„Ó, ha tudnád, hányszor fogadtam én ezt meg!” - mondják a kiábrándultak. És azt hiszik, igazuk van. Pedig mindig el kell indulni afelé, amit jónak tartunk. Akkor is, ha már sokszor megtapasztaltuk, milyen állhatatlanok tudunk lenni: milyen könnyen elcsábulunk, elfáradunk. Sőt, akkor is, ha előre tudjuk, hogy most is azok leszünk. Előre bocsássunk meg magunknak ezért, és minden gyarlóságunk ellenére merjünk belevágni a változásba! És, igen: el fogunk fáradni, igen, visszatérünk majd a rég megszokott kis utcákba olykor… Persze, szebb lenne, ha nem így volna, de ez lesz.
Akkor inkább el se kezdjük? (Ha nem vagyunk tökéletesek, minek élni?)
Nem hiszem, hogy ez az erős emberek hitvallása. Sokkal többre becsülöm, ha valaki képes újra és újra szembesülni az esendőségével, megbocsátani magának, és ismét felvenni a harcot.
Heti menü
Én például minden évben háromszor nekilátok a rendezett életnek, és ugyanennyiszer tapasztalom meg, hogy bármilyen pihentető is kezdetben, bármennyi előnyét is fel tudom sorolni, mégis belefáradok egy idő után, és a lényegesen stresszesebb, és egészében mindenki számára sokkal megterhelőbb „egyik napról a másikra” - életvitelre váltok. Olyan ez, mint az iskolában volt: tudja a nebuló, hogy az idegek nyugalma megéri azt a fáradságot, hogy minden nap alaposan felkészüljünk. És jó sokáig lehet is ezt tartani. Én, legkésőbb a félév második felében azonban mindig elfáradtam, elcsábultam, ellustultam – nevezzük, ahogy tetszik. Akkor jöttek a zaklatott idők: reggel tanulni; imádkozni, hogy csak ma ússzam meg, bízni abban, hogy szorult helyzetben majd minden eszembe jut; hogy egy kis ideig elleszek azzal, amit eddig szorgosan megtanultam; vagy bekalkulálni a tervbe az esetleges rosszabb jegyet. Mindre volt példa bőven! Túlélés nappal, rossz alvás éjjel. Ki szereti ezt?
Mégis mindig beleesek ebbe a hibába. Most is – csak most a felnőtt változat van soron. Ebben mosás és vasalás, főzés és takarítás, írás és olvasás, ágyazás, torna, közös tanulás, közös munka szerepel - meg még mi minden!
Ma még könnyen vagyok, még hajt az újdonság ereje: megint menüt írok, van napi- sőt heti rendem, próbálom átlátni az életünket. Egyelőre nem fárasztó, sőt, hihetetlenül megnyugtató ez a szervezettség, mi több: izgalmas! Tudom, hogy lesz idő, amikor belefáradok majd abba, hogy előre elgondoljak mindent, s, hogy kövessem azt, amit megterveztem, de ez sem tántorít el! Attól még ez MOST jó, hasznos és élvezem!
Ennyi elmélkedés után mutatom is a legutóbbi menüt! Szép színesre írtam, mert szerintem a színek, ha jól bánunk velük, meghálálják.
Láthatjátok: akad néhány régi, jól bevált étel - majorannás csirke, alakorlisztes kenyér, túrófánk vagy francia saláta-, és sok az újdonság, mert hát ez a legjobb az új életben!
Tele vagyok szakácskönyvvel, konyhai lappal, és annyira jó a fiúkkal együtt nézegetni őket, tervezgetni! Leülni a kanapéra, összebújni, elgondolni, milyen finomakat eszünk majd, hogy ki keveri, ki dagasztja, nyújtja majd a tésztát...
Szerintem mind tujátok, milyen ez. Hát, én be is írom ezeket az előre kiválasztott recepteket a naptárba, lelőhelyük szerint. Pikk-pakk megvan az egész! Aztán már csak a heti bevásárlásnál kell figyelni, hogy mindent megvegyek, ami az eltervezett ételekhez kell.
Néha kimarad valami, néha változás áll be: valakinek annyira hiányzik már a paprikás csirke, vagy megkívánjuk a rántott húst, vagy vendég érkezik, vagy épp betegség dönti le a családot. Akkor még mindig lehetünk spontánok, és jöhet az „ad-hoc menü”, vagyis, amit az eszünk és a hűtőszekrényünk hirtelen kiad.
Mindennek megvan a maga ideje, erőssége, szerepe.
Most a táblázatoké van soron.
Sajtos zabkeksz
Erősen nézegetjük például mostanában az angol szakácskönyveket. A fiúk már több éve a „menzán” esznek, kezdenek megszeretni néhány angol (ill. Angliában megszokott) ételt. Én pedig szívesen megtanulom elkészíteni őket. (Mikor, ha nem most…?)
A múlt heti angolos próbálkozásom sikert aratott. Igaz, kicsit alakítottam rajta: az eredeti kétszer ennyi parmezánt írt – meggyőződésem, hogy az a mi ízlésünknek túl sok lett volna! Minden másban azonban követtem a receptet.
A zabkeksz, aminek máris adom a receptjét, egyszerre omlós és ropogós. A fiúk egytől egyig odáig voltak érte!
Azért csak nem bírtam ki variálás nélkül! A tésztát több részre osztottam: egy részt a fent leírtak alapján készítettem. Egy másikat ugyanígy, azzal különbséggel, hogy szalalkálit is gyúrtam bele. Az első változat ropogósabb, a szalalkális puhább, az ízek is valahogy lágyabbak benne. Habár, az eredeti sem hagyott kívánni valót maga után, és a fiúk nem is vették észre a különbséget, nekem, azt hiszem, ez utóbbi a kedvenc variánsom.
Készítettem továbbá néhány brokkolis-diós ízesítésű kekszet is. Ennek, sokkal karakteresebb íze volt, mint amiben csak sajt volt, egyben különlegesebb is. Ezek a kekszek másnap voltak igazán finomak. (A receptjük annyiban különbözik az eredetitől, hogy ráadásnak belegyúrtam a sajtos tésztába egy maréknyi durvára vágott diót és 4 felaprított brokkolirózsát.)
Makrélás kence
A makrélás kence is angol recept. Ez már nem aratott ilyen osztatlan sikert, de azért azt sem vesszük ki a repertoárból.
A vélemények a következőek voltak:
Kele: - Ó, Mamma, ez isteni!!! Gyere, Flóris, ezzel edd (a kekszet), naaaagggyon finooom!
Flóris: - Hm. Egészen ízlik!
Sebő: - Olyat, én köszönöm, nem kérek... nem baj...?
KECSKESAJTOS-KÖRTÉS CSIRKEMELL >>>
Sok új felfedezettünk van, gazdagodik a családi almárium. Ez az egyik, ami máris biztos helyet kapott benne! Könnyű étel, elkészíteni is igen egyszerű, nem rokkan bele a háziasszony abba, hogy a családnak a 7. napi pihenéshez méltó ebédet készítsen… ráadásul nagyon finom, különleges, szinte fejedelmi étel!
Fagyikehely vasárnapra
A vasárnapi desszertet függőben hagytam. Több okból is. Többek közt azért, mert mi még mindig nem hevertük ki rendesen az ünnepi menetet. Minden joghurttal és pirítóssal megoldott étkezésért hálás a testem.
A hétvége azonban mindjárt lehetőséget is adott a rugalmasság, és az emlegetett spontaneitás gyakorlására, a „kihágásra” és a helyes útra való visszatérésre – amikről fent írtam.
Az egész egy Ida nevű lánnyal kezdődött – még szombaton. Ida Sebő igaz barátja, és nem is véletlenül! Igazán különleges leányzó. Ez abból is látszik, hogy a születésnapját nem partival ünnepelte, hanem egy "kimenős nappal", ahová meghívta két barátját is: az egyik kiválasztott Sebő fiunk volt (a másik meg a legjobb barátnő).
Az anyukája (aki mostanra jó barátunk lett) volt olyan bevállalós, hogy elvitte őket oda, hová Ida mindig is vágyott: az @Bristol nevű helyre - ami a magyar Csodák Palotájának itteni megfelelője. Csillagászat, biológia, fizika, kémia... csupa-csupa tudomány, izgalmas érdekesség a világról! Paradicsomi hely a Sebő-féléknek!
Ezután beültek egy pizzázóba, s a személyre szabott pizza mellé fagyikehely is jutott.
Mi sem unatkoztunk idehaza: vendégeink voltak. Maggie baba és a szülei. Volt nagy babázás – hihetetlenül élvezte a két kisebbik fiunk! Volt egyszerű, de finom ebéd, házi csoki (maradt még karácsonyról), süti is. Este pedig, míg Sebőre vártunk, megnéztünk a fiúkkal egy barátságos Poirot-részt, amiben csupán egy híres ékszernek kelt lába. Mindenki boldog volt. Egészen addig, míg Sebő (megérkezvén) részletesen be nem számolt arról a híres-neves fagyikehelyről... Na, akkor aztán Kelemennél alaposan eltört a mécses!
Mit lehet ilyenkor tenni? Ígérni egy jobbat.
Úgyhogy a másnapra előirányzott ananászos kacsa és francia saláta után desszert is következett: nem is akármilyen!
Alul narancsos süti vaníliapudingban (az előző napi sütemény maradékából), majd banánszeletek, azon a fagylalt - kinek-kinek kívánsága szerint -, végül tejszínhab, diódarabokkal.
Igen, igen, ez bizony nem fogyókúrás, sőt, egyenesen tele van cukorral, ezért egészségesnek se mondanám, de milyen jót tett a léleknek…!!! (Nem csak Kelemen a tanú rá!)
Most aztán visszatérünk a visszafogott hétköznapokhoz. A következő heti menühöz, a rendhez, a nyugalomhoz. Még mindig nem teltem be a gyönyörűséggel, hogy napközben magam dönthetem el, mikor mit csinálok: senki nem zavar meg, senki nem sürget, semmit nem muszáj félbehagyni. És, azt is tudom, hogy amíg szépen megtartom a (napi-heti) rendet, addig, az hűségesen megtart majd engem: addig semmivel sem kell sietnem, mégis szépen haladok előre, mindenre sor kerül a maga idejében. Nagy szükségem volt már erre, és most végre megkaptam ezt az ajándékot. Csak rajtam múlik, hogy meddig tudok örülni neki – vagy majdnem :).
Ráhel
-(1).jpg)
