Nem szeretnénk sem elemezni, sem elmesélni, sem rábeszélni, egyszerűen annyi történt, hogy láttunk egy nagyon helyes filmet, aminek a középpontjában egyik oldalon a főzés és a főzés szeretete, a másik oldalon az étel és az étel szeretete állt, és ebből egy nagyon emberi, nagyon szeretnivaló történet bontakozott ki, nem igaz heppienddel, de mégis…
Mesebeli történet, amiben egy vidéki, de nagyon talpraesett szakácsnő egyik pillanatról a másikra a miniszterelnök privát szakácsa lesz. Egy olyan miniszterelnöké, aki a gyerekkor és a nagymama főztjének ízeit keresi. A sok protokoll, pucc és felhajtás közepette. Ráadásul minderre egy nőt választott a miniszterelnök, akit a rezidencia komoly férfi szakácsgárdája minden lehető alkalommal fúrni és megszégyeníteni próbál, de valahogy ez a büszke, egyszerű és nyílt asszony nem enged a szorításnak. Aztán végül mégis.
És ugyanez a vidéki panziótulajdonos, aki az elnöknek és vendégeinek készítette a nagy, klasszikus francia fogásokat, az Antarktisz kutatóbázisának a menzáját is elvezeti, de úgy, hogy minden kutató az ételek és a szakácsnő titkos rajongója lesz.
Azt mondtuk, hogy ételekről és főzésről szól a film? Lehet, erről is, de sokkal inkább a tartásról, arról a csodáról, amit az ember a hite által képvisel. Arról, hogy a szívvel készített étel kapcsolatokat teremt, gyerekkort idéz, boldoggá tesz. És egy elképesztő nőről.
Nézzétek meg a filmet, érdemes!
