és szerettem volna valami "érdekeset" a piknikre. Egészen pontosan franciasalátára gondoltam.

Beledobtam hát még 3 répát a levesbe, a borsóhoz fogtam két teaforrázáshoz használatos filtert, abba töltöttem a szemeket, bekötöttem a száját, és azt is a levesbe dobtam. Csuda elégedett voltam! Vagyis majdnem. Ott volt még a krumpli-ügy. Kellett bőven: 7-8 a szósz mellé, 3 a franciasalátába. Nem vitt rá a lélek, hogy külön főzzem meg, mikor láttam, hogy még az is vígan belefér a levesbe. Beledobtam azt is. Mikor minden kellőképp megfőtt (krumpli, répa, borsó), akkor kivettem őket, és feldaraboltam - már, amit kellett. Majd beledobtam egy szegfűszeget a levesbe, hogy elvegye az erőteljes burgonyás ízt. (Csináltam már ilyet, azért voltam olyan bátor. Horváth Ilona némi szegfűszeget (is) javasol a marhahúslevesbe. És én már sertéssel is próbáltam. Eddig senkinek semmi kifogása nem volt ellene, sőt! De vigyázni kell: szigorúan egy szem, kevésbé bátrak féllel is eredményt érhetnek el.) Na szóval, egy szem szegfűszeg, és a krumpliprobléma is megoldódott. Nagyon büszke voltam az ökonomikus megoldásaimra!

Összedaraboltam még 2,5 savanyú uborkát, két nagyobb almát, kevertem egy édesebb tartármártást, s mikor már minden kihűlt, összekevertem a zöldségekkel. Míg a süteményt készítettük Kelével, addig volt ideje a hűtőben összeérni kicsit az ízeknek.

Gesztenyés tallérok

Elővadásztam a másik gesztenyekockát a mélyhűtőből, és gesztenyés tellérokat sütöttem belőle. Most kicsit másképp, mint Szilveszterkor, mert akkor bolti masszával készítettem.

Az alaprecept Stahl Judit egyik könyvéből származik, de már alig lehet ráismerni.

Hozzávalók:
7,5 dkg vaj
Kb. 10 dkg porcukor (nekem ennyi kellett: kóstolgassuk, boltihoz valószínűleg nem kell ennyi)
25 dkg gesztenyemassza
3 evőkanál finomliszt
3-4 evőkanál zabpehely
kb. 1 dl tejszín (én most növényi tejszínt használtam, így bátran adhattam Flórisnak is a süteményből)
csipet só
1 teáskanál szódabikarbóna
kicsit kevesebb, mint fél doboz rumaroma

Elkészítés: A hozzávalókat összedolgozom, majd galuskákat halmozok sorra a kivajazott vagy sütőpapírral ellátott tepsire.
Előmelegített, 175 fokos sütőben kb. 12-13 percig sütöm. Ha nem ragad semmi a beleszúrt fogpiszkálóra, akkor megsült.
Mikor kissé kihűltek, rácsra teszem őket - hadd hűljenek ki még jobban.

Sebő nagyon ki volt már éhezve egy kis édességre. Ez volt az első (és egyetlen) sütemény a héten. Hadüzenet nélkül támadást intézett a tallérok ellen. Azért a nagyját megmentettem - jutott a piknikre is.

Cécile pástétomot és minikolbász hozott, amit magos baguette-tel és a franciasalátámmal ettünk. Volt sajt, gyümölcs, desszert. Mire befejeztük, Flórisom elaludt a babakocsiban. Mi többiek pedig különböző labdajátékokat játszottunk. Mi Cécile-lel röplabdázni próbáltunk, a gyerekek pedig fociztak. Egyszerre. Ugyanazzal a labdával. Különleges egy játék volt, de élveztük.

Hétfőn még bementünk Londonba útlevél-ügyet intézni. Direkt a mi kedvünkért hűvösre fordult az idő. London olyan, mint a Lövölde tér - ott mindig hideg van... Én még úgy nem jártam Londonban, hogy ne akartam volna megfagyni. Se télen, se nyáron. Igaz, nem is jártam ott túl sokszor. Ez  a mostani utunk se volt kivétel. Áztunk is, fáztunk is. Azóta is esős az idő. De nem is baj. Mostantól gőzerőre kapcsolunk. Már tényleg nem érünk rá piknikezni.