Keress receptre vagy hozzávalóra

Részletes kereső

Békéset, boldogat - mézes puszedlivel, mézédes puszival!

Az év utolsó napján írok – és tekintettel erre -, kivételesen nem éjjel, hanem hajnalban. Kilopóztam Flóris mellől, és megpróbálok most reggel, friss fejjel írni Nektek.

Odakinn vadul fúj a szél - és talán esik is. Olyan ez az utolsó nap is errefelé, amilyen az egész év volt. A fűtés még nem kapcsolt be, ami jó is, mert lehet, hogy felébresztette volna Flórist, és akkor biztosan lőttek volna az írásnak. Szóval némileg cidrizem, de a kávé melegít.

A szünidő vége felé haladva, kissé nehezített napokat élünk. A kicsi fiún kitört a bárányhimlő, volt két brutális napunk, de mostanra jobban van: a minap már együtt sütöttük a mézeskalácsot: FoFo, Göe és Bütte, ahogy Flóris nevezi magukat mostanában. (Már jó ideje szólongatja a testvéreit, s én minden alkalommal meghatódom. Kevés édesebb dolog van, mint mikor egy beszélni tanuló kisgyerek a testvérei nevét próbálgatja. Talán csak az, mikor odabújik hozzájuk, és kezdetleges, utánozhatatlan babapuszit ad nekik.)

Na de nem mindenütt ilyen nagy a szeretet! A nagyfiúk mostanában kezdenek egymás agyára menni. Kele idegesítő dolgokat mond Sebőnek - sőt énekbe foglalja, hogy hatékonyabb legyen -, és nem hajlandó leállítani magát. Pedig felesleges, mert Sebő már elsőre is ugrik... Így aztán azzal telik a nap, hogy hol egymásra árulkodnak (sírva vagy csak felháborodva: "a Sebő megmart", "Kele azt mondogatja, hogy buta vagyok!"), vagy elfojtott hangon birkóznak a gyerekszobában, nappaliban, étkezőasztalnál, folyosón stb., tőlünk pedig egyre nagyobb erőbevetést kíván szétválasztani őket. Nem mondom, hogy nincsenek békés időszakok - de kevés.

Sebő a minap kitáblázta, helyesebben kipapírozta a játszószoba ajtaját. Az egyik papíron egy behajtani tilos jelzés szerepelt, gondos kimunkálással. A másikon egy kifejezetten Kelement kitiltó szöveg - de itt beleszóltunk a szabad véleménynyilvánításba, és ezt leszedettük -, a harmadikon pedig az alábbi szöveg:
" Ha oka van zavarni Cézárt, kopogjon! Ha sürgős, jöhet azonnal!"

Flóris betegsége és ezek a tyúkperek kellően lefoglaltak minket, különösen, hogy a picike még most sem tud nyugodtan aludni, amikor pedig ébren van, többnyire kézbe, ölbe kívánkozik, sőt az elején nem is lehetett máshol lebeszélni a sírásról - néha még ott sem. Talán azért is veszekednek annyit a nagyok, mert valóban kevesebb idő jutott rájuk a napokban. Kimenni nemigen lehet, hacsak nem az esőbe, de azért próbálkozunk mindenféle benti elfoglaltsággal: társasjáték, kirakó, lego, olvasás, sőt, most a szünetben a mesefilmek is nagyobb szerephez juthatnak, mint máskor: legújabb kedvencek az Asterix és Tintin-rajzfilmek. Mindkettőhöz kapcsolódik egy aranyos történet. Az egyik kicsit korábban történt, nem ezen a héten, de semmiképp sem szeretném kihagyni a 2012-es krónikából.

Astérix és Cleopatra

Az Asterixek közük ez viszi a pálmát. Én is nagyon szeretem, többször meg is néztem velük újra. Ilyenkor persze mindig kitör az egyiptomi láz: piramist kell építeni, szfinxet vagy Cleopatra palotáját. És Sebő meg is építi az ócska, ezeréves, örökölt kockákból - azt hiszem, elfogultság nélkül mondhatom: nagyon találékonyan!

Ez a találékonyság nemcsak az építészetben jellemző rá. Az egyik ilyen közös mozizásunk után hangzott el az alábbi párbeszéd. Én épp mosogattam, igyekeztem eltakarítani a vacsora romjait.
- Mamma, játsszuk azt, hogy én vagyok Kleopátra.
- Te? Miért nem én? - kérdeztem.
- Mert én akarok lenni a fő egyiptomi személy.
- Akkor legyél fáraó!
- Jó, mi legyen a nevem?
- Mondjuk Ramszesz.
- És Ramszesznek volt felesége?
- Igen, egészen biztosan.
- És hogy hívták?
- Hát, azt nem tudom. Miért?
- Mert az lehetnél te.
- Á, nem!
- De legyen neked is neved!
- Rendben, én leszek Nofreteté.
- Mi? Nof...?
- Nofreteté.
- Rendben - mondta, és hangnemet váltott - "Nofreteté, mi ez az égedelem kupleráj itt a konyhában???!"

Tintin

Most, hogy véget ért a karácsonyi ajándékeső, a gyerekek hevesen érdeklődni kezdtek, hogy mikor is lesz az ő születésnapjuk. Kelemen számára jó hírekkel szolgálhattam: neki februárban lesz. Sebő viszont szomorúan hallotta - amit egyébként már tudott, csak ő még (jobban) hisz a csodában -, hogy az övé majd csak nyáron... Tiszta szerencse, hogy a névnapja januárban lesz, különben újabb közelharcok sora elé nézhettünk volna. Nos, ő már az ajándék-javaslatok egész sorát állította fel. Kezdetben a beszélő robot és a makett is a listán szerepelt, de felvilágosítottam, hogy nem a 60. születésnapja, csupán a névnapja közeledik, úgyhogy annak megfelelő szerény ajándékokban gondolkozzon: névnapra legfeljebb valami apróságot ajándékozunk. Sőt, néha csak a sütemény az ajándék meg az ünnepi vacsora. Na, hát, ő nem Kelemen, ő ezt nem fogja ennyiben hagyni, az látszik. Most ott tartunk, hogy szeretne egy kézzel festett ablakdíszt és egy doboz üdítőt csak magának. Mi lenne azonban, ha az ablakdíszt egy helyes kis fémdobozba tenném. Olyan kinyitható mintásba, mint amiben az ékszereimet tartom...

Nem nagy ügy, gondoltam, nézünk valamit az e-bay-en. Beírtam a keresőbe, hogy "tin" (ezen a néven futnak ezek a helyre kis dobozok), de így karácsony táján valahogy semmi jó nincs az e-bay-en sem: mindenki csak kap, senki sem akar eladni. Sajnos semmi olyat nem találtunk, amit szerettünk volna - ami volt, azt meg horribilis összegekért árulták. Sebő kicsit nekikeseredett, majd mentő ötlete támadt:
- Mamma, ha nem találsz tint, akkor vegyél nekem Tintint!!!

Tea helyett vacsora

Maradnék is a múltidézésnél - lévén, hogy a korábban említett okok miatt nem volt túl forgalmas a konyha a héten. Ráadásul voltam olyan vakmerő, hogy a fennmaradó (temérdek) idő javát próbáltam pihenéssel tölteni az ünnepekben. Kellemesebb nekem is az egészséges karácsony előtti időkre gondolni, és egyébként is bántam volna, ha ki kell hagynom ezeket az eseményeket.

Említettem a karácsony előtti írásomban, hogy hivatalosak voltunk egy ötórai teára. Nos, erről a teáról még idejében kiderült, hogy nem tea, hanem vacsora lesz.

Ez az este volt az első igazi vendégeskedésünk! A férjem egyik munkatársánál vacsoráztunk - történetesen épp annál, aki előttünk lakott itt, ebben a házban a családjával. Ajándékba házi bonbont készítettem, de ha már vacsora, hozzácsaptunk egy üveg Tokajit is. Így - no meg a három gyerekkel - felszerelkezve indultunk útnak.

Ők most egy szép nagy házban laknak az iskola területén. S mivel épp téli szünet van, a nagykapu nem volt nyitva. Az eső viszont eleget esett - így mi, akik a járatlan utakon jutottunk be az iskola területére, némileg sárosan futottunk be, de betudtuk ingyenes és exkluzív családi programnak: éjszakai mocsárjárás idegenvezető nélkül... Onnantól viszont, hogy megérkeztünk, minden a legnagyobb  rendben és nyugalomban zajlott.

Hugh-nak - mert így hívják a vendéglátónkat - két nagyobb fia van, és egy nagyon kedves felesége. A nagyfiúk igazi főnyereményt jelentettek: ők már bizonyára nem kisautók és western-pisztolyok közt töltik a szabadidejüket, de valaha így lehetett, mert telis-tele voltak efféle játékokkal. A mi csemetéinknek olyan volt ott lenni, mint egy elvarázsolt kastélyban. Kele leginkább a teniszezéssel és a szivacspatronos puskával volt elfoglalva, Sebő Astérixet olvasott egyfolytában, bár egyszer a zongora is megkísértette. Flóris változatosabban foglalta el magát: a legfontosabb helyen a családi macska üldözése szerepelt. A cicát Aureának hívták, de ki tudja azt kimondani - pláne angolul! -, ezért Flóris mindjárt át is keresztelte: elnevezte babának. (Gondolom azért, mert akkora volt, mint ő maga - a kisebb példányokat ugyanis simán "lecicázza". :DD) Mindenesetre teljesen odáig volt tőle!! Szaladozott utána az emeletre vagy a zongora és a karácsonyfa alá, szólongatta egyre, hogy "baba, baba", és nagyokat kurjantott örömében, ha a közelébe került. Mikor pedig épp cicaszünet volt (mert, bár Aurea barátságos jószág, azért mindent tőle sem lehet elvárni), akkor portyázott a lakásban. Többnyire valamelyik nagyfiú ránézett.

De valami hiba csúszhatott a rendszerbe, mert egy alkalommal sikerült lerámolnia egy egész sornyi könyvet a nappaliban... A karácsonyfadíszek is nagy érdeklődésnek örvendhettek. Flóris lopkodta őket a fáról (azóta itthon is ezt csinálja), sőt át is helyezett néhányat a földszinten levő étkezőből az emeletre - és vitt volna mindent, gondolom, a fát is, ha hagyjuk.

Mivel a kisfiúk elvoltak (foglalva/varázsolva), és Hugh-ék nagy fiai egészen jól átlátták a háromgyerekes-konstrukciót (kisebb hibaszázalékkal: ld. könyvespolc), mi, felnőttek, végre igazán kényelmesen tudtunk vacsorázni, beszélgetni. Kisgyerekes anyukák tudják - meg a nagygyerekesek is, ha jó a memóriájuk -, hogy a vendégség a legnagyobb kihívás annak, aki a gyerekre figyel. Cirka 6 éve minden ilyen alkalommal leszaladtam a kismaratont, és a családi porcelán épségének a megőrzése sem volt stresszmentes feladat - Kele mellett nem is mindig sikerült... Nos, elmondhatom, hogy mióta gyerekeim vannak, azóta ilyen nyugodt vendégségem biztosan nem volt - de vacsorám is kevés...

Jellegzetes angol menü

A menüt sem hagyhatom szó nélkül. Az előétel korianderes, póréhagymás sárgarépa-krémleves volt. Mivel az angolok ritkán esznek levest, ez külön megtiszteltetés volt számunkra! Természetesen nem vittem fényképezőgépet, így eredeti képeket nem mutathatok, de kutakodtam kicsit az internetes képcsarnokban, és próbáltam kiválasztani azokat a fotókat, amik ránézésre - és ha lehet, recept alapján is a legjobban hasonlítanak az ottanira. Íme a leves, ami talán kicsit egyszerűbb volt, mint ez itt, de a látvány teljesen megegyezik!

A második fogás úgynevezett "Lamb stew", vagyis bárányragu volt petrezselymes krumplival (vaj nélkül) és igazán finom zsemlegombócokkal. (Ez óriási dicséret a részemről, mert a zsemlegombóc az egyik ősellenségem volt - mostanáig.)

A raguban volt sárgarépa, paszternák, póréhagyma és árpagyöngy. Minden bizonnyal még több más dolog is, de nagyon nem akartam vizslatni. Mindenesetre ízlett.

Ez egy tipikus angol étel - és igazán finom!

Nagyjából így nézett ki, és - ahogy olvasom - talán még a recept is ugyanez vagy valami nagyon hasonló lehetett >>>

A desszert pedig "Apple and backberry crumble", vagyis almás-szedres morzsasüti volt.

Egyszer láttam, hogy készül egy crumble: egy hőálló tálba alulra elhelyezik a gyümölcsöket, majd rászórnak egy lisztből, őrölt zabból, mandulából és mogyoróból, vajból, esetleg valamilyen fűszerből (pl. fahéj) álló keveréket, és forró sütőben megsütik. A gyümölcsök megnedvesítik, morzsásítják a fölöttük levő réteget, de nem áztatják át teljesen: a teteje finom roppanós lesz a sütéstől. Ez is igazi, angol fogás!

De a desszert kérdését magam is komolyan vettem, és már ott, akkor megkérdeztem, mi is van benne: ebben pontosan az volt, amit fent írtam. (A linkelt változatban van fahéj, de abban, amit mi ettünk, nem volt.) Folyékony tejszínnel öntöttük le, úgy fogyasztottuk.

Mézes puszedli - reprint

És akkor térjünk vissza a jelenbe - vagy legalábbis a közelebbi múltba!

Meg kellett sütni a karácsonyi mézeskalácsot újra: elfogyott a régi, nekem meg muszáj volt kipróbálnom a mérlegemet végre. És mikor újra megcsináltam, rájöttem, hogy nem is egészen úgy készítettem, ahogy a karácsonyi cikkben leírtam. Mivel így már alig ismerni rá az eredeti receptre, leírom újra.

Hozzávalók:
25 dkg méz
50 dkg liszt
10 dkg cukor
1 egész tojás és 2 tojás sárgája
10 dkg hideg sertészsír
1 kávéskanál szódabikarbóna
2,5 kávéskanál mézeskalács-fűszerkeverék

Elkészítés: A mézet és a cukrot enyhe tűzön megolvasztom, de azért nem karamellizálom (bár lehet, hogy úgy sem lenne rossz). Leveszem a tűzről, s mikor már nem teljesen forró, akkor belekeverem a lisztes-szódabikarbonátos-fűszeres keveréket és a tojásokat, majd összegyúrom a zsírral.
Ezután fóliába tekerem, és X időre hűtőbe teszem. (X több, mint 5 perc). A múltkor csak 5 percre tettem, ahogy az eredeti recept írja, de most nem volt időm aznap kisütni, így egy álló napig várt a sorára a tészta. Akkor kiszaggattam őket, némelyiket fél centi vastagra, némelyiket vékonyabbra. Az előzőkből lettek a puszedlik, az utóbbiakból a mézeskalácsok. 175 fokos, előmelegített sütőben sütöttem őket. A vastagabbakat 8 percig, a vékonyabbakat rövidebb ideig, kb. 5-6 percig.

A máz

A mázhoz a múltkor is, most is felvertem 3 tojás fehérjét 25 dkg porcukorral - amennyire tudtam - kemény habbá. A múltkor úgy csináltam, hogy mikor kisültek a puszedlik-kalácsok, még melegen megforgattam őket a habban, majd kitettem őket száradni. Állítólag rászárad a máz - de nekem nem tette (kevés volt acukor?), ill. nem eléggé. Ezért én még szárítottam egy ideig a puszedliket80 fokos sütőben (kb. 20 percig).
Ezek is és azok is, amiket nem szárítottam, másnapra-harmadnapra puhultak meg igazán.

Másodjára nem volt kedvem ehhez a procedúrához, ezért már eleve nyersen rájuk kentem a tojáshabot. Így sokkal egyszerűbb, de kicsit megsárgul a szép fehér hab. Tovább is variáltuk a dolgot: a fiúk díszítették mazsolával, darabolt dióval, cukrozott narancshéjjal, mielőtt a sütőbe tettük volna. Sebő aztán kitalálta, hogy nem csak fehér mázat szeretne rá. Volt itthon ételfesték: megoldottuk ezt is.

Így, hogy eltelt az ünnep - egészen kitapasztaljuk a mézesek minden csínját-bínját. Még mindig nagy keletje van, lassan elfogy ez is: hamarosan nekifutunk egy újabb adagnak, ha jól sejtem, egy újabb változatnak - de az már egészen biztosan nem idén lesz.

Békés, boldog évet kívánok Mindnyájatoknak! Sok mézeskalácsot, mézes puszedlit és mézédes puszit!

Szeretettel

Ezek is érdekelhetnek

Friss