„Volt valamikor egy régi világ.
Akkor élt apám, dédapám, nagyapám.
Tették a dolgukat, nem kérdeztek semmit.
Tudták az életet. Jó volt magyarnak lenni!
Jött valamikor egy másik világ.
Jött a zöld szemű Rózsa, jött a Kormorán.
Lett egy nagy család, / hát / lesz mit elmesélni:
volt valahol egy hely, hol jó volt magyarnak lenni!
…
Feltűnően nem vagyunk már patrióták! Ezért is bátorkodtam egy Kormorán dalszöveggel kezdeni ezt az irományt, Koltay Gergely egyik legszebb költeményével, az "Isten Ujja Megérintett"-tel. Koncz Zsuzsa előadásában annyira szívhez szóló ez a dal, hogy könnybe lábad szinte minden magyar szeme. Az enyém is.
Nem tudom, mennyi fehér kenyeret pusztítottam el, mióta itthon vagyok, de étkezésenként vígan lecsúsztatok akár egy negyed kilót is. A csodával határos módon nem gurulok még. Szerencsés alkatom van, 64 kilónál soha sem voltam - és remélem, nem is leszek - nehezebb. A parasztkenyérből a kovászolt a kedvencem, a Fény utcai piacon veszem, vastag a héja, és kívül-belül ízletes. Ellentétben a külföldivel, a mienknek vastag, ropogós a héj,a és sót is tesznek bele, akár magában is fogyasztható. Tejbe mártogatva egyszerűen fenséges. Egy külföldről hazatérő magyar mindenre odafigyel, mindenben a régi minőséget keresi, azokat az ízeket kutatja, amin gyerekkorában nevelkedett. Ilyen a túrórudi, a zacskós kakaós tej, a vaníliás túrókrém, a párizsi szelet és a karaván sajt is. A kakaós csiga, a túrós táska íze, minősége szörnyű lett, de rengeteg még az olyan élelmiszer, ami régi minőségében kapható.
A magyar vásárlók jó része már nagyon várja az élelmiszerpiacon megjelenő változást, a termelői ágazatok szövetségeinek egy olyan összefogását, amely szavatolná a magyar élelmiszerek kiváló minőségét, hiteles származását, jó hírnevét.
Igaz is – szavatosság! Emlékszünk a szó eredeti jelentésére? Mert valaha a termelő vagy az eladó a szavát adta (akkoriban ez még értékkel bírt), hogy áruja kifogástalan, ha hibás lenne, visszaveszi. Manapság az élelmiszereknél ez a szó csupán azt a dátumot jelzi, ami után már hivatalosan kidobandó, mert addig bírják az élelmiszerben lévő tartósítószerek az enyészettel folytatott háborút.
Szétnézve az üzletekben azt látjuk, hogy manapság a pultok mellett több ember olvas, mint vásárol. Nézik a címkéket, próbálják elolvasni-kitalálni, hogy jó-e ez nekik, vagy sem. Nincs könnyű dolguk. A lényeges információ apró betűs, sokszor olvashatatlan vagy kódolt. E412 – csak tavaly-óta tudjuk, hogy ez a guargumi „fedőneve” (ld. dioxin- ill. pentaklórfenol szennyezés 2007!). A botrány kirobbanásáig ettük gyanútlanul. Vajon mióta? Önmagában nem is lenne nagy gond vele, csak az a baj, hogy ellenőrizetlenül került bele szinte mindenbe. Nem csoda, hogy divat lett az újságok helyett címkéket olvasni még a pénztár előtt.
Aztán – a ló másik oldala. Lassacskán oda jutunk, hogy a kukacos alma egyenlő a bio almával, a zsírosabb disznóhús meg a mangalicával. Pedig a kissé idősebbek emlékezhetnek még rá: ez nem így volt! Jelenleg a töpörödött, rosszul öntözött, ám agyonpermetezett paprikát, paradicsomot, uborkát és társaikat is bízvást el lehet adni biotermékként.
Mi lehetne a kiút ebből az állapotból? Mert hogy tarthatatlan, azt ugye nem kell bizonygatni senkinek? Talán egy olyan szállító és ellátó hálózatot kellene összehozni, ahol a szállító ellenőr is egyben. A termelőnek pedig vállalnia kell az állandó és mindenre kiterjedő ellenőrzést, hogy továbbra is beszállító maradhasson. Ki tudja már, hogy mi a megoldás? Talán az, ha kistermelőktől és a piacon vásárolunk. Megismerjük őket személyesen, és ha ízlik a portéka, visszajárunk, annak reményében, hogy legalább magyar terméket fogyasztunk, amivel támogatjuk a termelőt, támogatjuk a hazánkat.
"Csak" a hitelességet kellene visszaszerezni és fellendülne a piaca a "valóban bio", valóban magyar termékeknek. A talaj, a talajvíz és a levegő minőségét tekintve hazánk óriási előnyöket élvez. Hagyományosan mezőgazdasági ország lévén sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint a közép- és nyugat-európai országok nagy része, még akkor is, ha ez a valaha volt előnyünk mára alaposan megcsappant, és csakis a mi hibánkból. Nálunk csak kisebb, jól behatárolható ipari övezetek alakultak ki, és ezeknek a hatáskörzetében sem mérhető olyan fokú talajszennyeződés, ami olyan mértékben veszélyes lenne, mint Európa sok táján. Vannak ugyan olyan területek, mint pl. volt katonai, ipari létesítmények és hulladéklerakók, melyeknek jól behatárolható körzete tényleg szennyezett, de ezek mérete elenyésző az ország egészéhez
képest. Rajtunk áll, hogy milyen mértékben őrizzük meg hazánknak ezt az adottságát! Ellenőrizzük, fejlesszük, segítsük, de a belé vetett hitet negatív propagandával semmiképpen ne romboljuk!
Vegyük, mondjuk a húst, amit eszünk. Az többnyire olyan nagytermelők kínálata, akiket egyelőre nem foglalkoztatja a természetes tenyésztés. Az alacsony átvételi (vágóhídi) árak miatt igyekeznek az előállítási költségeket minimalizálni, a kibocsátási mennyiséget növelni. Így van esélyük nyereségesen (vagy csak egyáltalán) működni. A termelési költségek javát (70-80 %-át) a takarmányköltség teszi ki, ezért hajlandóak akár olcsó, genetikailag módosított, vegyszerekkel optimalizált gabonát felhasználni etetésre. A termelt húsmennyiség a minőség rovására növekszik. Aztán nézzük a behozatalt. Az itthoni piac kínálatának több mint 20 %-a származik importból! A magyar gazdákat tönkreteszi az olcsó import! Egy szó, mint száz - kistermelő alig akad már, mert akinek egy csöpp esze van, az nem viaskodik tovább ilyen lehetetlen körülmények között.
Itt az idő változtatni…
.jpg)
