Keress receptre vagy hozzávalóra
Recept feltöltés

Balázs beszámolója a szakácsolimpiáról

Vegyes érzelmekkel indultam a régi Kelet-Németország nem is olyan kicsi, de annál barátságosabb városkájába, Erfurtba, a szakácsolimpiára. Hozzáteszem: csak nézőként.

A vegyes érzelmek régebbre nyúlnak vissza. A szakácstársadalom két táborra oszlik a versennyel kapcsolatban. Én is szakács vagyok, és úgy néz ki, hogy ha már nem tudott a magyarországi közélet rávenni, hogy bármelyik oldalon is elkötelezzem magam, akkor majd a saját közegem elhajlítja a derekamat valamelyik irányba. Az egyik irányzat az erfurti szakácsolimpia mellett tette le voksát, a másik irányzat az ennek ellenálló, ezt a típusú versenyt támadó csoport. Mindkettőnek igaza van, és egyiknek sem. Igyekszem világosan felfesteni mindkét oldal érveit, intrikáit.

A vendéglátó társadalom egyik oldala azt mondja, ez a verseny tükrözi, hogy Magyarország milyen elismert a világ gasztronómiájában, mennyire világhírűek a magyar ételek, milyen jók a magyar szakácsok, és hogy micsoda kiemelkedő helyet foglalunk el főzési tudományunkkal a világban. (Hát kimondva is nagy hazugság, de leírva aztán…) Ilyenfajta versenyekről hazatérve szépen vasalt, kihímzett kabátokban, rengeteg éremmel nyakukban nyilatkoznak szakácsaink a különféle médiáknak arról, hogy aranyérmes Magyarország. A civil emberek pedig kihúzzák magukat, megelégedve nyugtázzák, hogy a főzésben is mi vagyunk a legjobbak. Tehát ez az egyik oldal, ők azt mondják, ez a „melegen elképzelt, hidegen tálalt” alaptézisű verseny a tuti.

Másik oldal azt állítja, ezek az „aszpikhuszárok” nem az igazi konyhát képviselik, és nem méltatják sokra őket, hiszen az étel ehetetlen, és milyen szakácsverseny az, ahol nem lehet megkóstolni az eredményt, és ha nem lehet megkóstolni, hogyan értékelik. A zsűri tagjai - bár ismeri őket a szakma – nem a csúcsszegmensben dolgoznak. 

Szóval mindenki mondja a maga igazát. Szerintem pedig mindenkinek igaza van, és senkinek nincs. Védelmére kell kelnem mindkét tábornak, ugyanakkor nem értek velük egyet. Ez a verseny nem tükrözi Magyarország pozícióját a világ gasztronómiájában. Sajnos nem vagyunk valami jó helyen, ez az igazság, és amilyen érmeket a magyar szakácsok nyernek, azokat regionális kategóriában osztják, nem a komolyak között. Az is nagyon érdekes, hogy nem látni a versenyen sem francia csapatot, sem francia zsűritagot, márpedig a franciáknál nincs híja a szakembernek. A hazatért szakácsok az érmeikkel pedig nem a legjobb séfek a világon, sajnos. Ez az egyik része.

A másik része az, hogy komoly felkészülés, ötletelés és többszöri próba, gyakorlás, rendkívüli kreativitás és páratlan kézügyesség szükséges ahhoz, hogy valaki elindulhasson ezen a versenyen. Márpedig ezek az ismérvek tesznek egy szakácsot naggyá, az a kitartás, odafigyelés és akarás, ami ezekben a srácokban megvan, az az itthoni szakácsok nagy részében nincs meg, de nem is lesz (ez vonatkozik arra a pár nagykirályra is, akik támadják őket, de még nem tettek le az asztalra semmit). Volt szerencsém az egyik magyar csapattal némi időt eltölteni, felkészülési munkájukat figyelni, és le a kalappal előttük. Gyönyörű, ötletes, igényes munkát adtak ki a kezükből. Szóval szerény véleményem szerint erre a típusú versenyre is szükség van, bár nem az ételről, inkább a kézügyességről és kreativitásról szól, de ez a két dolog is a gasztronómia szerves része, és meríthet belőle mindenki.

A beszámolónak folytatása következik!  

  • Kinyomtatom
  • Elmentem
  • Elküldöm
Promóció

Magazin