Bejgli, kalács, puszedli

Akik nem így tesznek, azok közt is akad szép számmal, akik étteremben étkeznek karácsony előestéjén: nem kell egész nap az ételek gőzében párolódni, jut idő tökéletesíteni az ünnepi alkalomra az öltözéket és a sminket, és így még arra sem kell időt szánni az ajándékbontás előtt (vagy után), hogy belerakosgassuk a mosatlan tányérokat a mosogatógépbe...

Milyen igazuk van: ez így tökéletesen steril. Sokat gondolkodtam ezen a napokban. Milyen lenne étterembe menni ilyenkor? Talán kipihentebb lennék - de boldogabb biztosan nem. Mert akkor mi köti az ünnepet a házhoz??? Különösen, hogy a családok többsége már az ádvent elején felállította a karácsonyfát (!!!). És igaz, hogy nem az ételektől lesz karácsony a karácsony, hanem a Kisjézustól s az ünneptől, amivel kifejezzük azt, hogy mennyire örülünk Neki. Különbözőek vagyunk persze. Én magam azonban az ünnepet sehogyan máshogy nem tudom elképzelni, mint otthon, családi körben. Nem baj, ha nem megy minden olajozottan, és nem minden tükörfényes. De ha ünnep, akkor legyen meghitt!

Nos, mi idén (is) remekül megfeleltünk minden kritériumnak: sterilség abszolúte nem volt, sem tökéletesség és tükrös simaság - ezt a követelményt, azt hiszem, túl is tejesítettük.  Már több nappal 24-e előtt elkezdtem az utolsó "nagy" takarítást, hogy mindennel idejében végezzek. Ennek azonban az lett az eredménye, hogy mire elérkezett a nap, addigra a kétnapos takarítás és rendezkedés épp kezdett újra káoszba csapni át - ahogy ez egyébként rendesen lenni szokott. Egy pillanatra kétségbe is estem, de még időben eszembe jutott, hogy nem ezen múlik az üdvösségem. (És ezt itt most szó szerint is érthetjük.) Azért rend volt annyira, amennyire kellett. Ami pedig a meghittséget illeti, abban segítségünkre van néhány szertartás.

Szépanyáink szokásai

Van nálunk a családban néhány egészen ősi karácsonyi szokás. Nagyon-nagyon régiek, azt hiszem, bátran mondhatom, hogy őseink néhány szokását sikerült megőrizni. Tudom azt is, hogy sokkal több volt belőlük - a nagyszüleim még többet tartottak - nekünk már csak ennyi maradt. Ezt a néhányat azonban tartjuk, évről évre újra és újra, minden karácsonykor. Igyekszünk megőrizni, és átadni a gyerekeinknek.

A Szenteste eredetileg valamiféle karácsony-köszöntéssel kezdődött, amit a nagyapám még elmondott minden december 24-én este, de sajnos azt én már nem hallottam. Így nálunk azzal kezdődik, hogy felolvassuk az ideillő részt az egyik evangéliumból. Ekkor még nincs megterítve az asztal, csak néhány gyümölcs van rajta egy tálban: alma, dió, meg ami szokott lenni az ilyen téli gyümölcsöstálakon (déli gyümölcsök, gránátalma stb.). A megszokottakon kívül egy fej fokhagyma is helyet kap a tálon.  Van továbbá egy tálka méz. A villany nem ég, csak gyertyák világítják meg az asztalt. A szentírási rész után rövid imádság következik és az asztali áldás. De még nem kezdünk hozzá az étkezéshez. Vagyis nem egészen.

Első a sorban a méz és a fokhagyma. Mindenkinek ennie kell belőle egy keveset: egy gerezd megtisztított fokhagymát a mézbe mártunk, és mindnyájan harapunk belőle egy darabot. Eredetileg arra szolgált ez, hogy megvédjen a torokgyík ellen a következő évben - de most már tágabban értelmezzük. A gyerekeknek azt mondjuk: ez azért van, hogy jövőre ne fájjon annyit a torkunk - no meg hogy ne feledjük, hogyan orvosolhatjuk, ha mégis.

Ezután a diók következnek. Szép, idei, töretlen diók. Kapunk belőle négyet-négyet. Minden dió egy évszakot jelképez. Ha a tavaszi dió gyönyörű, egészséges, akkor mi is egészségesek leszünk tavasszal. Ha az őszre eső kissé pudvás, kukacos, akkor várható, hogy betegeskedünk majd egy sort... babona ez persze, de ősrégi babona  (amit már úgy hívnak: folklór). Persze leggyakrabban szép, egészséges diókat bontunk ki - idén szinte nem is volt beteg dió a kiválasztottak között. Azt a keveset viszont nagyon megjegyezték a gyerekek. Hogy véletlen se legyen zavar a kis fejecskékben, kicsit megmagyaráztuk a dolgot: "ez nem biztos, hogy így lesz, de nem árt készülni". Később majd elmondjuk, hogy miért tartjuk mi ezt a szokást, és vajon miért tartották a szépanyáink. Természetesen ebből is enni kell egy keveset.

És ezután jön a legszebb, ami miatt nem lehet lemondani ezekről pogány szokásokról, ami megszenteli ezt az egész, megidézett, babonás régi világot. A családfő a kezébe fog egy szép almát, és annyi szeletre osztja, ahányan az asztal körül ülnek. Mindenki kap belőle egyet, s megeszi. Mégpedig azért, hogy ha valaki egyszer valahol eltévedne - egy falu határában vagy az életben -, akkor az egy szelet karácsonyi alma a segítségére legyen: mert eszébe jut majd előbb-utóbb a Szenteste: a legutóbbi és a régiek, eszébe jutnak mind, akik együtt ültek vele a karácsonyi asztalnál... S ha eszünkbe jutnak, akiket szeretünk, könnyebb megtalálni az utat, mely hazavezet - hozzájuk.

A vacsora

Ezután véget vetünk a félhomálynak, és megterítjük az asztalt. Az eső fogás halászlé - hagyományosan. Ez azonban már nem ősi, csak szűkebb családi hagyomány. Édesanyám úgy mesélte, ők ilyenkor még tartották a böjtöt: nem volt dús vacsora karácsony előestéjén. Nekünk viszont a Szenteste már az ünnep kezdete. Azért van egy tányér a Kisjézusnak fenntartva, s abba mindenki minden fogásból tesz egy kis morzsát, hogy ha már ázik-fázik is Szegényke az istállóban, legalább éheznie ne kelljen. (Az így összegyűlt "karácsonyi morzsát" aztán másnap az gazdaság állatai között kellett szétosztani - hogy rajtuk is bőséges áldás legyen - mi a madarainknak "adtuk".)

Na szóval, halászlé. A múlt heti aggodalmaim – szerencsére - túlzónak bizonyultak: pénteken útnak indultunk Bristolba, és kisebb tiszteletkörök után viszonylag benzintakarékos módon megtaláltuk a magyar boltot, ahol be is szereztünk mindenféle jót, ami egy magyar karácsonyi vacsorához ill. ebédhez szükséges: halat, gyufatésztát, mákot, gubakiflit, meggybefőttet, gesztenyepürét, aprított savanyú káposztát és egész káposztaleveleket. Így aztán nem kellett sem tésztát nyújtanom, sem gubakiflit gyártani.

A halászlének, mint a múltkori írásomból is kiderült, nagy az ázsiója mifelénk - most is sikere volt: Sebő kétszer is kért. Kele csak azért nem, mert egy óvatlan pillanatban eltáncolt az asztaltól (mondván, hogy feltétlen szüksége van a mamuszára - amit egyébként sosem vesz fel), és egy elsöprő hírrel tért vissza (mamusz nélkül).

- Sebő!! Megjött a Jézuska!! - újságolta a padon állva.
- Honnan tudod? - kérdezte Sebő, aki nagy izgalmában  szintén felállt, s ott tárgyaltak állva az ünnepi asztal fölött.
- Láttam! Ott vannak a csomagok!
- Azt is láttad, mik vannak ott?
- Nem, azt nem, minden be van csomagolva.
- És mennyi csomag van?
- Ó, nagyon sok! A fa alatt mindenfelé!

(Az ajándék-munkamegosztás a következő volt: én csomagoltam, apa pedig elhelyezte őket a fa alatt. Azzal az elterelő szöveggel állt elő, hogy "meg kell keresni Flóris cumisüvegét" - ami egyébként még igaz is volt: nagyon fáradt volt már szegénykém, délután gyerekmisén voltunk, s csak mikor megjöttünk, akkor díszítettük a fát, akkor tökéletesítettem a vacsorát. Miden elő volt készítve, majdnem minden megfőzve, de a halak csak akkor kerültek a tűzre. Mivel tudtam, hogy másnap is abból fogunk enni, el akartam kerülni, hogy újra kelljen melegíteni őket a vacsorához. Igen későre járt az idő, nyolc is elmúlt már. A cumisüveg meglett, ajándék-küldetés teljesítve. Épp csak egy picike hiba csúszott a számításba.

Ez a kis malőr kicsit keresztbe is tett az ünnepi vacsoránknak. Kele mindjárt kijelentette, hogy ő sült pisztrángot nem kér, és majdnem úgy lett, hogy Sebő sem, de rápirítottam, hogy kizárólag az ő kedvéért készítettem el ma estére (eredetileg másnap szerettem volna, mert sok ennyi fogás egy napra, és tavaly nagyon jó volt, hogy csak halászlé volt meg guba - de Sebő ragaszkodott hozzá, hogy sült pisztráng is legyen az ünnepi vacsorában.

Úgy tűnik, nem véletlenül, mert egy gyenge próbálkozás után azért mégis leült, és szépen evett a sült halból és a vajas krumpliból is - csak a francia salátát hagyta ki, mert azt nem szereti. Mi, többiek is ettünk - kivéve Kelement -, ő többször is megpróbált kiszökni. Már okultunk a hibánkból: résen voltunk, de a vacsora nem folyt tovább olyan mederben, mint szerettük volna. Sebő meg is fogalmazta az idei vacsora problémáját mindjárt:
- Jobban ízlene ez a hal, ha nem tudnám, hogy már ott vannak az ajándékok...

A mákos gubát nem is lehetett már erőltetni. Tele voltunk, Flóris nyűgösködött, a fiúk meg nem tudtak megülni a fenekükön az izgalomtól. Egy imával véget vetettünk a vacsorának, és átmentünk a nappaliba, ahol égett a tűz a kandallóban, és a közösen feldíszített fa alatt ott volt az a "rengeteg" csomag.

Ajándékok

Az ajándékokat nem mind a mi Jézuskánk hozta, hanem többek közt a nagyszülőké. Cécile ajándékai közül is csak egyet(-egyet) engedtünk kibontani a múltkor, mikor átadta őket, a többit a fa alá tettük, többé-kevésbé bontatlanul. A Szentélek is jelen volt, bizonyára, mert meglepően jól sikerült kivágnunk magunkat néhány kényes helyzetből: "Mamma, mit jelent az, hogy a nagymamáék Jézuskája???" "Azt, kisfiam, hogy azt a nagymamáék kérték nektek a Jézuskától".

Tényleg sok csomag volt. Akadt olyan, amit nem is adtunk oda rögtön, hanem vártunk vele másnapig, s olyan is, amit félretettünk, hogy majd egy másik ünnepen kapják meg: hamarosan úgyis jön a névnapok-születésnapok sorra.

Volt társasjáték, könyv, színező, és persze a lego most sem maradhatott ki a sorból. Bajban is voltak a fiúk, mert nem engedtük, hogy rögtön (este fél tízkor) nekiálljanak összerakni. Sőt másnap is csak akkor, ha végre sikerül felporszívózni a szobájukban. Annyira nehezen és sokára raktak ugyanis rendet, hogy már nem jutott idő a porszívózásra. Szöszös-gyöszös szőnyegen pedig nem lehet legózni - pláne nem egy vadiújjal karácsony napján... Szerencsénkre olyan későn kerültek ágyba a fiúk, hogy másnap nem zargattak hajnalok hajnalán, hogy menjek már porszívózni...

A mi Jézuskánk egy-egy gyerekeknek való fejlámpát hozott nekik. Ez igen hasznos holmi mifelénk, mert az utcácskánban nincs közvilágítás. S ha megyünk valahová, mindig megy a pankráció, hogy kinél is legyen apa fejlámpája. De nem csak ezért. Azért is, mert az utóbbi időben rákaptak, hogy takarodó után még olvasnak egy kicsit az ágyban. (Sebő már rendesen tud olvasni - és most már Kele is el-elolvasgat pár félmondatot.) Ilyenkor Flóris is követeli a könyvet - de persze ő dől ki először: nem maradhat sokáig a világítás, még akkor sem, ha a nagyok még szívesen olvasnának. Most ez a probléma is megoldódott: örültek is neki mindketten! Sebő úgy aludt el, hogy ott díszelgett a fején, mint egy glória.

Én egy konyhai mérleget kaptam, amit ha beüzemelek, akkor ritkábban szerepelnek majd ilyenek a receptjeimben, hogy "kicsit kevesebb, mint fél pohár cukor"… Kaptam továbbá egy dobozzal a kedvenc csokoládémból, ami a régi, békebeli (nekem régi és békebeli) marcipános és konzum szaloncukrokra emlékeztet.  Csokigyár ide vagy oda, ez utóbbinak is nagyon örültem, mert ilyen vagy ehhez hasonló tölteléket még nem sikerült kikísérleteznem. A férjem ajándéka pedig egy szép teáscsésze és néhány hozzáillő tányér volt, amikre tudtam, hogy már régóta vágyott. S hogy ne álljon üresen, megtöltöttem néhány házi csokoládékölteménnyel.

Sütemények

A bontogatás után rájöttünk, hogy bár eleget ettünk, azért egy kis kalács és bejgli még lecsúszna. Különösen Kele járt az élen ebben, aki mézes és kakaós kaláccsal pótolta hiányos vacsoráját.

Volt tehát tojásmázas mézes puszedli - mert igazából az volt -, kakaós-marcipános és zabos-kakaós kalács. Idén úgy döntöttem, a mákos rudat bejglinek készítem el: így lett egy meggyes-mákos és egy meggy nélküli mákos bejglink is.

Mézes puszedli

Kaptam egy remek mézes puszedli-receptet, épp csak egy hibája volt: túl későn jöttem rá, hogy nem tudom rendesen elolvasni. A fiúk viszont már teljesen be voltak indulva a mézesre, úgyhogy nem volt visszaút: nekiestem a netnek. Ezt a receptet találtam a legszimpatikusabbnak: klasszikus mézes puszedli. Csak egy keveset változtattam rajta.

Először is akkor még nem volt mérlegem, úgyhogy a mézet csak úgy körülbelül tettem bele, és egészen biztosan kevesebb lett, mint a megadott mennyiség, de így utólag nem is bánom. Aztán a megadott fűszerek helyett én 2,5 kiskanálnyi mézeskalács-fűszerkeveréket szórtam (mert hogy azt is beszereztük a magyar boltban), és 12 dkg margarin helyett 10 dkg zsír került bele. Mondván, ha nagymama módra, akkor legyen nagymama-módra! S az enyém biztosan zsírt tett volna bele - no meg azért is, mert emlékeztem, hogy abban a receptben, amit nem tudtam rendesen elolvasni, abban is az van.

Néhány darabot vékonyra nyújtottam, s ezzel meglett a mézeskalács is (és az 1 napos pihentetés problémáját megoldottam egy huszárvágással). Néhányukra lekvárt tettem, mielőtt kisütöttem volna. Mikor pedig mind kisült, felvert cukrozott tojásfehérjében forgattam meg. (Mivel paranoiás vagyok - és mert nem is akartak rendesen száradozni, egy kicsit szárítgattam őket 80 fokon a sütőben, biztos, ami biztos: ne együnk nyers tojást...)

Mondhatom, igen finom lett. Nem tudom, milyen ízélmények szerepelnek még a skálán. Talán az a másik még fennél is finomabb, ki tudja? (Egészen biztosan ki fogom próbálni azt is.) Addig azonban ezzel is maximálisan elégedett vagyok. S ahogy látom, a család többi tagja is.

A kakaós kalácsaim és a bejglim is jól sikerültek. Mondom ezt annak ellenére, hogy mind-mind megrepedtek. (Még kelesztettem őket egy kicsit a sütőben - aztán mindkétszer úgy alakult, hogy épp 3 másik dolgom akadt, mikor feljebb kellett volna kapcsolni a sütőt, hogy most már csak süljön, ne szélesedjen tovább: nem értem oda időben. De nem bánom.  Sőt, kicsit még büszke is vagyok rájuk. Semmi lényeges nem folyt ki belőlük: az íz és a szeretet benne maradt. Ami pedig ennél is fontosabb: nem csak az ünnep, de a készülődés is békességben telt. A Kisded megszületett, és mi tudtunk, tudunk együtt örülni ennek.