Keress receptre vagy hozzávalóra
Recept feltöltés

Három torta egy hét alatt

Apa 38 éves lett, és másnap elment a messzi Svédországba. Drótszíveket hajtogattam, amíg vártam, és színes gyöngyöket fűztem rájuk.

Mikor elérkezett Kelemen születésnapja, ő egy pódiumon értekezett Cicero beszédeinek tanításáról. Én meg érveltem (gyerekek, most mindenki szedje össze magát, ki kell bírnunk ezt az időt békességben!), és titokban tortát sütöttem Kelemennek. Másnapra begyulladt a torkom, elment a hangom... De este rendben leszállt a gép, a hazaúton is sikerült minden kanyart bevenni, s átvészelni elalvás nélkül. Mindez 3 nap alatt!

Születésnapok hete

Akkor most elmondom bővebben! Idén is elérkezett a születésnapok hete. Hét éve, azokban a napokban, amikor már esedékes volt, hogy Kelemenünk a világra jön, nagyban ment a találgatás, vajon megszületik-e édesapja születésnapjára... Kellett volna, de nem. Őkegyelme nagyon jól érezte magát odabenn a jó melegben, és még halogatta egy kicsit azt a bizonyos megszületést. De már nem lehetett sokáig húzni, három nappal később kora hajnalban mégiscsak ki kellett jönni a hideg februárba. Azóta van nálunk február végén egy különleges hét, a „születésnapok hete”. Ez - a mindenképp érdekes időszak - az idén igazán különleges lett.

Apa ugyanis három napra Lundba, Svédországba utazott egy konferenciára, hogy antik beszédek felépítéséről és annak új módszer szerinti tanításáról beszéljen más nemzetek szakavatott hozzáértőinek. Büszkék voltunk. Persze mindenki vérmérséklete szerint. Sebő például azt mondta az iskolában, hogy „Apa Svédországba ment, hogy Cicero unalmas beszédeit magyarázza”… :)))

Idehaza viszont annál érdekesebb napok elébe néztünk. Nekem a korábbiaknál is derekasabban helyt kellett állnom: most történt ugyanis először, hogy éjszakára is egyedül maradtam a három gyerekkel. Mindent meg kellett szervezni, hogy véletlen se boruljon fel a családi harmónia, mert este nem jött a békehadtest, mint szokott. Már előre készítettem a „türelem-adagokat” ínséges időkre. A fiúknak pedig hozzá kellett szokni a gondolathoz, hogy egyikük születésnapján valamelyik szülőjük távol van – most először történt ilyen.

Na de haladjunk csak szép sorban!

Apa „kókuszdiós” tortája

Bár már sokszor elhatároztam, hogy hétköznap csak fülhuzogatás lesz, ünneplés pedig kizárólag hétvégén, nem most volt az az alkalom, amikor ezt az új rendszert el lehetett kezdeni. Mindenképp szerettük volna megünnepelni a ház urát, mielőtt elhagyja az országot.

Ettől azonban még nem lett több időm a tortakészítésre. Az alábbi recept gyors, mégis különleges, ünnepi, finom! A tésztája a jól bevált kakaós-pudingos vizespiskóta, a krém pedig belül diós, kívül kókuszos. Senki ne ijedjen meg! Egyáltalán nem bonyolult!!!

Először vegyük a piskótát:

Hozzávalók a piskótához:
20 dkg cukor
5 tojás
csipet só
5 evőkanál langyos víz
5 dkg étkezési keményítő
1 evőkanál cukrozatlan kakaópor
1 csomag csokoládés pudingpor (vagy a keményítőt ki is hagyhatjuk, és akkor 2 csomag pudingpor kell hozzá)
10 dkg fehérliszt
1 teáskanál sütőpor

Elkészítés: A piskótához a tojásokat szétválasztjuk, a cukrot pedig két részre osztjuk: 15 dekával elkeverjük a sárgáját. Amikor habos, szép fokozatosan hozzákeverünk még 5 evőkanál langyos vizet. A fehérjét a sóval és a maradék 5 dkg cukorral kemény habbá verjük. Tovább tart így, mintha nem lenne benne a cukor, de keményebb, tartósabb is a habja, jobb lesz a tészta. A lisztet, a sütőport, a keményítőt, a kakaóport és a pudingot összekeverjük, és óvatosan összedolgozzuk a három tál tartalmát: a fehérjét, a sárgáját és a száraz anyagokat. Vajazott-lisztezett tepsibe, tortaformába tesszük.
És most jön a másik nagyon fontos dolog: a sütés. Nekem mindig azt mondták, először kell magas hőfokon sütni, aztán alacsonyan... de megbízhatóan csak azóta sikerülnek a piskótáim, mióta fordítva csinálom. 150 fokos sütőbe tolom, és 10 percig így sütöm. Majd felveszem a hőt 180 fokra, és még 30 percet adok neki így. Ellenőrizzük, de nekem ilyenkor már mindig jó. Ilyenkor, és nem előbb. Ehhez a módszerhez ennyi idő kell, de tuti, nem fog összeesni a piskóta, nem lesz „szalonnás”, és kemény sem. Ha letelt az idő, és már nem ragad semmi a tűre, pálcikára, akkor még 15 percig hagyjuk a kikapcsolt sütőben.
Amikor kivesszük, rácsra borítjuk, ha teljesen kihűlt, akkor szeleteljük: óvatosan, lágy a tésztája!

Amíg hűl, el is készül a kétféle krém.

Diós krém

Hozzávalók:
10 dkg dió
5 dkg porcukor
5 dkg vaj
1 csapott evőkanál keserű kakaópor

Elkészítés: Szükségünk lesz egy turmixgépre. Abba tesszük a diót, a vajat, a cukrot és a többit. Jól összedaráljuk, és ez a krém már kész is!

Mandulás-kókuszos krém

A kókuszkrém vagy kókusztejszín nagy barátunk lett: finom, jól felverhető, nem olyan kényes, mint a tejszínhab, és talán még egészségesebb is. Ez a krém egy korábban megadott recept „szükség-variánsa”: nem volt kókuszreszelékem, így darált mandulát tettem bele. Jobb lett, mint az eredeti!

Hozzávalók:
2,5 dl kókuszkrém
10 dkg porcukor
1 csomag habfixáló
3 evőkanál darált mandula
pár csepp vanília-sűrítmény (vagy aroma)

Elkészítés: Kibontom a kókuszkrémet, és ha van különvált leve, azt leöntöm róla. Belekeverem a porcukrot, és habverővel kissé felverem. Majd jöhet a habfixáló, ezzel aztán olyan keményre verem, amennyire lehetséges. Végül óvatosan belekeverem a vanília-sűrítményt és a darált mandulát.

Összeállítás: Mivel idén nagyobb tortaformával dolgoztam, a tésztát csak két lappá vágtam szét. A közepébe kentem a diós krémet, rátettem a felső tésztalapot, s a kókuszos krémmel borítottam. Olyan egyszerű, hogy szinte már „uncsiiii” - ahogy Kele mondaná. Na de az íze! Tegyük hűtőbe egy órára, és meglátjuk, érdemes unatkozni egy kicsit ennek a tortának az elkészítésével!

Négyecskén

Ahogy írtam, a férjem aztán szerencsésen elindult (és el is jutott) Lundba.

A fiúk már korán reggel „helyzetet teremtettek”. Amikor valósággá vált, hogy Apa nem reggelizik velük, és az ölébe kéredzkedve nem dézsmálhatják meg a müzlijét, egyszerre mind komoly hajlandóságot mutattak a nyafogásra, elkeseredettségre, pityergésre. Vészesen gyűltek a viharfelhők, cselekedni kellett, de azonnal. Úgyhogy mindjárt reggel megígértem nekik, hogy amíg Apa nincs itthon, velük alszom, az ő szobájukban. Ihletett pillanat volt. Ezzel a svédcsavarral ugyanis nem csupán egy kiadós cirkuszt úsztunk meg mindjárt korán reggel, de sikerült megalapozni az elkövetkező napok hangulatát is. Békességben teltek.

Borsólevest ettünk meg csirkepörköltet rizzsel, ecetes céklával. Délután összekucorodtunk a szalonnás falatok, a hagyma és a savanyú káposzta mellé, és megbeszéltük a napot: utólag és előre is. Összefogtunk a „nehéz időkben”. Az első két nap szinte tökéletes volt. Jó volt kitartani, jó volt várni valakit.

Csütörtökön elérkezett Kelemen 7. születésnapja. Abban maradtunk, hogy aznap csak köszöntés lesz, ünneplés nem. A gyertyák elfújásával megvárjuk Apát. De azért a születésnap mégiscsak születésnap, és időhöz kötött, nem tologatható a családi programok vagy a szabad hétvégék alapján. Mert az a kicsi fiú pont azon a februári éjjelen kiabálta fel a kórház hideg csendjét - nem pedig egy másikon... Nem volt tekintettel az apja születésnapjára, sem a hét napjaira, sem az éjszakai nyugalomra. És most, hét évvel később büszkén és boldogan indult az iskolába.

– Na, hogy telt a napod, hét éves? - kérdeztem tőle, mikor délután leszállt az iskolabuszról.
– Nagyon rosszul... - görbítette máris a száját lefelé –, még azt sem énekelték az iskolában, hogy Happy Birthday... pedig mindenkinek szokták... elfelejtették...

(Kicsi drágám! Már akkor is pont így biggyesztette a száját... Először csak az arc kámpicsorodott, aztán, mint az orkán, tört ki belőle a fülrepesztő sírás...)

Valahogy hazaértünk, tartotta benne a lelket, hogy legalább a megszokott csütörtöki judo edzés nem marad el. (Jó előre megszerveztük: egy sárga öves kislány édesanyja jött el értük.)

Amíg a nagyfiúk odavoltak, nem volt nyugodalmam. Akárhol is volt épp Apa, nekem csak sütnöm kellett egy meglepetés-tortát.

S hogy gyors is legyen és biztos siker, mi más lehetett volna, mint angol csokitorta...? Mindig főnyeremény, és egyszerűbbet, gyorsabbat nem ismerek. Lett is nagy öröm meg happy birthday.  És desszert vacsora utánra.

Gyöngyös kalandok

Erre a pár napra esett az is, amikor vevőt kerestünk Sebő gyöngyös csatjára. Tudjátok, én nem hiszem, hogy egy fiúból lány lesz csak azért, mert szeret fonallal vagy gyöngyökkel bíbelődni. Szerintem csak ügyesedik tőle a keze, okosodik a fejecskéje. És ha majd (egyszer, sokára :)) udvarolni kezd, már minden ajándékot el fog tudni készíteni, amivel leveheti a lábukról a lányokat...

Szóval, mi gyöngyözünk. Elsősorban persze én, de vannak követőim. Valamelyik gyöngyös oldalon olvastam egy félmondatot: „engem is utolért a gyöngyitisz”. No, én nem ebbe a kategóriába tartozom. Nálam ez nem egy múló nátha, hanem gyógyíthatatlan szenvedélybetegség. Mivel azonban bő 30 éve ezzel élek, azt hiszem, elleszek még vele jó sokáig anélkül, hogy rontana az életminőségemen (sőt!). Persze, mindig akad új ötlet, új módszer. Mindig van mit megtanulni. A dróttal még csak tavaly ilyenkor kezdtem ismerkedni, és még csak most kezd igazán a kezem alá simulni. Viszont máris szárnyakat kaptam tőle. Úgy érzem, minden gyöngyös álmom megvalósítatom ezzel a technikával. Nem kötnek a gyöngyök szabályos vagy szabálytalan formái: azt csinálok belőlük, amit csak akarok! Mintha repülnék.

Régen is biztattak már, hogy készítsek gyöngyöket eladásra, de valahogy sosem volt alkalmas az idő, nem is érdekelt a dolog.  Ékszerekkel tele a világ! De most úgy érzem, tudok valami olyat, amivel nem lehet találkozni minden fűszeres mellett a sarkon. Úgyhogy az elmúlt hónapban megpróbáltam piacot keresni az ékszereimnek, és beindítani a „gyöngybizniszt”. Nincs sok önbizalmam a pénzes dolgokhoz, de úgy gondoltam, ha már annyit megkereshetek, amivel a gyöngyös-drótos mániámat finanszírozni tudom, akkor elégedett leszek.  Most épp itt tartunk: sikerül eladnom egy-egy fülbevalót, medált, és van miből megvenni a drága drótokat. Hű követőm, Sebő pedig vérszemet kapott. Elhatározta, hogy ő is pénz fog keresni a munkájával, mint a felnőttek... (Mintha csak a munkán múlna...)

Készített egy franciacsatot. A szegést, tisztázást persze én csináltam, de az ötlet, a választás, a gyöngyszövés mind az ő kitartásának eredménye. Amikor kész lett, kedvem lett volna megtartani. De hallani sem akart róla. Eldöntötte, hogy pénzt keres vele.

Kész volt a csat, de még hátravolt a neheze: bármilyen szép is, nem egyszerű vevőt találni rá. Megtettem, amit lehetett, de a piaci viszonyok rideg valóságával neki is szembesülni kellett. Nehéz, felelősségteljes döntést kellett meghozni: odaadja-e áron alul, csak hogy pénzhez jusson, vagy szalassza el a vevőt, aki helyett talán nem lesz másik... Sebő végül úgy döntött, odaadja kevesebbért, mert ha élőben meglátják, talán rájönnek, hogy ezért a munkáért érdemes több pénzt is megadni. Kissé naiv elgondolásnak tartottam, de éppen ezért tetszett nagyon az észjárása. Éééééés, kérem...! Bevált a számítása: nem sokkal, de végül egy fonttal többet kapott érte, mint amiben eredetileg megállapodtunk! (Ez már nem csak gyöngyfűzés!)

A hazaérkezés öröme

Apa előadása jól sikerült, és Sebő híresztelésével ellentétben még érdekes is volt. Úgy tűnik, valóban érdemes volt átmenni érte a Kontinensre. Az egyik résztvevő blogot írt az eseményekről, kép is készült, megmutatom.

Én péntekre totál berekedtem, beszélni is nehezemre esett. A fiúk meg egyre izgatottabban várták haza az apjukat. Ez a kettő így együtt nem volt a legszerencsésebb konstelláció, és hogy úgy mondjam, némiképp megnehezítette a gördülékenységet és simulékonyságot, de átvészeltük. Apa érkezését csak én vártam meg ébren.

Hajnalban viszont már alig lehetett a fiúkat az ágyban tartani, hogy hagyják egy kicsit az apjukat aludni. Aztán svéd reggelit ettünk: svéd sajtot ropogós kenyérrel. Utána jöhetett a svéd nasi.

Aznap délben, mikor apa is megjött a szombati tanítás után, megtartottuk az igazi ünneplést is.

Vaníliás-csokipacás torta

Kele új ötlettel állt elő „csíkos csokis tortát” szeretett volna...

– Mi az, hogy csíkos? Hogy csíkos? – értetlenkedtem. – Réteges?
– Minden torta réteges! - kaptam meg a helyreigazítást – ami nem réteges, az nem torta. Az csak süti.
– És akkor végül is milyenre gondoltál...?
– Hát, hogy legyen csokis is meg vaníliás is, és legyenek rajta csokicsíkok.... meg a nevem!

Feladta a leckét... Tudom én, milyenre gondolt. Olyan „pávaszem”-félére tortaformában, kétféle krémmel. Csakhogy erre a már addig is két tortás, több szempontból is speciális hetünk után nem voltam képes. Főleg hogy még meg sem gyógyultam. Volt még három mézes lapom a mélyhűtőben, azt elővettem, tejszínnel jól megkenegettem, és pudingos-vajas tölteléket készítettem hozzá a lehető legegyszerűbb módon.

Hozzávalók:
1 csomag vaníliás pudingpor
3 dl tej
1 dl tejszín
1 tojás
4,5 evőkanál cukor
10 dkg vaj

Elkészítés: A pudingport alaposan összekevertem a tejszínnel, a cukorral és a tojással, majd felöntöttem a tejjel. Lassú tűzön sűrűre főztem, majd levettem a tűzről, és amikor már nem volt forró, csak langyos, belekevertem a vajat. Ezzel a krémmel kentem meg a lapokat.

A csokicsíkokkal kevesebb sikerem volt. Helyesebben azokkal még csak elboldogultam, de a név egy kissé kifogott rajtam.  Őszintén szólva úgy belejöttem a csíkozásba, hogy ki is ment a fejemből, hogy ez mégiscsak egy születésnapi torta lesz gyertyákkal, névvel... Azért valahogy az utolsó pillanatban odabiggyesztettem egy alig felismerhető, „K” betű formájú pacát... Így lett a csíkos csokisból vaníliás csokipacás torta. Szerencsére az íze kárpótolt a látvány hiányosságaiért.

Nem állítom, hogy ez lett életem legszebb tortája, de egy ilyen hét után még csak elégedetlen sem volt vele senki. :) (Még én sem.)

Így éltük meg idén létszámhiányban, három tortával, várakozva, sírással és betegséggel tarkítva, de büszkén és boldogan a születésnapok hetét.

  • Kinyomtatom
  • Elmentem
  • Elküldöm
Promóció

Hozzászólások

arahel
Kedves Erikapont! Én tartozom köszönettel ezért a megerősítésért!!! Máris szebben mosolyog a nap! Ezért nem tudom abbahagyni az írást. :) Mert ilyenkor látom, hogy van értelme. Köszönöm, hogy ezt elmondta! Hálával és szeretettel: Ráhel
erikapont
Kedves Ráhel! Nagyon régen szerettem volna írni Önnek, de végül mostanáig nem tettem. Tudja tavaly (2014) év elején akadtam rá a Mindmegette oldalán az Ön blogjára, egy olyan élethelyzetben, amikor rettentően távol voltam a kis családomtól és bizony gyakran könnyes szemmel olvastam kedves történeteit családi életükről, praktikus receptjeiről. Sok erőt merítettem soraiban tetten érhető végtelen gyermek-, család- és hazaszeretetéből. Gratulálok elsősorban a szüleinek, hogy Ön ilyen remek emberré lett, továbbá Önnek hogy meg is tudott maradni annak. Sok mindent mondanék még, de talán legfontosabb a köszönet - azt hiszem sokak nevében - a szívet melengető "élet-receptek" blogért. Bízom benne, hogy eljut Önhöz e néhány mondat, amelyre ezúttal igazán véletlenül került sor, hiszen elköszönt a blogjától - legalábbis én így értettem és bevallom megkönnyeztem - most csak a reményteli kíváncsiság hozott vissza erre az oldalra, talán mégis marad még... gondoltam és hála Istennek örömmel látom, hogy igen. Ebbéli örömömben írtam meg fenti sorokat. Kívánok további sok örömet, boldogságot, erőt és jó egészséget Önnek és egész családjának! Szeretettel: Erikapont
Mackour
Kedves Ráhel, van még mit tanulnom, például a pudingporos piskótatésztát!! Gratula a helytálláshoz, valóban fontos, és halaszthatatlan ünnep a születésnap. Jó egészséget!

Magazin