A teaivás szertartása először a távol-keleti termőhelyeken terjedt el, s vált a hétköznapi élet elengedhetetlen részévé. Nem véletlenül beszélünk szertartásról: a teaivás nem csupán szomjoltásra való, hanem néhány perc elmélkedésre, lassításra, elmélyülésre. Figyelhetünk befelé is akár, de ha többedmagunkkal isszuk ezt a szelíd, ugyanakkor igencsak egészséges italt, szinte megnyílunk a másik ember felé, és viszont.
Japánban a teaszertartás (csa-no-ju) a teaházban (szukija) történik. Legalább öt, legfeljebb hét főt lehet meghívni. A vendégek érkezéskor felkészülnek a ceremóniára, majd a teamester jelzésére belépnek a teaházba - nesztelen léptekkel, mélyen meghajolva. A tea előtt könnyű süteményeket esznek, majd a teamester bambuszseprűvel a teáscsészébe sepri a teaport. Az italt három lassú korttyal kell felhörpinteni, majd halk beszélgetés kezdődik a teáról. A vendégek a teamester jelzésére távozhatnak.
Kínában a tea ideje (gong-fu-cha) szintén közösségi élmény: a teaházban teázás közben dalokat és költeményeket is szabad előadni. Tibetben kecsketejjel leforrázott zöld és sós teával várják a vendéget, Indiában az utcán is lehet teázni. Oroszországban a teához szamovárból nyerték a forró vizet, s a szájukba vett cukron át hörpintgették. Az angolok megállás nélkül teáznak, de bőven adagolják hozzá a tejet, ami igazi teázó számára talán már szentségtörésnek is számít. A kevert -és gyümölcsteák divatja is a szigetországból terjedt el – a purista teahívek őszinte bánatára.
A teaélvezetnek számos eszköze van: „rendes” teáskanna, megfelelő méretű és anyagú teáscsésze és teavíz. Ne készítsünk olyan kannában teát, ami már rég volt használatban. Lehetőleg égetett agyagedényben forrázzuk a leveleket! A ceyloni teához cserép- vagy porcelán kanna dukál. A kanna belseje idővel megpatinásodik, magába szívja a benne készült tea aromáját. Így egy igazi tea-gourmandnak legalább ötféle kannája van – a ceyloni, a japán, a kínai, a zöld, a fekete és az illatos teáknak. A legkellemesebb fehér aljú csészéből inni a teát, mert így gyönyörködhetünk a tea színében. A csészét ne töltsük tele, csak félig: az illata így jobban érvényesül, a csésze fala összetartja az aromákat.
Soha ne készítsünk teát csapvízből! A klór ugyanis tönkreteszi a nemes savakat és aromákat. Kis nátrium-klorid és mésztartalmú, ugyanakkor nyomelemben gazdag vizet használjunk! (A kínaiak például legjobban „a hegyi forrásvizet kedvelték, amely sziklán folyik.”)
Tehát: töltsünk friss, hideg vizet a forraló edénybe. Meleg vizet töltve a teáskannába, melegítsük fel azt. Öntsük ki a vizet, és helyezzük el benne a teafüvet. Mikor a forraló edényben felforrna a víz, töltsük rá a teáskannában elhelyezett levelekre! Ezeket beletehetjük szabadon, de akár teaszűrőben, teatojásban is. A fekete teához érdemes forrásponton levő vizet használni, a zöld teához azonban nem kell forrnia. Hagyjuk a teát ázni négy-öt percig; néha kavarjuk meg. Amikor a levelek leülepednek, töltsük ki a csészébe. Ha édesszájúak vagyunk, használjunk barna cukrot, és egy kis tejet is önthetünk hozzá, hogy elvegye a csersavak élét.
Srí Lankán az assam (darjeleeng-i) teát honosították meg. Zöld teát – amelyből „a trópusi hegyek fűszeres illata árad” – csak az elmúlt évtizedekben kezdtek termeszteni. Öt fő termőhelyet találunk a szigeten: Dimbulát, Ratnapurát, Gallét, Nuwara Eliyát, és Uvát. (Utóbbi kettő a legmagasabban fekvő teaültetvények helye.)
Érdemes gondot fordítanunk a tea tárolására is. Helyezzük mindig tiszta, száraz levegőjű, hűvös helyiségbe. Mindig száraz kanállal érintsük a tealeveleket! Tartsuk távol tőle a különböző levegőillatosítókat, olajakat, szappant, szárított halat, fűszereket. Így ízletes, finom és aromás marad teánk.
-(1)-(1).jpg)
