A főtt tészta reinkarnációja

Egy gyors sajtos brokkolikrémleves után elmentünk kicsit "szomszédolni", délutánra meg kitört a félév-közepi (valójában harmadév közepi) szünet. Régen nem ettünk már ilyet, de most készítettem egy jó kis lepényhalat petrezselyemmártással, és a fánknak is éppen eljött az ideje! Volt összebújós mozidélután a fiacsokkal, üvegfestés és bábszínház, némi Róka-rege-róka, és volt, hogy dőltünk a nevetéstől.

Feketelista

Péntek reggel már elég nehezen vonszolják magukat a fiúk az iskolabusz felé - pedig nem kell sokat menni. Ez a lassúság azonban semmi ahhoz képest, amit a reggeli öltözködés közben produkálnak.
Sietni kellene, mert épphogy nyolckor kikászálódtak az ágyból, és fél kilenc után öt perccel már itt is a busz. Ebbe az időbe bele kell férnie a reggelinek, az öltözködésnek, a fogmosásnak - és még Flórist is utcára vihető állapotba kell hozni. A reggeli még hagyján, de az öltözködés...! Korábban se ment valami fényesen, amikor még nem tudtak olvasni, de mióta tudnak, azóta kész rémálom. Voltaképp folyamatosan őriznem kellene őket - és minden írásos szövegemléket gondosan távol tartani tőlük.

Kiváltképp Sebő jár élen ebben a devianciában. Sosem gondoltam, hogy az olvasás ennyire képes megnehezíteni az életet... Sebő bárhol, bármilyen körülmények között képes olvasni, ami már olyankor is kétségbe ejtő, amikor van rá idő (merthogy közben nem mozog, nem játszik - pedig neki még inkább azt kéne). De amikor idő sincs, akkor ez különösen idegtépő.

Vegyük a pénteki esetet - de a csütörtöki és a szerdai is igen hasonló volt...15 perccel a busz indulása előtt arra lépek be a gyerekszobába (immár harmadszor), hogy Sebő a könyv fölött pucéran gubbaszt, és meg sem hallja, mikor öltözésre szólítom fel. Van már egy alaphangulat: kicsit bosszant a dolog. De dolgom van, menni kell pelenkázni: mondhatni több színteres harcot folytatok... Megyek, megküzdök Flórissal: egész pelenkázás alatt mindenre az a válasz,  hogy "nem, nem, nem" (ahogy mostanában mindenre), és az akarat érvényesítéshez szükséges eszközök is szépen raktáron vannak: rugdos, kapálózik, megfeszíti magát: kicsúszik az ember kezéből, mint egy kis angolna (ami pelenkázás közben külön élmény)... Szóval, mikor mégis sikerült véghezvinni a dolgot,  rohanvást jövünk le a gyerekkel, hogy aztán indulhassunk is a busz elé... és ugyanez a látvány fogad...! Na, akkor felemelem a hangom. Ez valamit használ.

Mikor végre indulásra készen állunk, Kelemen kezébe veszi a táskáját és rájön, hogy nem olvasta el az iskolából hozott brosúrákat... a keskeny folyosó közepén  gondosan megáll (lélek az ajtón se be, se ki),  hogy alaposan átnézze a megvásárlásra kínált könyvek listáját... akkor már a hajamat tépem. Nagy nehezen leszerelem őt azzal a szemen szedett hazugsággal, hogy majd a buszra várva lesz ideje elolvasni. Végre a babát is beültetem a kocsiba, indulnánk. Már kint vagyunk, végre! Igen ám, de a kapu előtt észre kell vennem, hogy valami nem stimmel: eggyel megcsappant a létszám. Visszafordulok: Sebő ott áll az előszobaszekrény előtt és olvas: nyilván szeretné még befejezni indulás előtt a Benedek Elek-mesét, amit úgy 8.20-kor elkezdett... Ekkor kifakadok, és feketelistára teszek minden könyvet, füzetet, cédulát, használati utasítást... megfogadom, tanúk előtt ünnepélyesen, hogy délutánra eltüntetem az összes könyvet a földszintről...

Sajtos brokkolikrémleves

Szerencsére ennek a megvalósítására nem maradt időm, mert aznapra ismét csavargás volt beütemezve. Gyorsan neki a brokkolikrémlevesnek, majd irány a szomszéd falu, hogy elintézzünk pár dolgot, amit már vagy egy hónapja próbálunk (végre sikerült!!)!

Hozzávalók:
1 fej brokkoli
néhány szelet sárgarépa, zeller (ételízesítő helyett helyett)
4-5 dkg vaj
2 dl tej
1,5 evőkanál zabpehely
2 gerezd fokhagyma felaprítva
2 kockasajt
a brokkoli főzőleve
(szerecsendió, fehérbors)
só

Elkészítés: A brokkolit rózsáira szedem, a répával és a zellerrel sós vízben félig megfőzöm, majd félrehúzom a tűzről.
A vajat megolvasztom, beleszórom a zabpelyhet, kicsit később a fokhagymát is, majd apránként felöntöm a 2 dl tejjel, végül pedig beleöntöm a brokkolikat, a répát-zellert és a főzőlevet egyszerre. Mindezt összeforralom, és beleteszek két kockasajtot. Mikor azok is elolvadtak, utánsózom,, és akár lehetne is enni - ha valaki jobban kedveli így. Én kézi mixerrel összeturmixolom, mert így több  brokkoli jut a gyerekek pocakjába, mintha nem tenném. Ha kevés a főzőlé, akkor édesebb lesz az eredmény, ilyenkor érdemes 2 csipet őrölt szerecsendiót és egy csipet őrölt fehérborsot is tenni bele. De ha kellemes, intenzív  brokkoli íze van a levesünknek, akkor az úgy is jó, nem érdemes tovább fűszerezni.

Ehetjük pirítóssal vagy főtt tojással. Mi most az előző napról maradt fokhagymás lepénykenyérből törtünk hozzá, a gyerekek pedig kaptak bele egy kis főtt kukoricát is, hogy jobban csússzon a "zöldség".

Ez gyorsan megvolt. Akkor feltöltöttem az elemózsiás dobozt: pucolt alma, kis zabos keksz, mellé egy jó adag tejecske, felmálháztam a babakocsit, és elzarándokoltunk a szomszéd faluba. Kiderült, hogy minimális sármennyiség mellett, kissé sietősre fogva a tempót 25 perc alatt át lehet érni! Visszafelé már kényelmesen jöttünk, figyeltem, mit lehetne fényképezni így télidőben, és kiderült, hogy rengeteg, rengeteg mindent! A tél is telis-tele van színekkel! Mutatok párat!

Flóris nagyot aludt délután, én meg perdültem-fordultam, (ismét) átrendeztem kicsit a konyhát. No, nem nagyon, épp csak hogy pár dolog még egy kicsit jobb helyre kerüljön. Tavaszig talán megelégszem ennyivel. Az új konyhán való örömömben a könyvekkel is elnézőbb lettem. Flóris aludt, én pedig békésen és elégedettem ücsörögtem a tiszta, szép konyhában, iszogattam a kávémat... ritka pillanat!

Azon morfondíroztam, hogyan tudnánk beépíteni a RENDSZERES mozgást a mindennapjainkba.  Főleg a gyerekek napi alapos átmozgatását. Ha nem esne minden másnap az eső, és nem lenne 5 óra, mire szívesen kimennének egyet játszani, akkor az udvar télidőben is jó megoldás lenne... de így...? Tornázunk is, igen. Én gyakrabban, mint ők, de azért nekik is ki szoktam találni feladatokat. De ebben még ügyesednem kell, mert nem megy minden zökkenőmentesen - hogy enyhe kifejezéssel éljek. Amit szeretnek és szívesen csinálnak, abból hamar eszetlenkedés lesz, ha Flóris is beszáll a játékba, akkor pláne. Innentől kezdve egyre több veszélyes helyzet is adódik. Próbálkozunk, próbálkozunk azóta is, de még nem jutottunk megnyugtató megoldásra... várom a nagy tavaszi sétákat, meg a közös kertészkedést.

Szombat reggel aztán végre nem kellett szaladni a buszhoz, és olvasgatni is szabad volt, békésen, ráérősen. Éltek is a fiúk a lehetőséggel.

A kifőtt tészta reinkarnációja: mákos kocka mézzel

Ezt nem szombat reggel ettük - de  úgy is lehetett volna, mert nem csak melegen, vacsorának, de hidegen vagy megmelegítve reggelinek is igen jól bevált. (Sőt: pótreggelinek is.) Úgyhogy most írom le, miképp is sikerült felturbózni egy előző napi kifőtt tésztát - igen eredményesen: Sebő, aki nagy mákrajongó, rendszeresen rájárt, sőt még Kele is meg-megkóstolta (igaz, csak szerényen), pedig ő állítólag utálja a mákot...

Hozzávalók:
(maradék) kifőtt tészta
annyi cukros mák, amennyi ahhoz kellene, hogy mákos tészta legyen belőle
1 dl tejföl
1 dl tejszín
2 tojás
1/2 kanál vaníliás cukor
a tálaláshoz méz

Elkészítés: A cukros mákot és a tejszínt összekeverjük, hogy kissé folyékony, de azért sűrű állagú masszát kapjunk, majd egy egész tojást villával kissé felverünk, és ehhez a masszához adjuk. Összekeverjük a kifőtt tésztával, majd sütőpapírral kibélelt vagy kivajazott zsemlemorzsával megszórt tepsibe tesszük. Előmelegített 180-190 fokos sütőben sütjük kb. 12-15 percig. Közben a tejfölt, a másik egész tojást és a vaníliás cukrot a habverővel tejfölbe keverjük, kissé fel is verjük. Mikor a 20 perc eltelt, ezt a tejfölös-tojásos egyveleget is a tészta tetejére öntjük, és sütjük még 20 percig 180 fokon.

Szombattal aztán végképp kitört a szünet: közös mesefilm nézés, üvegfestés (ez a legújabb hobbi), ahogy már írtam. És mivel mindenki folyamatosan itthon volt, akadt néhány sajtkukac is egy-egy ruhadarabban, különösen Keléében szeretnek megtelepedni. Ilyenkor szegény képtelen megülni az asztalnál, izeg-mozog, erre csipkelődik, arra könyököl. Feláll a padra, mikor befejezte a maga étkezését, aztán addig-addig balettozik, míg rendszerint le is esik mellé előbb-utóbb. Akkor van nagy sírás-rívás, de a gyógypuszi utáni harmadik másodpercben már sárkánykiáltással hergeli az öccsét... No, egy ilyen esett meg vasárnap este is.

A többség még vacsorázott, de Kele már befejezte.
- Kele, ülj le, amíg a többiek is befejezik! - kértem, de nem volt sok foganatja. Persze, leült, de aztán a következő pillanatban már meg is feledkezett magáról. - Kele, ülj le, légy szíves! - kértem újra, az előbbihez mérhető sikerrel. Már mindnyájunkat zavart a nyugodt evésben a produkció, amit előadott. Én konkrétan kezdtem szédülni, ha ránéztem, mert egy pillanatra sem tudott nyugton maradni. Mérges voltam, de igyekeztem nem tovább tetézni a vacsora "békés szellemét", jobbnak láttam, ha elengedem, hadd menjen, és játsszon addig, amíg befejezzük, ha egyszer már úgysem eszik.
 - Kele, köszönj el az asztaltól, mert látom, hogy nem bírsz megülni a fenekeden... - mondtam, a helyzethez mérten egészen higgadtan.
Mire ő megállt (persze a padon), az asztalra fordította a tekintetét és ezt mondta:
- Köszönöm, Asztal, finom volt a vacsi, elmehetek...? Kösziiiii!

A szeme sem állt jól, de belőlünk, felnőttekből egyszerre tört ki a nevetés.

Róka-rege-róka!

Azóta is zajlik a lakás fejtetőre állítása - és bár itt most Keléről esett sok szó, azért Flóris is megéri a pénzét: ebben a bizonyos fejtetőre állításban például egyenesen élen jár. És ne is mondjam, hogy minden okosságot kiválóan eltanul a nagyoktól - főleg Kelétől. A szétpakoláson kívül a dobálózásban jeleskedik igazán. Persze erre is a kisebbik bátyja tanította, de azt kell mondanom, a tanítvány lassan túlnő a mesteren: Flóris úgy dob, ahogy például én sosem dobtam, és nem is fogok. Amit eldob, az odatalál, ahová szeretné: ha a falat célozza, oda, ha az ablakot, oda, ha a vendég kávéscsészéjét, akkor oda (megtörtént eset!). Nagy szerencse, hogy arról egyelőre sikerült lebeszélni, hogy minket is célba vegyen, mert nemigen válogat a tárgyak között, amiket megröptet...

Szóval, így voltunk a héten: szülők és a három görbe legényke. Olykor persze neheztelünk, és meg is van rá minden okunk.  Máskor meg dögönyözzük őket, mert az mindenre jó megoldás (!). És néha az is megadatik, hogy a mérges "Róka-rege-róka!"  helyett végén együtt nevetünk,  mert fegyelem ide vagy oda: ami vicces az vicces - és kész! :))