Katasztrófa után felvirágzás
Az olaszországi szőlőművelés története Krisztus előtt 800 körül kezdődik, amikor is a görögök magukkal vitték szicíliai kolóniájukra a tőkéket. Dél-Itália sokáig a szőlőgazdálkodás központja volt. Krisztus után 79-ben katasztrófa sújtotta a szőlőt: a Vezúv lávája nemcsak Pompejit temette maga alá, hanem lerombolta a birodalom legjelentősebb kikötőjét is, így a borkereskedelem alapjait is.
Ettől kezdve a szőlőgazdálkodás egyre északibb vidékekre nyomult előre: először a Róma környéki dombokra, később – főleg Probus császár (276-282) idején - pedig az Alpok túloldalán elterülő, legtávolabbi tartományokba is. (Ez teremtette meg a francia és a német szőlészet alapjait.) A 4. században, a birodalom végső felbomlásával a szőlőkultúra is tönkrement, és csak jóval később, már a reneszánsz idején vált ismét jelentős gazdasági tényezővé, amikor a toszkán üzletemberek újra érdeklődni kezdtek a borkereskedelem iránt. A szőlő leve közönséges ital volt, és emellett fontos kalóriaforrás is - ritkábban pedig élvezeti cikk, miként annak idején, az antik Rómában.
Toscana büszkesége
A chianti nemcsak az egyik legrégibb, hanem mindenekelőtt a legnagyobb mennyiségben termelt olasz minőségi bor. Bő termésű években majdnem 1,3 millió hektolitert palackoznak és exportálnak ezen a néven a világ minden sarkába. Pedig chianti tulajdonképpen nincs is. A fogalom mögött rendkívül különböző borok húzódnak meg, melyeket Toscana legkülönbözőbb részeiben állítanak elő. A chianti ugyanis cuvée típusú bor, azaz több szőlőfajta művészi házasítása során keletkezik. A vörös alapborok mellett felhasználnak hozzá kevés fehérbort is, és alkalmanként kerül bele, nagyon kis mennyiségben, jó minőségű cabernet sauvignon és merlot is.
További érdekességek és egy ínycsiklandó recept a következő oldalon >>>
Az alapreceptet Sienában fejlesztette ki több mint 150 évvel ezelőtt egy bizonyos Ricasoli nevű báró. Rögzítette, hogy a bornak 70 százalékban sangioveséből, 15 százalékban canaiolo neróból, egy tizedében fehér trebbiano toscanóból és malvasia del Chiantiból, valamint 5 százalékban egyéb szőlőfajtákból kell állnia. A keverés értelme az, hogy a sangiovese más szőlőfajták hozzáadásától intenzív színű, aromagazdagabb, ugyanakkor már fiatal korában is kellemesen fogyasztható legyen.
Három évnyi tárolás után a palackon feltüntethető a riserva szó. A chianti riserva vagy classico riserva 16-19 fokos hőmérsékleten (azaz a klasszikus szobahőmérsékleten) a legjobb, míg a fiatalabb évjáratok kissé hűvösebben, 13-16 fokon nyújtanak igazi élvezetet. A modern, jól elkészített chianti classico elegáns, erős és sokáig tárolható.
És most lássunk egy remek receptet chiantival!
Vörösboros nyúlragu
Hozzávalók 4 főre:
1 konyhakész nyúl (kb. 1,5 kg)
2 evőkanál liszt
2 evőkanál vaj
3 evőkanál olívaolaj
1 evőkanál paradicsompüré
A páchoz:
1 fej vöröshagyma
1 db sárgarépa
1 szelet zellergumó
2 gerezd fokhagyma
1 babérlevél
10 egész fekete bors
6 szem borókabogyó
1 cs kakukkfű
1 cs rozmaring
6 zsályalevél
1 üveg chianti
Előkészítés: A nyulat főzésre előkészítjük, feldaraboljuk. A belsőségeket hűtőszekrénybe tesszük. A nyúlhúst nagyobb tálba rakjuk. A hagymát, a sárgarépát és a zellert meghámozzuk és felaprítjuk. A fűszereket és a leöblített zöldfűszereket a húshoz adjuk, a bort ráöntjük, letakarjuk, és hideg helyen két napig pácoljuk.
Elkészítés: Felhasználáskor a húst kivesszük, szárazra törölgetjük, megsózzuk, megborsozzuk, és enyhén belisztezzük. A páclevet leszűrjük. A vajat és az olívaolajat mélyebb serpenyőben felhevítjük, a nyúldarabokat minden oldalon megpirítjuk benne. A belsőségeket apróra vágjuk, hozzáadjuk, és röviden megpároljuk. A páclevet ráöntjük, a paradicsompürét is belekeverjük. A nyúlhúst két és fél-három órán át kis lángon pároljuk. A húst kivesszük, melegen tartjuk. A visszamaradt mártást leszűrjük, és ha szükséges, besűrítjük. A nyúldarabokat visszatesszük a mártásba, felmelegítjük és nagyon forrón tálaljuk. Köretnek friss polenta, kísérőnek pedig chianti illik hozzá.
-(1).jpg)
