Keress receptre vagy hozzávalóra
Recept feltöltés

Jókáim bablevese

Az időről akartam írni, mindjárt az elején, hogy van vagy nincs - de aztán rájöttem, hogy nem is olyan könnyű dolog ez.

Mert hogy még van, de egyre kevesebb. Másrészt közeleg. Még nincs, de hamarosan lesz. És az is igaz, egyre több mindenre kellene, de egyre több dolog veszi el. Továbbá: mostanában kevésbé szép, mint pár hete, de még mindig kedvezőbb, mint egy hónapja - és messze nem olyan, mint odahaza.

Múlt idő

Nehéz eldönteni, hol is kezdjem. Ádám-Évánál vagy a homo sapiensnél (netán a mókuscickánynál)... Kezdjük talán ott, hogy a férjem új állást szerzett. A megbízatás egy szerzetesi közösség által fenntartott középiskola latin-ógörög szakos tanárának szól. A munka nem új, de a hely igen: az iskola, a vidék. Ez az, amitől nagy változásokat várunk. Mert hát először is nagyon szép. Másodszor gyönyörű. Harmadszorra is mondhatnék valami ilyesmit, de mondjunk inkább valami közelebbit: ez itt (ott), kérem az angol Pannonhalma. És nekünk önmagában is örömteli hír. Egy kolostor lábainál élni, úgy képzelem, maga a békesség. Én személy szerint alig várom már a gyönyörű karácsonyi gregorián szertartásokat. Meg azt, hogy ha gondolunk egyet, ha szükségét érezzük, vagy csak olyanunk van, akkor komolyabb felcuccolás nélkül átléphessünk egy esti misére akár hétköznap is. Nincs üldözési mániám vagy ilyesmi, mégis ha erre gondolok, akkor egyszerre olyan képzeteim támadnak, amit leginkább ezzel a két kifejezéssel írhatok le: "biztonság" vagy az "otthon melege". Sokat remélünk, tudom. Majd meglátjuk, mi válik ebből valóra. És még vége sincs a remények sorának!

Mert hogy végre kertünk lesz, és 5 ember számára megfelelő méretű lakhelyünk! Erről majd legközelebb írok, de azért az kihagyhatatlan, hogy óóóóriási konyhám lesz!!! A jelenlegihez képest mindenképp.

S hogy mit várunk tőle még? Hát IDŐT. A férjem jelenleg is középiskolában tanít (egy viszonylag neves, bentlakásos magániskolában, ahová még Kate Middleton is járt egy ideig - igaz, nem mostanában), de ez egy óra autóútra van tőlünk. A tanítás fél ötig-hatig tart. Ha kiszámoljuk, az annyit jelent, hogy reggel 7-kor elmegy, és legtöbbször nem érkezik meg este 7-re. Tudom, sokak járnak ebben a cipőben, de bizonyára ők sem élvezik, és ha tehetnék, változtatnának rajta. Nekünk szerencsénk volt: megtehettük. Most nemhogy autózni nem kell majd, de egy utcányit sem kell sétálni a munkahelyig. Lyukas órákban vígan haza lehet jönni. Többet birkózhatnak a fiúk az apjukkal (ami azért, lássuk be, elég fontos), és többet olvashatnak együtt. És apának is több ideje lesz a kutatásra, írásra, mert nem kell odaajándékozni napi 2 órát az életéből - autópályadíj-gyanánt.

És itt lehetne kitérni a mókuscickányos verzióra: hogy mit is keresünk mi ebben az  országban. Éppen az ő tanulmányai és kutatásai kötnek ide. Ezek még a megismerkedésünk előtt, illetve annak hajnalán kezdődtek azzal, hogy elnyert két ösztöndíjat, s így nagyobb anyagi teher nélkül megkezdhette a doktori képzését és kutatásait itt, Angliában. Ezzel párhuzamosan alakultak közös életünk eseményei is: házasság, Sebő gyerek, pár év kihagyás az említett képzésben. Aztán egyszer csak dönteni kellett: vagy maradunk a helyünkön és családozunk, hagyjuk a csudába a meglévő tanulmányi éveket, a kutatást, az álmokat és a doktori lehetőségét, vagy kijövünk mind (Sebő gyerekkel a karunkon, Kelemennel a pocakban), és itt családozunk. Ez utóbbi mellett döntöttünk. Csakhogy a családozáshoz pénz is kell, ahhoz munka, ami eléggé elnehezíti az egyéb kutatási tevékenységet. A doktorin már túl vagyunk pár éve, de biztos alapokon csak akkor állunk majd, ha sikerült olyan tudományos munkát folytatni, amivel már elmehetünk akárhová (célunk: Magyarország), akkor sem kell félni a munkanélküliségtől. Ehhez publikálni kell, tanulmányokat írni, és nem egyszerűen egyetemen tanítani (mert az még nem olyan nehéz ügy, bár teljes állás mellett nagyon megterhelő: ebben is volt már részünk), hanem egy teljes előadói állást megszerezni - ami viszont meglehetősen nehéz itt, különösen mostanában. Nos, ez az, amiért még mindig itt vagyunk. Ehhez képest talán kitérő ez a mostani nagy lehetőségünk - talán nem. Mi ez utóbbiban hiszünk.

Jelen idő

Ennek a múltnak a fényében és árnyában készülünk a jövőre. Már pakolok ezerrel, és minden gondolatom akörül forog, hogy hogyan lehet a lehető legegyszerűbben átvinni az életünket az egyik helyszínről a másikra. És mindig arra jutok, hogy ez bizony sehogy sem lesz egyszerű. De azért van pár dolog, amivel ha nem is sokat, egy keveset mégis egyszerűsíthetünk a dolgon. Például hogy megszabadulunk végre minden felesleges holmitól, amitől idáig nem volt szívünk / kedvünk/ bátorságunk - vagy amihez egyszerűen lusták voltunk. Gondolok itt olyan bútorokra, amikről minden alkalommal el kell mondani, hogy micsoda ócskaság,  hogy ideje volna kidobni, ruhákra, amiket egészen biztosan nem használunk már - de túl jók ahhoz, hogy szétnyirbáljam őket, amit valaki talán még szívesen viselne, és nem utolsó sorban említendőm hogy, amit megeszünk, azt már nem kell dobozokba pakolni. Vagyis nem szeretnék olyan fogyasztási cikkekkel (konzervekkel, tésztákkal, magokkal, savanyúságokkal, befőttekkel stb.) bajlódni a költözésnél, amikhez Somersetben épp úgy hozzájuthatok vagy elkészíthetek. Minden fogyjon el! Ez volt a jelszó a héten, és várhatóan a továbbiakban sem lesz ez már máshogy.

A hét elején ez még csak az elkészített ételekre vonatkozott, a hét második felében azonban már ostrom alá vettem az "éléskamrát" (= egy nagyobb darab fiókos szekrényt) is. Így aztán a hét elején "láncmenü" volt: valami mindig megmaradt előző napról, de sosem elegendő, hogy kibírjuk főzés nélkül. Valamivel mindig ki kellett egészíteni. Így lett a vasárnapi zelleres, besameles pulykából hamburger hétfőn vacsorára, a rizsköretből pedig rizses hús. A rizses húshoz főzött pörkölt maradéka pedig a másnapi székelykáposztát gazdagította.

A hét második felében egészen komoly mennyiségű babot és tésztát fogyasztottunk el: volt Jókai bableves csipedettel, mexikói csirkecomb kifőtt tésztával, édességnek pedig mákos guba és túrós tésztatorta. Megszabadultunk továbbá némi mélyhűtött gesztenyétől is a héten.

Előtérbe került minden, amihez lekvárt lehet enni - hogy elfogyjanak a megbontott üvegek - az otthonról hozott házi kolbász és sonka is a fogyasztandó cikkek listájára került.

Rizses hús és pulykaburger, székelykáposzta

Szóval maradt egy kevés hús és sok rizs a vasárnapi ebédből. Hétfőn ebédre főztem a rizs mellé egy kis pörköltet, vacsira összeborított pirítósból akartam szendvicset készíteni - de Sebő kikérte magának, mondván,  "ha már homár...",  ő akkor már igazi zsemlés hamburgert szeretne. Úgyhogy riasztottuk apát, hogy hazafele jövet feltétlen szerezzen be pár hamburgerzsemlét.

Múlt heti pulykaburgerünk a következőképp készült. A hamburgerhez a zsemlét kettévágtam,  kenyérpirítóban megpirítottam kicsit, megkentem a belső felüket: az alját a besamellel, a tetejét mustárral. A töltelék apróra vágott hús volt és zöldség. Ki milyet szeret, olyan: hagyma, paradicsom, uborka (kígyó vagy savanyú), salátalevél, és  nálunk elmaradhatatlan a káposzta. Téli időben, nem besameles változatokhoz csalamádét is teszünk. Kedvelt maradék-felhsználási módszer ez nálunk, leggyakrabban két pirított toast-kenyér közé tesszük mindezt, nem vacakolunk a zsemle-beszerzéssel.

A székelykáposztáboz a lengyel boltban szereztem savanyú káposztát. Ez nem mindig olyan ízesítésű, mint a miénk - ennek a mostaninak konkrétan mintha semmi íze nem lett volna - na jó, esetleg egy kis fokhagyma. Fel kellett turbózni alaposan. Mivel a pörkölt már készen volt, most nem azt a módszert választottam, amit általában, hogy azt főzöm meg először, és a végén hozzáöntöm a káposztát, hanem készítettem egy jó kis vöröshagymás-paprikás alapot, abba mindjárt bele is tettem két babérlevelet és némi köménymagot, s csak aztán jött a káposzta, só, bors. Mikor pedig megfőtt, gyorsan megkentem magamnak egy szelet zsíros kenyeret, s ráhalmoztam egy hegynyi káposztát... Azt jóízűen elfogyasztottam, s csak utána kevertem össze a pörkölttel. Akkor rottyantottam még rajta egyet, és meg is volt két napra az eledel. Közhely, de igaz: másnap lett az igazi.

"Gyors" kedd esti gesztenyés

Hét eleje volt, és Kele "igazi" édességre vágyott. Vagyis nem egy egyszerű pudingra vagy túrós tésztára, sőt még csak nem is valami keltre vagy lekváros ezmegazra, hanem olyasmire, ami már felveszi a versenyt egy szelet csokoládéval: olyasmire, ami jó krémes, jó tejszínhabos, esetleg jó csokis... Mindjárt elkezdtem agyalni, mi is lehetne az, amit remekül elfogyaszthatnánk így. Nem kellett sokáig töprengenem, főleg hogy én is vágytam már egy ideje egy jó kis gesztenyésre. Fel is túrtam a mélyhűtőt, mert emlékeztem, hogy van még két kocka saját készítésű gesztenyém odabenn. Nem volt egyszerű megtalálni, de végül meglett. Az egyiket kivettem, hadd "engesztelődjön" a konyhapulton.

Az eredeti terv az volt, hogy egyúttal elhasználjuk a maradék babapiskótát is - de kiderült, hogy azt már rég elhasználtuk. Úgyhogy amíg Flóris nyűglődött, felvettem őt a zsákba, és a nagyok segítségével összedobtunk egy piskótatésztát. Minden megoldható gyerekkel  nyakunkban is, kivéve talán a tojások szétválasztását. Sőt az is, de csak egy kézzel, és azt nem szeretem. Így most a fiúkra bíztam, akik kifejezetten élvezték a feladatot, s még sajnálták is, hogy csak 4 tojás lesz a piskótában. Aztán mire a sütésre került volna a sor, le is tudtam tenni a bébit (mert elaludt), s akkor azt gondoltam, egy kis kakaó még biztosan nem fog megártani - legalább a felébe.

Mint írtam, házi gesztenye volt, így ízesíteni is kellett (rumaroma, por- és vaníliás cukor, kevés vaj), s hogy miért? Hát mert itt - sok mással egyetemben - a gesztenyemassza is ismeretlen fogalom. No jó, nem az, de csak ősz végén kapni, és csak valamilyen sós ízesítésben - mert el sem tudják képzelni, hogy a gesztenyének más vagy nemesebb rendeltetése legyen, mint hogy pulykatöltelékként végezze. Gesztenyemassza tehát nincs. Vannak viszont szelídgesztenyefák. Itt a faluban is három óriási egy helyen. S azok a nagy fák minden évben teleszemetelik az utcát a hasznavehetetlen termésükkel... Jön a közterekért felelős takarítóbrigád nagy lombszívókkal, és becsületesen feltakarítják a szemetet. Úgyhogy észen kell lenni a gesztenyeszedéssel! Tavaly le is maradtunk róla.

Tavalyelőtt azonban remek munkát végeztünk. Majd'' minden nap elzarándokoltunk a gesztenyefákhoz Kelével, felszedtünk egy-egy szatyornyit, aztán itthon kiterítettem, megszárítottuk, így nem penészedett be. Megfőztem, s ráérős időmben (filmnézés közben) megtisztítottam őket. Abban az évben 7-8 kocka gesztenyemasszát is le tudtam fagyasztani - ez az utolsó kettő még annak a maradéka.

Elfogyott volna mind a kettő, de csak egyet vettem elő, mert igaz, hogy el kell fogyasztani mindent, amit lehet, no de nem egyszerre! De hogy mégis "több legyen", főztem hozzá egy adag tejszínes pudingot. Ezt máskor is így csináltam, csak akkor egy dobozban, babapiskótára rétegeztem, és spatulával vágtam belőle kockákat. Most kétféle tésztája is lett hirtelen, és összekevertem a pudingot s a gesztenyét, mint valami igazi krémet, s a végén csokimázzal vontam be. Nem lett tökéletes, kicsit szemcsés lett benne a vaj (vagy a gesztenye?), jobban kellett volna ügyelnem a keverésre, de az "elég jó" kategóriába bőven belefért.

Gyors desszertnek indult, és végül nem annyira gyors lett, mint inkább hirtelen (ötlettől vezérelt), de végül is beteljesítette a küldetését: sikerült alkotni valamit, ami jó krémes, jó tejszínhabos, jó csokis. És - ami még fontosabb - felveszi a versenyt a legtöbb csokoládéval!

Aki a bablevest szereti...

Sebőnek két kedvenc helye van: a fűtőtest és a nagyfotel. Bármelyiken szívesen ücsörög. (Én az utóbbit támogatom jobban.) A házi feladatokért nem rajong, de olvasni szeret. Bárhol képes nekiállni olvasni, de leginkább a fent említett két helyen szeret.

Minden nap elolvasnak egy kis füzetnyi könyvecskét, tele képekkel, ki-ki a maga az olvasási szintjének megfelelő szöveggel, s azt másnapig hazavihetik, olvasgathatják. Sebő ezt legszívesebben már út közben hazafelé újraolvasná. Persze nem engedem, mert mindennek megvan a maga helye és ideje. És adjuk meg az olvasásnak is a tiszteletet! Nem beszélve arról az apróságról, hogy hogyan közlekednénk az utcán a tumultusban, autók, iskolás gyerekek, babakocsik közt szlalomozva, ha az egyik gyerekem közben épp olvasna... (kivéve, ha Flóris lenne az, mert ő a kocsiban ül: ő az egyetlen, akinek nem muszáj figyelnie - de persze ő még komolyan veszi az életet, és résen van). Ezt még meg is érti a nagyfiú, türelmes, vár hazáig.

A következő kísértés akkor környékezi meg, mikor beérünk a lakás ajtaján: leül a szőnyegre (cipőben, sapiban, esőkabátban, amilyen jelmez épp adott), és vadul keresi a táskájában a "reading book"-ot. Akkor én megint eljátszom a házisárkányt, és minden nyafogás ellenére levetetem a felesleges holmikat, és beküldöm a fürdőbe kezet mosni. De amikor ez is megvan, akkor nem lehet tovább húzni a dolgot (semmi "előbb egyél, fiam", vagy ilyesmi),  már tényleg nem tűr halasztást az olvasókönyv. Akkor van csak baj, ha véletlen Kele előbb kaparintja meg az olvasmányt. Bár ő még nem olvas, a képeket szívesen nézegeti benne. Ilyen nem várt, de nagyon is várható esetekben, sajnos, beékelődik némi pankráció a kultúrprogramba, de békeidőben mindössze annyi történik, hogy beülnek egymás mellé, és együtt nézegetik a könyvet. Mostanában időnként azzal a szöveggel áll elő Sebő az elsőbbség nevében, hogy "Kebab, nekem meg kell néznem előbb, miről szól, hogy lássam, való-e neked..." (ami csak porhintés, mert ő pontosan tudja, mi van a könyvben, hiszen az iskolában egyszer már olvasta - igaz, hogy ezt Kele nem tudja).

A legkedveltebb olvasmányok tehát ezek az iskolából hozott kis füzetecskék. Sebő átolvassa őket párszor, sőt néha lefordítja Kelének. Na de ezeknek még fordítással együtt is hamar végére ér az ember. Akkor aztán muszáj más olvasmány után nézni! Gyakran előfordul, hogy levesz egy szakácskönyvet a polcról, hogy azt tanulmányozza.

Ez történt úgy 10 napja is, amikor nagyon megtetszett neki a Jókai bableves. Szerettem volna másnapra elkészíteni, de elfelejtettem beáztatni a babot. Aztán elfelejtettük a bablevest is. Legalábbis én. Nem úgy Sebő!

Akkor még nem tudtam, miért olyan érdekes, azt gondoltam, a recept mellett szereplő kép nyerte el a tetszését - de nem. Amikor elkészült végre - több mint egy hét múlva -, akkor került ki: a neve miatt kellett ezt az ételt mindenképp elkészítenem. És itt jön az ismeretterjesztés. Ha bárki azt hitte volna eddig, hogy a Jókai bablevest egy híres magyar regényíróról nevezték el, jómagam egészen mostanáig ebben a kényelmes tudatban éltem, azt ezennel felvilágosítom. A bablevest még értjük, de a Jókai körül komoly tévedések vannak: nem arról nevezték el, aki olyan nagyon szerette, hanem arról, akit megillet. Jókai bableves ugyanis, mint a nevéből is adódik, kizárólag annak jár, aki "jó", illetve, ha fiatalabb egyénekről van szó, aki "jóka". Így került be az én két kisangyal fiacskám a Jókai bableves kétségtelen névadójává.

Magam is elálmélkodtam ezen a megközelítésen, nyilván beszélgettek is erről egymás közt, vagy csak ugyanarra járt rá az eszük, nem tudom, de meglepően nagy volt az összhang a szómagyarázatot illetően.

Jókai bableves

Az eredeti recept egy 104 híres magyar recept című szakácskönyvből származik, de ugye nem kell mondanom, hogy nem vettük szentírásnak...?

Hozzávalók:
40 dkg tarkabab
15 dkg tisztított sárgarépa
15 dkg tisztított petrezselyemgyökér
10 dkg tisztított zeller
5 dkg tisztított vöröshagyma
10 dkg zsír (én olajjal készítettem)
10 dkg liszt
50 dkg debreceni kolbász
50 dkg sertéscsülök (én sonkát tettem bele)
2 gerezd fokhagyma
1 db babérlevél
1 csokor petrezselyemzöld
2 l csontlé (húsleveskocka lett + víz)

kalocsai csemege fűszerpaprika,
ecet (ezt elhagytam, biztos vagyok benne, hogy az ecetes változat nem a mi kedvencünk)
(tettem  még bele: csipedettet és aki kívánta, kaphatott rá tejfölt)

Elkészítés (a saját verziómat írom): A babot egy álló napra beáztattam, de lehet még hosszabban is. A sonkát csak fél napra áztattam be, így kicsit sósabb maradhatott, de óvatosan sóztam a levest az elején, így nem volt gond. A zöldségeket megtisztítottam, feldaraboltam: a vöröshagyma felét kockáztam, a másik felét egyben hagytam. A fokhagymát apró kockákra vágtam, a többit karikáztam, ill. kis kockákra vágtam). A debrecenit is karikáztam.
A babot és a sonkát a babérlevéllel - egyelőre só nélkül feltettem főni - annyi vízben, ami ellepte. Amikor már puhult a bab, akkor tettem bele a sárgarépát, a petrezselyemgyökeret, a zellert és a fél vöröshagymát. Ekkor meg is kóstoltam, hogy tudjam, mennyi leveskockát tegyek bele (végül is csak egy kellett). Mikor a zöldségek még félig kemények voltak, akkor paprikás, fokhagymás-vöröshagymás rántást készítettem, s a levest azzal sűrítettem. Ezután mindjárt belekerült a csipedett és a debreceni. Mikor a tészta is megfőtt, akkor késznek minősítettem a levest. És feltálaltam az én kis "jókáimnak". (Így elfogyott 2 szál lefagyasztott debreceni, egy kevés (szintén lefagyasztott házi sonka, a maradék száraz tarkababom és két maréknyi szárított csipedett (vagy csipetke - mifelénk az előbbi kifejezést használják), amit anyukám gyúrt nekem  még a télen.)

Mákos guba kontra túrós tészta

A bableves mellé mákos gubát készítettem: hogy fogyjon a tavalyi mák, és hogy elfogyjanak a ciabatta stiks-ek is végre. Merthogy errefelé abból készül a guba. Ne is mondjam, hogy a kifli ismeretlen. Régen otthonról hozattam sótlan kiflit, megszikkasztottam, felvágtam, lefagyasztottam. Nem olyan rég fedeztem fel ezeket a vékony ciabatta-rudakat, s rögtön kattogni kezdtek a kerekek. Be is szereztem pár adaggal, a biztonság kedvéért - úgyhogy most van mit elfogyasztani.

Mák-ügyben a család két részre oszlik. Sőt azt kell mondanom, van egy bizonyos mák-túró érdekellentét, amit nem mindig sikerül kielégítően rendezni. Ebből származnak az olyan megnyilvánulások, hogy "mamma, csiiináááálj iiinkáááább túrós gubááát...!" (Kele) vagy hogy "Miért nem mákos a fele ennek a tésztatortának...???" (Sebő). Mi, felnőttek, bár mindkettőt szeretjük, azért letesszük a magunk voksát: a férjem a túró, én a mák mellett. Így esett, hogy estére beadtam a derekam, és a guba mellé készítettem egy kis túrós tésztatortát (ami nagyjából a stíriai metélt és a vargabéles keveréke). Külön előnye, hogy mindenféle maradék tésztát és tejterméket "felél". És akkor még nem is szóltunk arról, hogy lekvárral fogyasztható!

Túrós tésztatorta

Hozzávalók:
25 dkg túró vagy quark
2 dl tejföl (de szinte bármilyen maradék tejtermék jó bele: tejszín, creme fraîche,  csak arra ügyeljünk, hogy ha kevesebb a tejföl, kevesebb legyen a cukor is, és hogy egy része mindenképp tejföl legyen, mert egy kis savanyúság mindenképp kell neki)
4 evőkanál cukor
1 citrom héja (esetleg kevés a levéből, ha nem akar elég savanyú lenni a krém
2 tojás
bármilyen kifőtt tészta (kb. 25 dkg - kicsit több vagy kevesebb, nem számít)

Elkészítés: A túrót, a tejfölt, 3 kanál cukrot, a citromhéjat és amit még bele akarunk tenni, összekeverjük, majd kóstolgatjuk, hogy elég édes-e, kell-e bele még cukor. Beletesszük a szükséges mennyiségű cukrot, majd jöhetnek a tojások. Beleforgatjuk a tésztát, és 180 fokon kb. 40 percig sütjük (attól függ, mennyire magasan áll a tészta a tepsiben). 30 perc után ellenőrizgethetjük tűpróbával, nem jó-e még.

Vasárnap ismét Sebő választott. A szombati bableves mellé változatosságnak egy kis mexikói csirkét. De mivel szeretjük, és konzervből is több van idehaza, mint amit magammal vinnék az ország túlfelére, hát beleegyeztem.

Mexikói csirke

Hozzávalók:
5-6 csirkecomb
4 gerezd fokhagyma (2 egészben, 2 kockázva)
1, 5 fej vöröshagyma kockára vágva
2 dl (fél doboz) konzerv kukorica
1 doboz konzev vörösbab
1,5 -2 db kaliforniai paprika felkockázva
kb. 1 evőkanál piros arany
kb. 1 evőkanál sűrített paradicsom
só, bors, olaj
1 kiskanál cukor
1 dl (nem édes) fehér bor

Elkészítés: A combokat sózom, borsozom, kicsit állni hagyom, ezalatt összekeverem a paradicsomsűrítményt és a piros aranyat némi olajjal, a kockára vágott fokhagymával és a fél vöröshagymával, majd a combokra kenem, s kevés olajon elősütöm őket. Ezután hozzáteszem a maradék hagymákat, a kukoricát, a babot, a paprikát, a cukrot, és felöntöm egy kevés vízzel. Mikor már majdnem teljesen puha a hús, akkor öntöm hozzá a bort. Kicsit összeforralom azzal is - és rizzsel vagy kifőtt tésztával tálalom. Nem lenne rossz bele egy kevés csípős íz, de ezt a gyerekek (és a férjem) miatt nem engedhetem meg magamnak. Viszont azt mostanában Kelemen sem tiltja meg nekem, hogy csípős almapaprikát egyek hozzá (régen égtelen hisztit csapott, ha erős paprikát ettem - hiába mondtuk, hogy neki nem kell ennie belőle). Most ez is tésztával ettük: hadd fogyjon!

Jövő idő

A jövő mindig feltételes - de amennyire tudni lehet, néhány hetem van, hogy összecsomagoljak, s utána megyünk Magyarországra. Nem is akárhogyan: most először megyünk autóval haza. 3 gyerekkel - két nap alatt. Mikor visszajövünk, még lesz egy kevés időnk rendbetenni ezt a lakást, hogy tisztességes állapotban adjuk le. De az már nem lesz túl sok - és úgyis több dolgunk marad rá, mint amit képzeltünk, szóval akkorra már jobb, ha ennél többet nem is tervezünk. Így aztán az elkövetkező hetekben két nagy útra is készülhetek egyszerre: az egyik nehezebbnek ígérkezik, mint a másik, de remélem, mindkettő megéri.

  • Kinyomtatom
  • Elmentem
  • Elküldöm
Promóció

Hozzászólások

arahel
Köszönöm, Lilibori! Szoktam én is túrót fagyasztani, de akkor azt még frissiben berakom a fagyra. Ami már közeleg a szavatossági idő végéhez, azt inkább megsütöm :). Különben, jó, hogy mondod, van is a fagyon túróm, azt is el kell használni! Már készülök a hosszú útra: meselemez, zenélő babajátékok, ujjra húzható bábok. És keresem a 4 évesekkel, autóban is játszható elfoglaltságokat. Mi \"kampós autót\" szoktunk számolgtatni, meg autószállítókat. (Itten férfitöbbség van :D) Énekelni is szoktunk, bár inkább csak én - ők meg hallgatják. Remélem, ízleni fog a kislányodnak a tésztatorta!!
Lilibori
Kedves Ráhel, idejött mellém a kicsi lányom, amíg olvastam a cikket, és azt kérdezte: \"ugye anya te is csinálsz majd ilyeneket, ez nagyon jól néz ki!\" :)) A tésztatortát biztosan kipróbálom. Egy tipp: a túrót és túró rudit is remekül lehet fagyasztani. Jókat írtál megint, kitartást a pakoláshoz és nagyon szép nyarat kívánok. A hazaút jó hosszú lesz, de lehet énekelni, meg barkóbázni, meg számolni a hidakat/felüljárókat/hupikék autókat... Üdvözlet az áfonyáknak, szeretettel Lilibori
arahel
Kedves Kelimen és Ekesandi! KÖszönöm a kedves szavakat! Valóban szerencsések vagyuk, hálásak is vagyunk érte. Hát, igen, sosem gondoltam volna, hogy egyszer gesztenyemasszával fogok küszködni - emlékszem, egyszer ki is fejtettem egy barátnőmnek hogy bolond lennék, mikor tökéletesen elégedett vagyok a boltival :)). Sok mindent nem lát előre az ember :))!
ekesandi
Kedves Ráhel, Az biztos, hogy nem küszködsz a szavakkal:) Nagyon aranyosan írtál és igazán szerencsés vagy, hogy a férjed ilyen nyugodt, szép helyen kapott új munkát, nektek is biztosan könnyebb és nyugodtabb lesz ezután. Az ételek is klasszak, saját gesztenyemassza? Ez igen! Jó utazást és szép nyarat kívánok Nektek:)
1Kelimen
A jókai bableves megfejtése meg külön tetszett :D Köszi, h megosztottad :)
1Kelimen
tetszett a cikk. :) Mi is szeretjük a káposzta salátát és csalamádét a hamburgerben :)

Magazin