Ezekért a pálcikákért Napóleon is rajongott: elmeséljük a grissini történetét

Az olasz éttermekben világszerte megszokott dolog, hogy kenyérrudacskákat, vagyis grissinit készítenek az asztalra az ételre való várakozás megkönnyítésére. E ropogós pálcikák kísértésének csak kevés vendég tud ellenállni, és rágcsálás közben aligha jut eszükbe, hogy ez a finom találmány Piemonte tartományhoz, pontosabban Torinóhoz kötődik. A grissini nem pusztán egy a régió tipikus helyi termékeinek sorából: népszerűsége külföldön is vetekszik a legendás olasz pastáéval.

Története

Születésének körülményeiről két történet terjedt el. Az egyik szerint Viktor Amadé szárd-piemontei király kisgyermekkorában súlyos emésztési problémáktól szenvedett, és szervezete még a kenyérbelet sem volt képes feldolgozni. Aggódó édesanya, a Savoyai-ház nemours-i mellékágából származó Marie Jeanne Baptiste 1675-ben az udvari orvoshoz fordult segítségért, aki szigorú diétát rendelt el a fiúcska életének megmentése érdekében. Ekkor hozakodott elő az udvari pék, bizonyos Antonio Brunero az új kenyérféle ötletével. A grissini kétségkívül jól emészthető, mert nincs puha bele, ráadásul hetekig eltartható.

A kevésbé romantikus másik sztori szerint a szóban forgó kenyérfajta már a 16. században is létezett. Akkoriban tudniillik nagy volt az infláció, és a pékek a kenyér méretének csökkentésével próbálták elejét venni a mérhetetlen drágulásnak.

Napóleon is imádta

Ki tudja, mi a teljes igazság? Azt viszont feljegyezték, hogy Károly Félix savoyai király rajongott a grissiniért, és még a színházi előadásokra is vitt magával a rágcsálnivalóból. Napóleon pedig egyenesen futárszolgálatot alapított arra, hogy a Franciaországgal határos olasz tartományból folyamatosan érkezzen Párizsba az imádott grissinije, amit ő csak torinói kis botocskáknak (petites batons de Turin) hívott.

Hogyan készül?

A grissino (helyi dialektusban gherssa) szó egyébként húzott vagy sodort kenyeret jelent. Bár egyszerűnek tűnik, nagy szakértelmet kíván a készítése.

GRISSINI RECEPT >>> 

A pékek hagyományosan finom nullás vagy dupla nullás búzalisztből, vízből, sóból és élesztőből ruganyos tésztát dagasztanak. Ebből kézzel 10 cm hosszú és 3 cm vastag csíkokat formáznak, amelyeket a két végüknél fogva elkezdenek húzogatni a kitárt karjuk között. Az így kapott vékony, kb. 1,5 m hosszú darabokat kisebb részekre vágják, majd jöhet a kelesztés és a sütés, lehetőleg fatüzelésű kemencében, a teljes kiszáradásig. Az élesztő nélküli változathoz zsiradékot – olívaolajat vagy vajat – használnak.